Mondhatok verset?
Verset bármikor.
Én kezdem, öné a strófavég. Oké?
Rendben.
„Lódobogás? vágta hangja? / füstfelleggel fapipáján / megérkezik paripáján / Kézdivásárhelyre menvén / duplacsövűt rázva: …”
„Semjén.”
„Forgószárny zúg: helikopter. / Abból lép ki: Rogán Tóni. / Biztonságos aláírást senki nem tud jobbat róni. / Kezében márkás telóval / rád köszön könnyed…”
„Helóval.”
„Ő a lézer-szemű Lázár. / Aki vele ujjat húzna, arra…”
„Gyász vár.”
„Úgy néz ez az Orbán: / valahogy kobra-formán! / Valahogy furcsa csönd lesz, / s ez a csenevész dal is…”
„Elenyész.”
Az ön 2017 nyarán publikált versét szavaltuk. Kacagva írta?
Persze! Lehet ilyesmit máshogyan?!
A sajátjai közül sokan pimasznak minősítették, hörögtek miatta.
A költő ne azt nézze, ki hörög, ki tapsol, ki fúj. Jókedvemben írtam ezeket a miniszterek nevére komponált rímeket. Játék, ahogy azt a vers vége is mutatja. Tudja idézni azt is?
Egyelőre csak papírból. „Tréfálkozik a főbb miniszterekkel, rímekbe font és szőtt cselekkel – így jártak ők…”
„A Szőcs-gyerekkel.” Biztosan volt, aki közeledő második gyerekkoromra gondolt.
Értette, min akadtak ki a fideszesek?
Amint kikerült a sajtóba a vers, politikai dimenzióba helyeződött, mindenki azt próbálta kitalálni, kinek üzenek s kinek a nevében.
Tényleg csupán vicc volt? Önnek nem csípte a szemét Rogán helikopterezése, Semjén lövöldözése, Lázár lézerezése?
Az urizálás nemcsak nem elegáns, hanem politikailag is káros. De ne Semjén, ne Rogán, ne Lázár vigye el a balhét mások helyett, ezek valójában nem többek, mint csínyek, ne tréfáljunk. Ettől persze egy miniszter figyeljen oda, mit csinál. Csak annyit akarok ezzel mondani, hogy a dolog nem főbenjáró, évődni lehet az ilyesmin, de túldimenzionálni igazságtalan.
Orbánt lekígyózni honnan volt mersze?
Versemben a kobra nem az álnokságot szimbolizálja, hanem azt, hogy Ami komoly politikusi tehetség.
A fideszes világban keveseknek nézetik el a vezérkaron való viccelődés.
Azt írták erről, hogy nekem valamiért eltűrik a fenegyerekséget… Fenegyerek, hol van az már… fenefelnőtt, fenevénember.
Meddig tart ki a védettségi kredit, amit, gondolom, azzal gyűjtött, hogy a nyolcvanas években többször is önnél pocolt az Erdély-járó Orbán-pár, ette a szalonnáját, itta a pálinkáját?
Pocolt? Ezt a szót nem ismerem. Tán vendégeskedett.
Mondhatjuk úgy is.
Ez nagyon alantas megközelítés. Kapcsolatunk egyébként valóban nehéz időkben formálódott, érett bizalmi viszonnyá, teherbíró-képességének nem okozhat problémát, ha olykor különvéleményt fogalmazok meg. Ezzel együtt Orbánt soha, senkinél sem a lekötelezettség vezeti. Úgy is fogalmazhatunk, megvásárolhatatlan. Abban viszont valóban lehetett szerepe Orbánék Erdély-járásának, miszerint az ott megismert valóságból, abból a látószögből ítélve meg a nemzet állapotát, tudatosabbakká váltak. És ez vezetett el azután az Orbán pályáját meghatározó fordulathoz.
Ön és Orbán barátok?
Úgy hiszem, igen.
Beszélnek is néha?
Persze. S ha a kérdés arra vonatkozik, türelmetlen-e, amiért nem azt mondom, amit hallani szeretne, hanem azt, amit gondolok, erről azt mondhatom: Sose úgy veszi, mintha kormányon belülről kritizálnám, hanem úgy, hogy egy művésznek szabadsága van bármiről saját véleményt formálni.
Van veszélye annak az országra nézve, hogy mindenről a maga igazában megingathatatlan Orbán dönt, minden hatalom az ő kezében összpontosul?
