Sokan bizonyára el sem tudnak képzelni unalmasabb és semmirevalóbb tevékenységet, mint az év fája kiválasztását. Sőt, januárban már annyi év valamije jelent meg, ami információnak is sok volt. Megvártuk, amíg a néhány felkorbácsolt kedély is megnyugszik. Aztán írtunk például arról, hogy az év ősmaradványa “eredetileg” aranypénz volt, amit Szent László királyunk imája változtatott kővé, hogy vitézei a kun rablókat üssék, ne a pénzt kaparják a földről.
Most a 2016-os év fájáról, a mezei szilről bizonyítjuk be, hogy igenis érdemes a figyelmünkre, és védelme fontos – mert ugye mondani sem kell, hogy az év fája választás “értelme” a faj megmentése. Kezdjük az elsővel.
Egymást táplálják a fák
Jókora élőlény, magassága eléri a 30 métert, kiterjedt lombozatával mérete vetekszik egy magányosan álló 10 emeletes panelházéval. Alacsony, sík vidékek, folyóvölgyek és dombságok fája, 600 méteres magasságig él meg. Sokáig növekszik: végleges magasságát 70-80 évesen éri el, de még 120-150 éves koráig vastagodik.
Koronája nagyon változatos: viszonylag rövid ágai szinte vízszintesen szétállnak, gallyai egyenlőtlenül nőnek. Fiatal hajtásai vörösbarnák, molyhosak, az idősebb példányok kopaszok.
Puskatustól a hídig
Számtalan szempontból segítette a az embert. Ezernyi területen alkalmazták, nagyobb szilárdsága, szívóssága, rugalmassága miatt a tölgynél értékesebbnek tekintették. Tartóssága miatt víz alatti építkezésekre is kiváló, de természetesen épületfának is elsőrangú. Jobb hordó és tartósabb kocsikerék készült belőle, mint bármilyen más fából, szép rajzolata miatt – és mert a szú is nehezebben támadja meg – az asztalosok számára is kedvelt alapanyag volt.
Csöveket készítettek belőle nedves talajba, puskaagynak, ágyútalpnak használták, prések és erjesztőkádak készültek belőle. Sőt, a kovácsok fűtőértéke miatt többre tartották a tölgyfából égetett szénnél, hamujából hamulúgot főztek. A tímárok kérgét cserzőanyagként használták, a festők különböző színeket állítottak elő belőle, a kéreg belső részén található háncs pedig a levelekkel együtt állatok takarmányozására szolgált. Frissen és szárítva egyaránt.
Eötvös Károly ügyvéd, író, publicista, korának “egyszemélyes intézménye” a XIX. század végén egyenesen a magyarság nemzeti fájának tartotta a szilt:
ezer falu, város, halom, dűlő, határrész viseli a Szilas és Szilágy nevet. S ahol ez a név van: ott magyar lakik, ott magyar telepedett meg ezer év előtt.
Étel és gyógyszer
Fogyasztották emberek is. A selmecbányai az Erdészeti Tanintézetben 1815-ben összeállított tankönyv szerint hosszúkásan kerek, csupasz, simaszélű szárnyastermését még zölden, éretlenül olajjal és ecettel keverve salátaként tálalták.
A mezei szil gyógyított is – a népi gyógyászat máig használja, ám a “modern kor” mintha megfeledkezett volna róla. A kérgéből készült főzet magas csersavtartalma miatt sebek gyógyítására, és aranyér külsőleges kezelésére alkalmas. Öblögetőként csillapítja a szájüreg és a torok, elfogyasztva pedig a gyomor és a bélrendszer nyálkahártyájának gyulladását. Beválik hasmenés ellen, és bőrápoló olajat is készítenek belőle.
Kipusztítjuk?
Bármilyen fontos és hasznos, ráadásul erős fa, ami még akkor is újjáéled, ha kivágják, napjainkra állománya egész Európában visszaszorult. Először 1918-ban jelent meg a szilfavész, ám akkor még sikerült legyőzni.
A kórokozó gombája a fatest edényeit tömi el, a víz és az ásványi sók szállítása nehezebbé, vagy teljesen lehetetlenné válik. A megtámadott szil először hervadni kezd, pusztulnak a gallyak, ágak, végül maga a fa. A “magyarság fájának” sorsa élő példája annak, micsoda károkat okoz az őshonos élővilágban az ember által behurcolt invazív fajok megjelenése.
(Kiemelt képünk forrása: az év fája.hu)
