Önmagában figyelemreméltó, hogy míg 2016 őszének politikai napirendjét a Fidesz-Jobbik párharc uralta, mennyire más ma a közhangulat: a kvótanépszavazást követő alkotmánymódosítási vitában szinte eltűnt a baloldali ellenzék, és a civil mozgalmak várt újraéledése sem következett be. Ehhez képest az elmúlt két hónapban Botka László miniszterelnök-jelölti megjelenése, majd a Momentum aláírásgyűjtése mellett a Jobbik vált láthatatlanná, és a Fidesz is inkább csak fut az események után. A politikai közbeszéd hirtelen változékonysága korántsem új jelenség, és figyelmeztető jel lehet mindenkinek, aki szerint túl nagy a felhajtás a Momentum körül és azoknak is, akik úgy vélik, ez a figyelem kitart egészen a 2018-as választásokig.
Abban kevés vita lehet, hogy míg a baloldali tárgyalások vagy épp Botka László személye állandó és visszatérő ügye a hazai politikai közéletnek, a Momentum megjelenése és sikeres aláírás-gyűjtési kampánya az újdonság erejével hat. A mozgalom ugyanis 2010 óta a legkomolyabb parlamenten kívüli aktivitásra bírta rá a választókat:
Számos interjúból tudjuk, hogy a Momentum szervezetileg felkészült a budapesti akcióra, a párttá alakulás megtervezése azonban jóval kevésbé tűnik kijelölt útnak. A Momentum jövője kapcsán három, egymástól nem elválasztható kérdést látunk: kiket tud megszólítani, milyen ideológia mentén, és hogyan lesz egy viszonylag homogén 150 fő körüli, döntően fővárosi kötődésű tagságból országos szervezet?
Az előbbi két kérdés megválaszolásához a Momentum kevés fogódzót adott: egyrészt ideológia-nélküliséget hirdet – ehelyett különböző értékeket hangsúlyozna –, másrészt pedig a célcsoport-kijelölést az elemzők feladatnának tartja, a szervezet vár mindenkit, aki céljaival egyetért. Ennek a kitérő alapállásnak nagyban köszönhető, hogy a Momentumot a külső szereplők – függetlenül attól, hogy szimpatizálnak-e a mozgalommal vagy sem – kezdték el a választók számára azonosítható fogalmakkal leírni. Ennek eszköze az új Fidesznek/SZDSZ-nek/LMP-nek címkézés, a baloldali, liberális vagy épp technokrata jelzőké.
Nem véletlen az sem, hogy folyamatosan ezek a jelzők kerülnek elő egy új politikai szereplő megjelenése esetén. A 2006-2010 közötti kormányzati időszakban az addig stabilnak látszó, egy baloldali és egy jobboldali néppárt által dominált pártrendszer összeomlott, a magyar politika ideológiai szempontból 2010 után is kétpólusú maradt. Az a tény, hogy a Jobbik lényegében egyből középpártként került a parlamentbe, és ezt a pozícióját a mai napig őrzi – abból kitörni nem tudott, ám szavazótábora nem is fogyott el – bizonyos szempontból három (- és fél)-osztatúvá tette a politikai teret. A bal-jobb felosztás ugyanakkor korántsem tűnt el és kiegészítő jelleggel a konzervatív-liberális skála is érvényes maradt a választók szemében.
A szavazók ma a Fideszt és a Jobbikot egyaránt jobboldali és konzervatív pártnak látják, míg minden más formáció a baloldali, liberális oldalra kerül. Függetlenül tehát attól, hogy e pártok mennyire értenek egyet egymással vagy épp mennyire koalícióképesek, a választói percepció erősen él, és ha csak egy új szereplő nem deklarálja, hogy valamelyik eltérő mezőben gondolkodik (például jobboldali és liberális, vagy épp baloldali és konzervatív), úgy jó eséllyel a baloldali-liberális térbe helyezik. A kései SZDSZ éppen ebben a mezőben volt, így aztán nem véletlen, hogy a legtöbb, 2010 óta induló politikai csoportosulás megkapja ezt a „vádat”: ezeket a kezdeményezéseket reflex-szerűen ide akarja besorolni a politikai közvélemény.