A centralizált rendszerek Achilles-sarka inkább az, hogy Erről szól egyébként Márai legzseniálisabb regénye, a Rómában történt valami. Egy első számú vezetőnek, ha elég bölcs, ezt kell megterveznie. Hogy az értékei, a kormányzási elvei hogyan épülhetnek bele az utódai szemléletébe és munkájába, hogy az életműve ne sérüljön és ne váljon hiábavalóvá.
Annak látja veszélyét, hogy a konfliktust konfliktusra halmozó Orbán egyszer csak eltéved a világpolitika erdejében, s rántja magával Magyarországot?
Az évek során Aztán kiderült, megint csak működik rejtélyes, a rutinokon túlmutató politikai ösztöne. Erről szól például a migrációs kérdés európai léptékben megvalósított kezelése.
A migrációt a magyar kormány gagyi óriásplakátokkal, meccsszünetekben is elénk lökött gyűlölet-húszmásodpercekkel tudja le, legalábbis a kommunikáció szintjén. Önnek tetszik ez a nívó?
Sokáig úgy éreztem, ez így kontraproduktív, biztos voltam benne, hogy az emberek belefásulnak az állandó migránsozásba, rosszabb esetben felingerli őket. De aztán idén áprilisban kiderült, nem jól gondoltam.
Tanulság?
Anglia, Amerika… soroljam?
Aff.
Ez van. Nem minden nemzettársunk magasan képzett politológus vagy esztéta, a kormányzatok megpróbálnak minden egyes választóra hatni, a leghatásosabbnak remélt eszközöket vetve be, hogy meggyőzzék őket, a tömegeket arról, mi a helyes.
Van kálója a részben a migránsozó kampánynak köszönhető választási győzelemnek: gyűlölködés, zsigerekbe ivódó idegenellenesség.
Mije? Kálója?
Gyümölcsipari szakszó, értsd, veszteség.
Vagy úgy. Ha negatív következménye van, az nem szerencsés. Miközben a migránsválság orbáni kezelése végső soron azt bizonyítja, hogy a magyar kormánynak a magyar nemzet, az identitásunk, a kultúránk megtartása az első. A migráció, más vallású, más szokás- és értékrendű tömegek betelepítése végzetes lehet egy olyan tízmilliós, eleve számos belső törésvonallal sújtott országra nézve, mint a miénk. Újrakezdték. El akarják foglalni, amit lehet, és nem csak azokat a tartományokat, ahol egykor a próféta zászlója lengett: Németországot is el akarják foglalni, Angliát is, Skandináviát is. Ez a mémjük. Ők az igazhitűek, és aki nem az, azt át kell formálni. Ezt tőlük maguktól tudjuk. Semmi mást nem kellene tennünk, ha érteni szeretnénk, hogy mit akarnak, mint lefordítani, ami az Al Dzsazírában elhangzik. Erről jut eszembe, tíz éve, Amikor fordul az ezred című beszélgetőkönyvemben írtam, hogy a század második felében egy öt-hatmilliósra fogyatkozott és elöregedett magyar nyelvű népesség fog asszisztálni ahhoz a demográfiai csatához, amelyet a három-négymillióra növekedett hazai cigányság fog vívni az ugyancsak sokmilliós romániai cigányság erejére is támaszkodva az ázsiaiak millióival. És ehhez jön még hozzá az a pokoli feszítőerő, amit az iszlám terjeszkedés jelent. Mindehhez a negatív magyar utópiához hozzátettem, hogy a zsidóságra, mint szervezett érdekre és erőre szövetségesként tekintek ebben a majdani felfordulásban. Hát, a vártnál hamarabb jött el a magyar és zsidó érdekek találkozásának pillanata. Ugyanis az iszlám annál is gyorsabban és agresszívebben kezdett terjeszkedni, mint számítottam. És ennek első számú kárvallottja a zsidóság, és Mert Magyarország is előbb-utóbb ugyanabba a helyzetbe kerül, amibe Kőszeg várának vagy Szigetvárnak, vagy a felhőbe hanyatló drégelyi romnak a védői, vagy épp Eger várának védői kerültek. Igenis fel kell ismerni zsidók és magyarok sorsközösségét, vagy legalább érdekközösségét, de helyzetének hasonlóságát mindenképp, és azt, hogy szövetségre van szükség kettőnk közt.
Hamarosan repül Orbán Viktorral Izraelbe.
