Az elmúlt pár évben nem egyedül Észak-Korea borzolta fel a nyugati világot, hanem Oroszország is. Vlagyimir Putyin orosz elnök pontosan olyan rajzfilmszerű, kétdimenziós gonosz figura lett Európában és az Egyesült Államokban, mint Kim Dzsongun. A legfontosabb különbség, hogy miközben az észak-koreai diktátort nagyrészt őrültnek tartják, addig Putyin az általános álláspont szerint egy rendkívül precízen megtervezett sakkjátszmát játszik egy olyan táblán, amit mi még csak nem is látunk.
Aktív intézkedések aktív intézkedések hátán (a titkosszolgálatnak az idegen államok kormányzatának és társadalmának befolyásolására irányuló kezdeményezéseit nevezik nevezik így), miközben az égből is propaganda hullik és egymást érik az utcasarkokon az orosz hekkerek. Nagyjából így néz ki most az orosz külpolitika Európából és Amerikából nézve.
Mark Galeotti, a prágai ECFR kutatója, nem mellesleg a jelenlegi talán legkomolyabb nem orosz Oroszország-szakértő komoly tanulmányban nézett utána, hogyan is irányítja pontosan az orosz kormány azt, amit mi aktív intézkedéseknek és propagandának hívunk.
írja Galeotti, aki szerint az egyéni kezdeményezések gyakran nem is kapcsolódnak egymáshoz, és leginkább a helyi érdekeket és viszonyokat veszik figyelembe.
Az egész kutatásban az a legérdekesebb, hogy azt mondja:
Legalábbis olyan nagy terv, amit Putyintól feltételeznénk, egyáltalán nem létezik. Az említett aktív intézkedések és propaganda elsősorban az orosz külpolitika részeként létezik. A jelentést magát egy informátorként megszólaló volt diplomata idézete nyitja:
Figyelj, mi úgy csináljuk a külpolitikát, ahogy a háborút. Minden módszer, fegyver, minden csepp vér megengedett. De úgy, mint a háborúban, itt is egyszerre támaszkodunk a parancsnok stratégiájára és a lövészárokban fekvő katona hősiességére.
A hasonlat Galeotti szerint eléggé megáll, mert az orosz külpolitikacsinálás pont fordítva történik, mint ahogy gondoltuk volna.
Így volt ez például a Krím-félsziget megszállásával. Az alulról érkező ötletek Galeotti szerint gyakran jönnek oligarcháktól vagy féloligarcháktól, akiket Galeotti demigarcháknak nevez.
Ilyen demigarcha Konsztantyin Malofejev is, aki saját maga is büszkélkedett már azzal, hogy tőle származik a Krím bekebelezésének ötlete. Állítólag Malofejev készítette elő a terepet a megszállásra, de azt is beszélik, hogy ő vitte Donbaszba a legfőbb orosz politikai bajkeverőt, a Sztrelkov néven ismert Igor Girkint is. Galeotti szerint Malofejev kezdte előkészíteni a háborúkat, de azok csak azért érhettek el bármit, mert utána a teljes orosz államigazgatás mögéjük állt.
Ehhez kapcsolódva Galeotti megjegyzi azt is, hogy Oroszország nem totalitárius, hanem inkább mobilizálható állam. Nincs minden a vezetés kezében, sőt, bizonyos tekintetben létezhet szabad sajtó és civil szféra is, de ha az állam mobilizálja magát egy cél felé, akkor bárkit szabadon a saját oldalára állíthat.
A krímihez hasonló ügy volt a híres Liza-ügy is, amely 2016-ban elkezdett terjedni az orosz interneten. A 13 éves német-orosz Lizát törökök és arabok raboltak el és erőszakoltak meg. Az ügyről később kiderült, hogy nem igaz, de az orosz gépezet addigra mögé állt, megfuttatta az orosz médiában, és még Szergej Lavrov külügyminiszter és nyilatkozott róla.
Oroszország azért karolja fel ezeket az ügyeket, mert egyetlen célja van a külpolitikában:
Az orosz külpolitika ezért nem összefüggő, többnyire ad hoc, de minden olyan ügyet felkarolnak, ahol azt látják, hogy tovább gyengíthetik a riválisaikat. Ennek érdekében hajlandóak egy országon belül szélsőjobbos és szélsőbalos pártokat is támogatni, mint teszik az mondjuk Olaszországban vagy Görögországban.