Ami a korábbi pártokkal való párhuzamot illeti, mindegyiknek van alapja, ugyanakkor mindegyiktől lényeges pontokon különbözik a Momentum – ami egyben az ideológiai/értékkarakterének is egyfajta elő-kerete. A radikális „rendszerellenessége” joggal emlékeztethet a korai Fideszre, ám valójában a Momentum a politikai rendszert olyannyira elfogadja, hogy szemben a korábbi civil szervezetekkel, tüntetőkkel, deklaráltan párttá fog alakulni és indulni a választásokon – a jelenleg hatályos törvények, szabályok szerint.
Nem merült fel az sem, hogy a választások előtt – egyfajta modern ellenzéki kerekasztal mintájára – megpróbáljanak kiegyezni a Fidesszel – és akár a jelenlegi pártokkal – egy új választási rendszerről.
Az LMP-vel való összevetést elsősorban a bal-jobb szembeállítás meghaladásának célkitűzése teremti meg, de fontos látni, hogy a Lehet Más a Politika esetében a zöld, környezetvédő identitás, ökopolitikai szemlélet volt hivatott pótolni azt a gondolatmankót, amit a bal-jobb (és akár a liberális-konzervatív) ellentét teremtett meg. Az LMP egyáltalán nem volt (és ma sem) ideológiamentes formáció, sokkal inkább olyan értékeket követ, amelyeket jobb- és baloldalról egyaránt lehet osztani (és persze kritizálni) – legyen szó a globalizációkritikáról, szabadkereskedelem-ellenességről vagy épp a fenntarthatóságról. Ezek az identitáselemek alapvetően nem jellemzők a Momentumra, sőt, a globalizációra lehetőségként tekintenek.
Az LMP története tanulság lehet abból a szempontból, hogy egy erős identitásképző elem nélkül nem lehet tartósan politizálni, de hosszútávon még az sem biztos, hogy elegendő. Mikor a pártot az SZDSZ-hez hasonlítják, annak oka elsősorban a fent részletezett balliberális pártkategorizálás, azonban a Momentum számára a korai SZDSZ más okból lehet fontos: a rendszerváltás idején egyáltalán nem volt egyértelmű, milyen utat jár majd be a liberális párt – mai szóhasználattal élve: a jobb- vagy a baloldal felé húz majd. Ez a dilemma azonban az 1994-es koalíciókötéssel váratlanul és visszavonhatatlanul dőlt el és járult hozzá a mai balliberális – jobb-konzervatív párosításhoz.
Mindezen tapasztalatokból a Momentum előtt alapvetően három út lehetséges:
az egyik lehetőségük megmaradni a létező politikai kategóriákon kívül, az azokkal szemben politizálók protestpártja lenni, becsatornázni a pártokkal, politikusokkal szembeni ellenérzéseket és lényegében a Kétfarkú Kutya Párt által valamelyest elkezdett úton tovább menni. A másik opció, hogy az ideológiai keret helyét egy másik azonosulási ponttal teremtik meg – ez az eddigiekből kiindulva leginkább a generációs jelleg lehet. Ez tehát egy „fiatalok pártja” modell lenne, amely életkori alapon, e generáció képviseletét tűzné ki maga elé.
Végül a harmadik út egy olyan ideológiai irányválasztás, ami az LMP ökopolitikájához hasonlóan nem kizárólag a bal-jobb dichotómiában értelmezhető: ilyen lehet például a globalizációhoz való pozitív viszonyulás. A Momentum vezetőinek bemutatkozása során ugyanis visszatérő elem a globalizáció nyújtotta lehetőségek kihasználása (külföldi tanulmányok, munkavállalás) és a digitalizáció, modernitás felé való nyitottság. Mindhárom irány lehetséges a Momentum számára, mivel egyik esetén sincs olyan párt, ami dominánsan jelen lenne, ahogy további utak is szóba jöhetnek. Ha azonban elmarad az azonosságot jól kijelölő lépés, úgy a mozgalmat továbbra is elsősorban ellenfelei címkézik majd meg, a vele szimpatizálók pedig saját elképzeléseiket vetítik majd ki a Momentumra.