Így igaz. Az utóbbi hónapokban számos kormánydelegációnak is tagja voltam Münchenben, Berlinben, Szófiában. Jól megy sorom. Most Izraelbe utazom Orbán Viktorral.
Tárgyalnak majd az iszlámról is?
Térjünk vissza erre, miután hazatért a delegáció.
Ha részben úgy működik is, olyan veszélyeket rejt a migráció, mint önök gondolják, a harc Magyarországról nem megnyerhető. Pláne nem gagyi plakátkampánnyal. Nem gondolja, hogy valójában nem Európa és a haza megmentése a fő cél, hanem félelemkeltéssel a Fidesz-klientúra bebetonozása a hatalomba?
A választási győzelem nyilvánvalóan megkönnyíti Orbán számára az európai politizálást. Ami pedig a kormányzást illeti: Magyarország a plakátok és az egyebek ellenére erősebb, összeszedettebb, sikeresebb, komolyabban vett, mint volt 2010-ben.
Stabilabb kormány, jobb gazdasági adatok, cserébe autokráciát kapunk a nyakunkba és NER-burzsoázia épül.
A politika általában a kisebb rossz választása a nagyobb rossz helyett.
A kultúrában is?
A kultúrpolitika is politika.
A 2010-től kibomló Nemzeti Együttműködés Rendszerében ön volt az első kultuszállamtitkár. Komoly ambícióval indult, de két év után feladta.
Mert megértettem, nem vagyok alkalmas sem az általam elképzeltek megvalósítására, sem arra, amit a politika és az értelmiségi kaszt külön-külön, más-más szempontok alapján elvár tőlem. Ezt nevezik üllő és kalapács közötti helyzetnek. A végén harminchárom okot írtam össze arra, ami miatt folytathatatlannak ítéltem a munkámat.
A kultállamtitkárok közül volt, akinek fél év jutott, másnak egy teljes ciklus. Min múlik a szavatosság?
A tűrőképességen. Ugyanaz a vége.
Ön még államtitkárként mikszáthi világra panaszkodott, arra, hogy a saját minisztériuma nyírta ki az ötleteit. Ma is így megy ez?
Ellenérdekeltek, lomhák, betartanak. Az én apparátusom még az általam kinevezett helyettesemet is meg akarta fúrni. Ők látták helyesnek megmondani, kire van szükségem.
Mit ért el Orbán a kultúrában 2010 óta?
Viszont pár év alatt óriási változás zajlott telekommunikációban, erkölcsben, szokásban, normában, kultúrafogyasztásban, és mi nem követtük a trendeket, képtelenek voltunk átadni a nemzet kulturális vagyonát a mai tizen-huszonéveseknek, akik sajnos elborzasztóan kulturálatlanok, vagy legalábbis máshogyan kulturáltak, mint mi. Ez, ha így marad, lemaradáshoz fog vezetni – nem is úgy értem, hogy más nemzetekkel szemben, hanem a kor kihívásaira adott válaszok hatékonyságát tekintve. Én tényleg úgy gondolom, hogy egy nemzet túlélési esélyeit ez határozza meg. A nemzettudat minősége. A kollektív képesség arra, hogy jó válaszokat adjunk. A kollektív tudat alakítása, modernizálása pedig a kultúra feladata.
Számít a kultúra Orbánnak?
Persze hogy számít. Épp a fentiek miatt is. Miért?
Csak mert kultúrával nem lehet választást nyerni.
De az is kell hozzá. Az Orbán-kormányzatok morális legitimációja, ahogy azt a migráció kapcsán már érintettük, a nemzetben gondolkodás. És a nemzet alapja a közös kultúra.
Az a kultúra, mely Orbán alatt csupán államtitkárságot kapott az emberi minisztériumban, ott is a sor végére került az egészségügy, az oktatás, a szociálpolitika és a sport mögött. Ráadásul, amiben pénz van, kiszerveződött: a filmügy Andy Vajnának jutott, a régészet a miniszterelnökséghez került, a Balassi Intézet dezertált, a kiemelt kulturális beruházások, mint a 127 milliárdra saccolt Liget-projekt és a majd tán 800 milliárd körül megálló Vár-rekonstrukció pedig miniszteri biztosok alatt landolt. Az államtitkárságnak maradt a közművelődés és néhány nemzeti kulturális intézet, mint a levéltár, a Széchényi könyvtár, az Operaház és a Nemzeti Színház, csupa olyan hely, ahol a forrás kilencvenöt százaléka kötött, következésképpen érdemi döntés nem születhet.
