A Magyar Hírlap hasábjain mondta el véleményét korábbi munkahelyéről, a szombaton villámgyorsan parkolópályára tett Népszabadságról a lovagkereszttel kitüntetett Bayer Zsolt. A publicista szerint keveset beszélnek arról, hogy veszteséget termelő Népszabadsággal ellentétben a Mediaworks tulajdonában lévő nyolc megyei lap nyereséges. Mint írja, a megyei lapoknál azért nem tudott fejleszteni a tulajdonos, mert
a megyei napilapok által megtermelt nyereséget gyakorlatilag elvitte a Népszabadság fenntartása. (…) A Népszabadság valamivel több mint hatvan belsős, állandó munkatársa háromszázezer forintos kezdő fizetéssel „termelte” meg a cég veszteségét, ami elvitte a megyei napilapos kollégák fizetésemelését és jobb munkafeltételeit.
Bayer Zsolt némi magyarázattal szolgált azzal kapcsolatban, hogy miért dolgozott a Népszabadságnak kilenc hónapon át, 1993. szeptemberétől 1994. májusáig. Ennyi idő kellett neki, hogy rájöjjön, hogy “nem egészen úgy vannak a dolgok”. Bayer elhitte Esterházy Péter szavait, aki azt mondta:
Én a Népszabadságban már csak a nevét utálom.
Pedig nem tartozott a lap olvasóközönségéhez, sőt.
Leugrottam rémesen korai órán a 64-es buszról Solymárról jövet a Hűvösvölgyben, és az 56-os busz állomásánál lévő újságárusnál vettem egy Magyar Nemzetet. És a „Moszkváig” átfutotta az emberfia a „Nemzetet”, és látta, hogy kiknél van még „Nemzet”. Azokkal összetartoztál. Akik pedig Népszabadságot szorongattak a hónuk alatt, azok voltak a rohadt, tetves komcsik, akiknek majd szét kell cseszni a fejét.
A publicista szerint S. Lajos adhatta ki a parancsot a Jobbiknak, hogy hangosan sirassák a Népszabadságot. Mert hát
ki az a hülye, aki nem örül egy kicsit annak, hogy a mégiscsak negyven éven át emblematikusan undorító, és fennállása alatt sokkal-sokkal több mint hatvan ember egzisztenciáját tönkretevő, a Kádár-rendszer egyik legutolsó, legaljasabb „műhelye” tűnik el talán örökre.
Emlékeznek még Böhm Bendegúzra?
Bächer Iván írt róla (A zongora helye), illetve arról, miként került a Népszabadsághoz, miként előzte meg hírneve, mivel
valami pártnál szolgált egy időben, szerepelt a televízióban is nemegyszer. De mikor a párt éles politikai fordulatra szánta el magát, ő búcsút mondott a közéletnek és hírlapíróul szegődött. (…)
Óriási pofa volt Böhm Bendegúz…
Bächer Iván igazi békebeli hírlapíróként, szívtipróként jellemezte, aki igen nagy kanállal habzsolta az életet és nem csinált nagy gondot az anyagiakból,
minden skrupulus nélkül kért kölcsön kisebb-nagyobb összegeket új kollégáitól, és a törlesztés kérdésében sem hagyta el soha az úri nagyvonalúság.
De – mondtam én magamnak – mit számít pár százezer adósság ahhoz a Műhöz képest, ami majd megíródik egyszer.
Szorgosan dolgozott a Böhm Bendegúz, cikkei, tárcái rendszeresen jöttek. Aztán év végén egy igen szép feladatot kapott. Elküldték Betlehembe, csináljon egy jó anyagot a karácsonyi számba.
Böhm lement a pénztárba, fölvette a repülőjegyet, napidíjat, dollárt, és elment Betlehembe.
És nem jött vissza soha többé.
A szerkesztőségben soha többé nem látták. Bächer Ivánt azonban ez nem lepte meg, hiszen tudta (magától Bendegúztól) ez még csak az anyaggyűjtés korszaka a Műhöz és a meggazdagodáshoz, hogy meglegyen a vágyott kastély a Balaton felett.
Aztán megint eltelt pár év, és Böhm Bendegúz megtért egykori pártjához váratlanul, egykori barátaihoz, a fiúkhoz, és az általa kigúnyolt pénztárosokhoz.
A párt hatalomra jutván, rögtön szép hivatallal jutalmazta őt ezért.
Böhmöt harangügyi kormánybiztosnak nevezték ki.
Kapott jókora hivatalt, szép kocsit sofőrrel, garnitúrányi beosztottat, és gondolom, némi fizetést is.
Aztán Böhm Bendegúz tollat fogott és egy magát konzervatívnak tituláló lapban váratlanul zsidózni kezdett. Bächer Ivánt ez sem lepte meg, hiszen tudta, ez is csak az anyaggyűjtés része, Bendegúz „mindent kipróbál, mielőtt a Műnek nekiveselkedik.”