A felkarolt ügyek többnyire helyi ötletek, ezért helyi problémákkal foglalkoznak. Magyarországon például pont ilyen a migráció ügye, Görögországban pedig az németekkel szembeni szkepticizmus.
De kik a szereplők ebben a játékban?
- Kreml. A főszereplő mindenképpen Putyin hivatala. Itt érnek össze a szálak, és innen lökik a megfelelő irányba a kiválasztott ügyeket. A Kreml egy formálható szereplő, épp az, aminek az adott pillanatban lennie kell, most pedig kiemelten foglalkozik a külpolitikával.
- A külügy. Putyin apparátusa folyamatosan versenyezteti egymással a külügyi szerveket. Mióta a külpolitika ennyire fontos lett Oroszország számára, egyre kisebb valódi befolyása van rá a Külügyminisztériumnak. Több különböző külügyi szerv és az elnöki hivatal is folyamatosan részt vesz a diplomáciában.
- A katonaság. Ezt nem is kell elmagyarázni. Lehet, hogy a Krím megszállásának ötlete Melofejevtől jött, és Donbaszban is ő húzta meg a ravaszt, de az ötlet támogatásához kellett az is, hogy megjelenjen ott az orosz hadsereg.
- A titkosszolgálatok. Három egymással rivális titkosszolgálatot versenyeztet a rezsim. A hírszerzés (SVR) a legkimértebb, a belügyi titkosszolgálat, az FSZB pedig a legkeményebb, főleg, mert Putyin személyes jóindulata támogatja őket. A GRU, vagyis a katonai hírszerzés pedig elsősorban kiberkémkedésre és külföldön végrehajtott aktív intézkedésekre szolgál, állítja a kutató. De a GRU feladata az is, hogy a külföldi, szélsőséges, paramilitáris szervezetekkel felvegye a kapcsolatot, mint amilyen a bőnyi rendőrgyilkossághoz köthető Magyar Nemzeti Front is volt.
- Üzleti szféra. Erről már korábban is beszéltünk, de nem csak az oligarchák és demigarchák ötletei jelentik az üzleti szféra segítségét. A konkrét állami cégek, mint a Vnyesekonombank vagy a Rosznyeft is aktívan részt vesznek a külföldi szervezetek és programok pénzelésében.
- Média. Az orosz állami média és propagandakörnyezetének feladatait kívülről gyakran feljebb értékelik Galeotti szerint, mint kellene. A média célja elsősorban az, hogy a saját ellenvéleményeivel elhitesse, hogy nincsenek tények, csak vélemények.
- Barátságos hangok. „Hasznos idióták”, akik nem is Oroszország iránti elkötelezettségből, hanem a saját szempontjaik miatt támogatnak bizonyos ügyeket, amelyek mögé Oroszország be tud állni.
- Bűnözés. Az orosz állam és a titkosszolgálat nem fél attól, hogy aktívan együttműködjön bűnözői csoportokkal, ha azok segítségével elérheti a céljait.
Az, hogy különböző országokban mennyire működik ez, több dologtól is függ. Galeotti szerint két fontos tényező van. Az egyik a veszélyeztetettség, a másik pedig az ezt kivédeni akaró intézmények ereje. A veszélyeztetett és védekezni képtelen országok gyakorlatilag Oroszország zsebében vannak, ilyen Galeotti szerint Bulgária és Görögország is, azokat pedig, amelyek nincsenek annyira veszélyeztetve, és erős az intézményi kontroll, mint mondjuk Nagy-Britannia esetében, ott a nekik kedvező eseményeket igyekeznek gazdaságilag és poltikilag is meglovagolni, lásd Brexit.
Galeotti szerint egyébként van megoldás az orosz támadásokra, rögtön hármat is felsorol:
- Meg kell érteni a fenyegetést. Többet kell költeni elemzésre és kutatásra, és különösen érdemes figyelni az orosz elnöki hivatal működését, mert itt dől el minden.
- Korlátozni kell a káoszt. Erős különbség van az orosz és az európai titkosszolgálatok között, utóbbiak kárára. Növelni kell az elhárítást, és meg kell egyezni az elhárítások minimumköltségvetésében, ahogy az a hadsereggel is történt a NATO-ban.
- Hárítani a támadásokat. Nem reagálni, hanem visszatámadni kell. Minden orosz politikai aktort nevén kell nevezni és a nyilvánosság elé kell emelni. Az Európa gyengítésében érdekelt orosz szervezeteket pedig külföldi ügynöknek kell nyilvánítani.
Kiemelt kép: Sputnik/Alexei Druzhinin