Számos ellenérvet, tényt és példát hozhatnék fel, de nem akarom megkerülni a választ.
Például ön?
Arra a szerepre végképp nem vállalkoznék. De ez már messzire visz attól, hogy Antall József óta nem volt olyan miniszterelnökünk, akinek a kultúra ennyire fontos lett volna, mint Orbán Viktornak.
Miközben a kulturális államtitkárságából ezek szerint gondnokság lett, Orbán köztestületté emelte és milliárdokkal tömi a hozzá hű, sarkosan konzervatív Magyar Művészeti Akadémiát. A kultúrában ma kizárólag Orbánhoz lojális művészek osztják a közpénzt, a lehetőséget és az észt.
Kétségtelen, hogy néhány művész, ha kormányzati döntési pozíciót nem kapott is, jelentős forrás fölött rendelkezik, ilyen volt Fekete György, ilyen Kerényi Imre és Andy Vajna. És valóban léteznek a kormányoldalon megkérdőjelezhetetlen véleményformálók, döntés-előkészítők, bár nem olyan nagy számban, mint sokak gondolják. Ez mindenképpen decentralizálás, nem? De nem vagyok benne biztos, hogy ilyen fokú decentralizálás jót tesz a kultúrának.
NER-hű csapatok felnevelése, táplálása zajlik, s cserébe a kurzusépítés ideológiai oszlopainak díszítését várja el a kormányfő az ő elkötelezett művészeitől, nem?
Nem. A művészek többsége autonóm, nem vásárolható meg havi ezereurónyi összegért.
Ezer euró elég sok pénz.
Nem kevés.
Pont ennyi jár a Magyar Művészeti Akadémia minden tagjának. Fekete György leköszönt elnöktől tudni, MMA-tag az lehet, aki egyebek mellett „nyílt és megvallott nemzeti elkötelezettséggel” bír.
Ezen a szűrőn akadhattam fönn.
Ön nem MMA-tag?!
Nem.
Nem vették föl?
Nem próbálkoztam. De nem is hívtak. Ők sem voltak MMA-tagok. Nem tudjuk, a nemzeti elkötelezettségükkel volt baj, vagy annak a megvallásával.
Az MMA látványosan nem kedveli a modern, nyugatos magyar művészeket. Vajon miért? Utasításra vagy küldetéstudatból?
Leginkább sértettségből. Régi történet ez. Balliberális kormányok idején minden kapu bezárult az úgymond konzervatív művészek előtt. Mondjak egy példát? 2000-ben engem még az ÉS-ből is kitessékeltek. Miután két évtizedig szerzője voltam a lapnak. Ebben a helyzetben erősödött meg és állt határozottan Orbán Viktor mögé az amúgy felettébb rabiátus Makovecz Imre alapította Magyar Művészeti Akadémia.
Cserébe számíthatott arra, hogy Orbán, amint hatalomra kerül, kitömi pénzzel, lehetőséggel ezt a félreállított csapatot.
A dacosság diktált inkább, nem a számítás. Hol voltak még akkor a kétharmados győzelmek! Az viszont valóban szomorú, hogy az örök sértettség jellemzi a magyar művészeket, az íróktól az építészekig. Tán, ha a balliberális kulturális elit annak idején befogadja ezeket az embereket, másként alakul.
Aligha. A NER-ben nemhogy a külső, még a belső különvéleménynek sincs helye. A minap az Operaház amúgy orbánista igazgatója, Ókovács Szilveszter torkának ugrott a kormánysajtó pusztán azért, mert az Erkelben bemutatták a Billy Elliot című, a Magyar Idők szerint gyermekeinket „bebuzultató” darabot. Ókovácséhoz hasonló vesszőfutás a jussa a Petőfi Irodalmi Múzeumot vezető Prőhle Gergelynek, aki abban hibázott, hogy a jobbos ikonok, köztük Wass Albert mellett liberálisok, például Konrád György műveit is beeresztette az intézménybe. Mit jelentenek ezek a támadások?
A Billy Elliot nem tétel, annál sokkal súlyosabb bajok vannak az operában. Ókovács kommunikálni ragyogóan tud, de az ő érájában bemutatott produkciók színvonala hagy maga után kívánnivalót. Ha valami, hát ez ok lehetne az eltávolítására. Ha létezne szándék Ókovács menesztésére, a kormány a legutóbbi igazgatói pályázaton megszervezte volna egy ellenjelölt indulását, akit aztán győztesként hozhatott volna ki.
