Az amerikai 1791-es első alkotmánykiegészítés szerint a kongresszus nem csorbíthatja a szólás- vagy sajtószabadságot. 1920-ban pedig az AT&T telefonhálózat beindította az NBC rádióhálózatot, a kormányzat azonban mégis kötelezte a távírókat működtető céget, hogy váljon meg a műsorszolgáltatói vállalkozástól.
Valójában nagyon is megfelelt az eredeti elveknek ez a beavatkozás, mert az alkotmánykiegészítés épp azon a filozófián nyugodott, hogy a szabadpiac ráengedése a nyilvánosságra beláthatatlan következményekkel járhat. A sajtószabadság feltételeként azt tartották, ha biztosítják, hogy versenytársak is lehessenek a piacon, senki se nőjön nagyon a másik fejére, legyen valamiféle vállalkozói pluralizmus, mert az majd kiegyenlíti a nyilvánosság eltérő véleményeit.
Ráadásul a „szólás- vagy sajtószabadság” megkülönböztetés arra utal, hogy már a XVIII. században pedzegették, hogy ez a kettő nem teljesen ugyanaz, és mindkettő védelemre szorul, együtt is, meg külön-külön is. Jefferson pedig azt írta egy barátjának, hogy
ha nekem kéne döntenem arról, hogy vajon újságok nélküli kormányunk, vagy kormány nélküli újságjaink legyenek, akkor egy pillanatig sem haboznék az utóbbit választani.
Vagyis a demokrácia szempontjából fontosabbnak tartotta a médiumok szabad működését, mint a kormánypolitikát. Furcsa ma olvasni ilyet, mert aligha gondoljuk itt Magyarországon, hogy kormány nélkül meg lehetne lenni – még az se gondolja ezt, aki nem szíveli a jelenlegit -, viszont sajtó nélkül azt hisszük, meglennénk, hiszen megvoltunk nélküle a szocializmusban is. De gondolkodjunk csak el azon, hátha Jefferson a bölcsebb nálunk? Ugyanebben a levélben így folytatja:
Azonban szándékomban állna még az is, hogy minden ember hozzájusson, és képes legyen elolvasni azokat az újságokat.
Ezek szerint az állam feladatai a következők:
1. A gyerekek tanítása, értelmes emberré faragása, hogy „képesek” legyenek okosan olvasni, s hogy érdeklődjenek a közügyek iránt.
2. A sajtótermékek eljuttatása mindenkihez. (Ezt ma úgy fordíthatnánk le, hogy senki se legyen digitálisan analfabéta, és a digitális módon lehet legegyszerűbben terjeszteni a gondolatokat.)
Az amerikaiak ma is törekednek arra, hogy megfeleljenek az aktív demokratikus állampolgári nevelés eszményének. Pedagógiai rendszerük erre állt rá. Iskoláikban a sajtószabadság és a szólásszabadság fontosságát rendre átbeszélik, így aztán fel sem merül, hogy a kormány ne tisztelné az újságírókat, hiszen a választópolgáraiknak nem igazán tetszene egy Torgyán-féle kifakadás a sajtóval szemben. Előbb mennek neki a nőknek, meg a közvélemény-kutatóknak, de a sajtót nem merik bántani, jogaikat ugyanis az alkotmányuk garantálja, és ők szeretik az alkotmányukat.
Szólásszabadság keleten is akkor lesz, ha nem kell félnie az újságírónak még attól sem, ha tévednek egy politikusról írott anyag kapcsán, hiszen amennyiben azt nem szándékos rosszindulattal teszik, nem elítélhetők. (Amerikában a közszereplőnek, ha pert akar nyerni, a rosszindulatot kell bizonyítani, a tévedés nem elég, márpedig rosszindulatot bizonyítani szinte lehetetlen).
A szólásszabadság határairól amúgy lehet vitatkozni, hogy egy holokauszttagadót börtönbe zárjunk-e, vagy ne, ezt minden nemzet maga dönti el. Az amerikaiak például még ezt se szankcionálják, náluk a határ az uszításnál van, de ott is csak akkor, ha az uszítás hatására a tettlegességi valószínűség nagy. A szólásszabadság határait az egyes kultúrák nagyon máshol látják. Mondhatnám például azt, hogy a fütyüléssel a másik szólásszabadságát korlátozom? – Szerintem ez elég logikusan hangzik. De persze furcsa lenne ebben ilyen szigorúnak lenni másfelől pedig elnézni azt, hogy az állam nem biztosítja a pluralitást és a piacra hivatkozik, mikor épp hogy a dolga az is volna, hogy a piacot terelje, és pláne ne a saját érdekkörébe.
