Azt, hogy ő nem Karcsi, persze nem tűzné ki a gomblyukára, mert fél a sok szabadságszerető tüntetőtől, attól, hogy megvernék. Némi történelmi és nyelvtani kitekintő után a jezsuita szerzetes arról is ír, hogy neki gyanús ez a nagy nemzetközi szolidaritás a szólásszabadság mellett. „Bármely tévécsatornát kapcsoljuk be, bármely nyelven, ugyanazok a képek, ugyanazok a nyilatkozatok. (…) Tényleg Ausztráliától Koppenhágáig mindenki mindenben egyetértene?”
Kiss azt elismeri, hogy „a gyilkosság gyilkosság marad, nem lehet mártíromsággá stilizálni, még ha a merénylő testvérpár ezzel az illúzióval is ment a halálba. Azt se vitatja józan ember, hogy a piaci vásárlók, a túszok, legyilkolása nem igazolható semmiféle ideológiai diskurzussal. Ők áldozatok, nem vértanúk. De az újságírók sem vértanúk, akárhogy is próbálják a kollégák azzá szépíteni őket. Ők ismerték a kockázatot, ami a folyamatos provokációval jár”.
A szerzetes szerint az a kérdés, hogy a karikaturisták tudták-e, „hogy uszításuknak ártatlan áldozatai is lesznek, toleráns emberek, akik nem gyűlölködnek másképp gondolkodók ellen…”. Ha nem tudták, akkor „jobb esetben Jézus szavaival „nem tudták, mit cselekszenek”.
„A Charlie vagyok kitűzők hordozói pedig fontolják meg, hogy a francia mondat azt is jelenti: Követem Charliet. Tényleg? A halálba is? A pr-kampány kiötlői hideg számítók. Ők a gyűlölködés nagykereskedői, sőt exportőrei is. Igaz rájuk persze a mondás is: Aki szelet vet, vihart arat” – írta Kiss Ulrich.
Ő újabban társadalomkutatóként mutatkozik be, de saját bevallása szerint volt már minden: „… marketing asszisztens, cégvezető, jezsuita novícius, majd másfél évtizedig egy egyetemi szakkollégium rektora”. Újságíró akart lenni, de édesapja meggyőzte, „az újságírás link szakma”. Így közgazdász lett, majd „– ez Isten humora – médiaember” lett, tévéműsorok (főleg Hír TV – a Szerk.) szereplője, majd elkezdte blogját írni. Kiss Ulrich most a Jezsuita Roma Szakkollégium rektora.
Fotó: MTI/Soós Lajos