Ön levenné Billy Elliotot repertoárról?
Nem láttam, de amíg van közönsége, hagynám.
A másik elhajlóról a következőt írta a kormánylap: „Prőhle főigazgató úr műhelyében tobzódnak a magyarokat és Orbán Viktor miniszterelnököt gyalázó balliberális véleményformálók. És Prőhle úr fizeti a számlát, és természetesen nem saját zsebből, hanem a magyar adófizetők pénzéből.” Ez mi a nyavalya? Újságírói túlmozgás, föntről jött figyelmeztetés, vagy személycsere előszele?
A Pröhlét ért támadásokat… Nem tartom sem igazságosnak… Sem méltányosnak.
De nehezen mondta ezt ki.
Igyekszem egészen pontosan fogalmazni.
Miért?
Mert komoly érzékenységek élnek a témában.
Hol?
Az említett sértett nemzeti konzervatív körökben. Méltánytalannak tartják, hogy noha ők végtelenül lojálisak Orbán Viktor rendszeréhez és osztják a kultúraeszményét, a támogatások egy része nem hozzájuk, hanem a kormánnyal ellenséges szerzőkhöz kerül. Akik aztán ráadásul arról nyilatkozgatnak Nyugaton, hogy fasizmus dúl az országban és az ellenvélemény elnyomatik.
Elmagyarázhatnák nekik, hogy közpénzből nemcsak a lojalitást, hanem a kvalitást is illik helyzetbe hozni, még autokráciában is.
Ugye mi most nem vitatkozunk, hanem az okát keressük annak, miért gyülemlett fel az indulat? Az az indulat, mely aztán házon belül is személyeket keres, akiken keresztül ostorozható a jelenség.
Ez lenne Prőhle.
Például Prőhle.
Prőhle PIM-je a minap kerekasztal-beszélgetést tartott a 2010 utáni kultállamtitkárok részvételével. Szóba került a modernek támogatása, amikor egy feldúlt néző azt kiabálta be: „Az avantgárd élt százhúsz évet, be kell tiltani, ez a kereszténydemokrácia!”
Hát erről beszélek. Harcos brigád.
Ön kirúgná Prőhlét?
Már hogy rúgnám ki?! Remekül végzi a munkáját. Hogy kérdezhet ilyet?!
Jó, jó, csak szerettem volna, hogy kimondja.
Jah. Már értem a koncepciót.
Jó az Prőhlének, ha Szőcs megvédi?
Tán nem rossz. De tisztázzuk, nem az kelt indulatokat, ha nem egy adott kormányhű írót támogatnak és nem „a mi kutyánk kölykét”. Hanem az, hogy Ez veri ki a biztosítékot, s azt hiszem, ezeknek az indulatoknak – és néhány munkatársa inkompetenciájának – esett áldozatul a Balassi-főigazgatói posztját elveszítő, bár professzionálisan jó teljesítményt nyújtó Hammerstein Judit is. Olyasmi ez, mármint ez az óbégató reflex, mint amiről egyik naplórészletemben írtam. Feltűnt nekem, hogy a Komjádi uszoda környékén egy utcát Gelléri Andor Endréről neveztek el. Ennek örültem, mindig örülök, ha íróról látok utcát elnevezni, főleg ha jó íróról. De azt a kérdést tettem fel: vajon miféle világban élünk, hogy ha elneveznek egy utcát Gellériről, miért jajveszékelünk, hogy a pokolba, megint elneveztek egy utcát Wass Albertről?! Itt most az a lényeg: ha egy intézmény támogatja, egyáltalán, emlegetik benne, mondjuk, az általam különben nagyra becsült Konrádot vagy bárki mást, miért éri mégis az a szemrehányás az intézményt, hogy a hatalmi brutalitás eszköze, miért jelentik fel a kultúrpolitikát, a kormányt, a kormányfőt? Nem Konrádra gondolok. Ő többször bírálta Orbánt, a véleményét mondta, nagyon kritikusan, de soha nem hazudozott róla, sose mondta, hogy rettegni kell meg fasizmus van.