Például nem igen örülünk annak, ha azt látjuk, hogy valaki a vallás nevében gazdagszik. Ilyenek Amerikában a televíziós keresztények, s nálunk is hódít a Szcientológia Egyház, de nálunk – úgy értem, Európában – ezt azért nem is nagyon tűrik a hatóságok. Azt se igen szeretnénk, ha az egészségügy a pénz mindenek feletti hatalmának engedelmeskednék. Ezért nem szeretnénk magánbiztosítós kizárólagos rendszert, mert a zsigereinkben érezzük, hogy ha már az orvos azt fogja kérdezni, hogy a két ujjunkat levágott eszterga közül – mert hogy asztalosok vagyunk – melyiket varrja vissza, hiszen ugye a biztosításunkból csak az egyikre telik, akkor az se nekünk, se az orvosnak nem lesz túl vonzó. Márpedig ha kizárólag a pénz uralja ezt a területet, akkor az ilyesmi könnyen megtörténhet. Ehelyett inkább a közös kockázatvállalás logikájára épülő egészségügyet üzemeltetünk.
Nem örülnénk annak se, ha az oktatást uralná el a pénz, bár a jelentések arról szólnak, hogy a falvak lemaradnak. Nem örülünk ennek, mert esélytelenné válnak a tehetséges szegényeink. S végezetül nem kívánhatjuk azt se, hogy a média csak a piac logikája szerint működjön, mert akkor a végén kiszolgáltatottakká válunk a monopóliumoknak. Európában inkább a médiamágnásoktól szoktak félni, és a bürokráciától kevésbé, Amerikában viszont inkább a kormány túlhatalmától félnek, és a piacot engedik egyre jobban szabadjára. Pedig mindkettő veszélyeztetheti a szabadságunk.
A nyilvánosságra nehezedő gazdasági kockázatot az amerikai alapító atyák még tudták. Biztosítani akarták a szólásszabadságot úgy, hogy nem szólnak bele, politikusként ki mit mond, és biztosítani akarták a sajtószabadságot is úgy, hogy nem engedték, hogy monopóliumok szülessenek. Ha nincsenek monopóliumok nem kell odafigyelni a tartalomra, mert a vélemények harca majd kihordja az igazságot.
Ám mostanában különös dolgok történnek a világban, a tenger túloldalán, és itt a keletibb végeken egyaránt. Nálunk a szólásszabadság megőrzésével egy időben a sajtószabadság felszámolását érhetjük tetten, mikor az állam nem hogy nem vigyázza a monopóliumok kialakulását, de saját strómanjait juttatja kiváltságos helyzetbe. Amerikában pedig az aktuális hírek szerint az AT&T épp hogy megvásárolhatta a Time Warnert. (Talán emlékszünk még e cikk elejére, ahol azt emeltük ki, hogy hajdanán ennek a telefontársaságnak még azt is megtiltották, hogy egy saját rádiós hálózatot fejlesszen ki.)
Ma el se tudjuk képzelni, milyen hatalmas tőkekoncentráció alakult így ki, és hogy ez mennyi profilt ölel át. (Van ugyanis egy olyan elképzelés, hogy a különböző profilokat kell egymástól távol tartani, Ld. pl. több egyesülés megakadályozását is a magyar Gazdasági Versenyhivatal által.) A Time Warner az utóbbi 20 évben egy folyamatosan növekedő birodalom volt, és mindig komoly szenzáció kísérte a bővülését.
Az, hogy változott az amerikai médiafilozófia – mert láthatóan változott az alapító atyák óta -, csak az magyarázhatja, hogy a globális versenyben így tudják az amerikaiak megőrizni vezető szerepüket. A média ma is hatalmas üzlet, a legjobb befektetés a részvényeseknek, és a leggazdagabb emberek találhatók benne. (A Forbes magazin szerint az 50 leggazdagabb amerikai kétharmad része a médiaüzletből származott 2002-ben.)
Végezetül csak egy hipotetikus feltételezés. Természetesen nem Magyarországra gondolunk, bár azt meg kell állapítanunk, hogy a kormányzat addig kapitalizmusellenes ameddig a külföldi médiavállalkozások valódi újságírást akarnak csinálni (Ld. pl. RTL Klub kontra kormányt a reklámadó bevezetése után), és azonnal kapitalizmuspárti, amint neki származik ebből előnye (Ld. a Népszabadság megszűnése kapcsán a kormány-kommunikációt).
Vegyünk egy távoli képzeletbeli országot, ahol a szólásszabadságot az ellenzék nem tiszteli, és mindenütt bele tudja fojtani a szót a kormánypolitikusokba. Legyen az az utca vagy a parlament. A kormányzat pedig a sajtószabadságot nem tiszteli, és minden médiát maga alá gyűr.
Mégis mit gondol a Kedves Olvasó, mi lehet egy ilyen országban ez után a pont után a következő történés?