Nem most kezdődött a humánpolitikai tisztogatás a kultúrában: a fideszes, de túl modernnek mondott Gulyás Gábort 2013-ban üldözte el a Műcsarnok éléről Fekete György. És hogy valami apróbbat is említsek: tavaly igazgatói utasításra eltávolítottak egy kormánykritikusnak tetsző művet a bécsi magyar kulturális intézet kiállításáról. Borsos Lőrinc tán „migránspárti” triptichonját, melynek címe: See No Evil, Hear No Evil, Speak No Evil. Erről a két eseményről mi az ön véleménye?
Gulyást én neveztem ki a Műcsarnok élére, én a posztján tartottam volna. Alighanem a békésebb megoldást kereste, most jó helye van Szentendrén, a nagyszerű Ferenczy Múzeum élén. Ami pedig a Bécsben történteket illeti: egy intézetvezető, akinek politikai felelősség is nyomja a vállát, olykor nem tudja, hogy művészi önkifejezéssel, esztétikai üzenettel vagy akár műtárgyként megkomponált provokációval van dolga, és Mindezzel azt akarom mondani, hogy nincs cenzúra, nincs központi felügyelő akarat, pláne nincs testület, mely támogat, tűr és tilt.
A NER úgy általában egyre kevésbé tűri az „okoskodást”, az önálló politikusi arculat építését. Most épp Lázár Jánost és csapatát lökte ki Orbán, évekkel ezelőtt pedig olyan nagy nevek kerültek elegáns parkolópályára, mint Navracsics Tibor és Pokorni Zoltán.
Mind más eset. Olyanok is akadtak, nem kevesen, akikkel nagyon elszaladt a ló, várható volt, hogy kiszorulnak.
Miközben mások meg amnesztiát kapnak, megúszták a legsúlyosabb rebelliót is.
Például?
Mint például Schmidt Mária, aki a 2006-os választási vereség után felvetette Orbán felelősségét, s hogy csere kéne a pártelnöki poszton. Mondjuk kapta is a büntetőcikket az akkori kormánylapban „Schmidt Mária ante portas; A nagytőke egyes köreivel szövetkeznek Orbán Viktor politikai ellenfelei” címmel.
És Schmidt Mária karrierje azóta is töretlenül ível fölfelé, ezt sokak máig nem tudják megérteni és megemészteni.
Min dől el Orbán fejében a száműzetés versus megbocsátás kérdés?
Fogalmam sincs. Nyilván nincs erre állandó képlet.
Orbán bosszúálló? Érzelmesnek vagy racionálisnak tartja őt?
Érzelmes is, racionális is. Egy példa. A Kossuth- és Széchenyi-díj bizottságban az ellenzéki hátterű jelöltek körül rendre vita lángol fel. Egyes igen lojális, de kevéssé dörzsölt bizottsági tagok olyankor azzal állnak elő, hogy Orbán Viktor ellenségei ne kapjanak már díjat az államtól. Őket mindig Orbán Viktor rakja helyre azzal, hogy itt a szakmai, tudományos, művészi teljesítményt nézzük, s nem azt, hogy politikailag, ideológiailag ki, hová tartozik. Jutott is díj szép számmal ellenzékieknek.
Művészként nem ciki elfogadni túloldali kurzus adományozta kitüntetést, ösztöndíjat?
Van, aki annak érzi. A Magyar Pen Klub pár éve Lawrence Ferlinghetti kaliforniai költőnek ítélte költészeti nagydíját. Aki köszönettel nyugtázta a hírt, ám aztán felhívhatták magyar liberális barátai, hogy Erre Ferlinghetti visszalépett, és az őt fölheccelők, akik amúgy állandóan azért ócsárolják Orbánt, hogy nem ad elég pénzt sem erre, sem arra, örömtáncot jártak, hogy lám, világhírű költő tiltakozik az orbáni diktatúra ellen. Aztán persze a következő években, amikor más világhírű költők sorra elfogadták a díjat, a heccelődők nem álltak elő azzal, hogy lám, ezek meg azonosulnak Orbán politikájával.
Szőcs Géza költő nem veszítette el művészségét azáltal, hogy nem is díjat, hanem kormánytisztséget, pénzosztó pozíciót, államtitkári kinevezést fogadott el Orbántól?
Kormánytisztség felvállalása bizonyos körökben valóban végleg kompromittálja az embert, onnantól nem partner, nem művész, nem társ, sőt, elvileg a művésztársadalom számkivetettje. Rengeteg vonatkozó történetem van. Először is: még 1982-ben egyike voltam az Ellenpontok néven ismert erdélyi földalatti kiadvány szerkesztőinek. A lap a Ceausescu-rezsim, sőt talán a kommunista Románia történetének egyetlen szamizdat kiadványa volt. Néhány éve egy tévés forgatócsoport filmet szeretett volna készíteni az Ellenpontok történetéről, ideértve az én ebben játszott szerény szerepemet is. Elkezdődött a forgatás, de a producer pénze elfogyott és pályázatot adott be néhány milliós támogatásra. Elutasították. Kinek ne jutna eszébe, hogy mindeközben például az Orbán-kormányzatok legdühödtebb ellensége, Parászka Boróka filmjére ugyanabból a forrásból viszont jut közpénz. Nem Parászka Boróka ellen beszélek, szerintem ő is mondhassa el, amit gondol, de azt nagyon fájlalom, hogy az elmaradt forgatáson olyan kortanúk is megszólaltak volna, akiket azóta eltemettünk s akiknek az emlékeit immár soha nem fogjuk megismerni. Mindezt azért, mert a magyar köztévénél mindmáig csörgőkígyós gyűlölet uralkodik velem szemben.Megtudtam, a producer akkor kapott volna támogatást, ha kihagyja a pályázatból a nevemet. Az elutasító döntést Vitézy László írta alá. Itt azt kell tudni, hogy egyébként nekem az egész Vitézy-családdal normális a kapcsolatom. Sokat gondolkodtam, vajon miért tette, és arra jutottam, hogy nyomásnak engedhetett. A következő történetem alanya Petra lányom. Aki az első házasságomból született, nem én neveltem, de akit emberként is, költőként is, filmesként is sokra becsülök. Élete első fizetett állását a Mozgókép Alapítványnál kapta. Csakhogy, amikor 2010-ben államtitkár lettem, miután az alapítvány a minisztériumunk fenntartásában működött, összeférhetetlenné vált ez a helyzet.
Tavasszal az LMP-re szavazott, mint ezt nyilvánosan közzétette. Ma már talán nem rájuk szavazna. Mondom tovább. Nemrégiben újságolta valaki, hogy a Magyar Rádióban tiltólistára került Géczi János költő és író. Azt válaszoltam, ez teljesen abszurd, hamarabb fogok én feketelistára kerülni ott, mint Géczi. Mire vigyorogva azt felelte nekem az illető:Elgondolkodtam. És arra jutottam, igaza lehet. Verseim, hangjátékaim még a Horn- és a Gyurcsány kormányok alatt is bekerültek a rádióműsorokba. Most meg, ha jól tudom, hosszú évek óta egyetlen sorom sem hangzik el a rádiókban. És a darabjaimat se játsszák már idehaza, szemben például Oroszországgal és Olaszországgal. De hadd hangsúlyozom: ez nem panaszkodás, nekem, köszönöm, jól megy. Csak miheztartás végett, ha már ilyenekről beszélgetünk, s hogy tudjuk, hol élünk… Jut eszembe még valami! A legeslegelső államtitkári napomon fölhívtam egy általam a legjelesebbek között számon tartott költőt, egy rossz anyagi körülmények között élő művészt, ösztöndíjat ajánlottam neki. Örült. Kértem, küldje át az adatait. Teltek a napok, nem küldte. Amikor felhívtam, huszonnégy órája sem voltam hivatalban, így ha akartam volna se csinálhattam volna még semmi rosszat.
És később, a két államtitkári éve alatt csinált rosszat?
Tévedtem párszor, de a fontos, konfliktusos ügyekben helyesen döntöttem. Például Köszönömre nem számítottam, nem is kaptam. Amikor Alföldit megkérdezték, hogy akkor most a Nemzeti hálából Szőcs Géza darabokat fog-e játszani, az igazgató úr a következőt bírta mondani: „Nem, Szőcs Gézát és Wass Albertet nem játszunk.” Kibírtam. És kiálltam a József Attila-szobor elmozdítása ellen is, ami akkora port vert fel, hogy a Népszabadság megírta, keresik az utódomat, ami persze nem volt igaz. Fischer Iván évekkel később azt mondta rólam, hogy derék, művelt fiú ez a Szőcs, egész jó államtitkár, csak ne akarta volna elköltöztetni a József Attila-szobrot. Kabátlopás.
Abból volt baja, amikor már jóval túl az államtitkári megbízatáson, 2016 októberében a magyar sajtószabadságra mért rendkívüli csapásnak nevezte a Népszabadság bezárását?
Dehogy.
Orbán engedélye nélkül nem pusztult volna a lap.
Nem ő pusztította el. Rábízta a piac logikájára, hogy ha van rá szükség a piacon, akkor a lap meg fog maradni. Nem ez történt.
Értsd: Orbán hagyta, hogy „rendkívüli csapás” érje a magyar sajtószabadságot.
A Népszabadság tartalmát nem szerettem, ormótlan hazugságok jelentek meg benne énrólam is, megszűnésekor nem mint az igazmondás fellegvárát sirattam. Amúgy nem tudom, hogyan lehetett volna tisztességesen megmenteni a Népszabadságot.
És nem tisztességesen?
Nem tisztességesen úgy, hogy egy új tulajdonos a régi paraván mögött lecseréli a régi embereket és a régi nézeteket.
A megyei lapok megvéve, a TV2 szintén, Népszabadság nincs, Magyar Nemzet nincs, Heti Válasz sincs, a maradék nem kormánypárti sajtó egy részét a kormány vezérelte hirdetési bojkott miatt megszorítások sújtják. Merre tart az orbáni sajtópolitika? Lesz még bezárás, bezárni hagyás?
Őszintén nem tudom. Azt viszont igen, hogy a kilencvenes évek elején erőteljes baloldali médiatúlsúly volt tapasztalható, ami előbb-utóbb ingaként át kellett lendüljön a másik térfélre. Lehet vád Orbánra, hogy nem tesz ez ellen semmit. Miközben azért olyat is hallani, hogy például az erősen Fidesz-kritikus Népszavát a kormány tartja életben hirdetésekkel. Ha megmenti, az a baj, ha nem menti meg, akkor az. A net világában pláne nem.
A kultúrától a sajtóig minden csúszik be az egyetlen akarat alá. A legújabb célpont az egyelőre független Magyar Tudományos Akadémia.
Ott tudtommal az a kormány célja, hogy koherensebbé váljon a kutatástámogatás.
Sajátos koherencia, hogy az MTA kutatóintézet-finanszírozásából 28 milliárd forint a most létrejött, Palkovics László vezette Innovációs és Technológiai Minisztérium alá kerülne, s eztán nem az akadémia döntene arról, hogy a tudósai mit kutatnak, hanem részben egy kormányszerv. Külön vicces, hogy miként Ókovács és Prőhle esetében, az akadémiába is beleszállt a kormánysajtó. A Figyelő a vita kirobbanása után azonnal listázta az MTA „túlzottan liberális témákkal foglalkozó” kutatóit, s azt írta: „Az akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontjában elburjánzottak az ideológia-vezérelt kutatások, amelyek a bevándorlással, a homoszexuálisok jogaival és a gendertudománnyal foglalkoznak.” Az ötvenes évek sajtójában találni ilyes hangulatú mondatokat.
Hát erre most mit mondjak?
Amit gondol.
Szerintem az a helyes, ha mindenki azt kutatja, amihez ért, és amit ő, valamint a finanszírozó, jelen esetben az Akadémia helyesnek és hasznosnak ítél. A mondott három témát egyébként izgalmasnak tartom, de csak akkor, ha szakmai szempontok alapján történik a kutatásuk. A polkorrekt szemlélet alapján történő kutatást éppoly károsnak vélem, mint bármiféle ideológiai vezéreltséget a tudományokban. Egyikre rákerül egy világhírű erdélyi tudós, Barabási Albert László, a másikra Józsa Márta, akit az Ellenpontok miatt ütöttek-vertek a szekusok – talán emiatt sem ártott volna, ha Vitézyék támogatják azt a filmet, hogy ilyen baromságok ne történjenek… Józsa Márta nyílt levelet írt Gyurcsánynak az ominózus népszavazás után, s most meg listázzuk őt?!
Egy még államtitkár korában a Mozgó Világnak adott interjújában ön azt nyilatkozta, naplót ír politikusi napjairól, melyből aztán könyv készül. Hogy áll a kézirat?
Néha közlök belőle részleteket itt-ott. De amíg aktívan benne vagyok a politikában, szó nem lehet az egésznek a közreadásáról.
Meddig van benne még a politikában?
Tudtommal egyelőre maradok a miniszterelnök főtanácsadója.
Kultállamtitkár lesz még önből?
Semmilyen államtitkár nem leszek, nem lennék. Kulturális végképp nem.
Interjúkötet a 24.hu szerzőjétől
