Az idei év két színház számára már tavaly december közepén rútul kezdődött. Ekkor kapott két direktor államtitkár helyettesi aláírással értesítést arról, hogy januártól nem áll módjában a magasságos minisztériumnak finanszírozni a Budapesti Kamaraszínházat és a Játékszínt. Érdemi indoklás semmi, hogy miért éppen ezekre a színházakra nincs pénz, miközben annyi másra van. Vagy miért évad közben történik mindez, kínosan szakmaiatlanul?
Aztán a döntéshozók, tán maguk is némiképp belátták, hogy lehetetlen helyzetet idéztek elő, még némi kiegészítést adtak a szezon végéig. Arccal, hanggal, teljes mellszélességgel azonban eszük ágában nem volt kiállni a társulat elé. A Vagyonkezelő képviselője viszont csak kiállt a Budapesti Kamara társulata elé, igaz, bemutatkozás nélkül, zsebre tett kézzel, és amikor a sajtó munkatársai eléggé el nem ítélhető módon, kérdésekkel akarták megzavarni, fogta magát, lelépett a pódiumról, faképnél hagyott csapot-papot, totális bizonytalanságban lévő embereket. Végül a Budapesti Kamara még az évadot se fejezhette be, a Játékszín kihúzta odáig.
Azóta az utóbbi furcsa körülmények között feltámadt haló poraiból, a zömében nulla forint értékűre leírt mindenféle színházi holmik jó része most is funkcionál, így tehát nyilvánvalóan nem nulla forintot érnek. A négyszemélyes társaság, amelyik beruházott a teátrumra, gavallér bőkezűséggel 3,1 millió forintot is kínált érte, velük valószínűleg többet tárgyaltak, mint a társulat faképnél hagyott tagjaival.
Igaz, erre a tárgyalásra nem pofátlankodhatott be, zavart keltő kérdésekkel, a pimasz sajtó. Így aztán a Játékszín most, ha kevés játszási nappal is, de üzemelget. A Budapesti Kamara három színházhelyisége viszont használat híján nyilván mind inkább lepukkan, ami ugye az értékek elkótyavetyélése. Korábban szó volt arról, hogy a Tivoli valamilyen módon a Tháliához tartozik, és netán majd kezdenek is vele valamit, meg azt szintén hallani lehetett, hogy a Tivolit csakúgy suttyomban megnézte fű-fa virág, de azóta feltehetően üresen kong mindhárom helyiség, ami igazán jó előfeltétel ahhoz, hogy totálisan tönkremenjenek. Netán hasznosítási pályázatot kellene kiírni rájuk.
Azt láttuk, hogy az Erkel Színházban, ahol pedig a bezárása után hosszú ideig még próbák folytak, milyen mutatósan penészesedtek el a falak. A Magyar Állami Operaház vezetője, Ókovács Szilveszter végigvezetett minket nagyszabású sajtótájékoztató keretében, tavaly ősszel, amikor minden kételkedő kérdést elhárítva, teljes határozottsággal állította, hogy idén december 8-án, a teátrum 101 éves születésnapján megnyílik a publikum előtt az épület. Aztán arról már nem számolt be ugyanilyen határozottsággal, ki is azért a felelős, hogy nem így történt. Ha jól követem az ígéreteket, a következő dicső dátum az ünnepélyes megnyitóra március, hát majd meglátjuk.
Azt viszont már minden ködösítés ellenére előre láthattuk, hogy Vidnyánszky Attila lesz július 1-től a Nemzeti Színház direktora. Kár volt az egész, nagy port felvert pályázati cirkuszért, kár volt Alföldi Róbertnak egy 300 oldalas, alapos pályázatot írnia, és végül is kár volt Vidnyánszkynak egy jóval kevésbé alaposat is írnia, ha nyilvánvaló volt, hogy neki áll a zászló. De ezt ki lehetett volna mondani, megköszönni Alföldinek az eddigieket, hiszen bőven volt mit. Esetleg kellő alapossággal megindokolni, hogy ugyan már miért nem volt az ő színháza eléggé nemzeti. És utána bemutatni az új direktort, aki szintén nem lesz úgy nemzeti, ahogy azt a kinevezésében feltehetőleg szerepet játszó urak elképzelik, hiszen nem valószínű, hogy sok előadásának láttán véresre tapsolták a tenyerüket.
Bátyai Edinának a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatójának még közel sem járt le a mandátuma, de nem akarták, hogy továbbra is ilyen jól tegye a dolgát. Az ilyesmi manapság előbb-utóbb csak szemet szúr. Ürügyet pedig mindig lehet találni, ha ezúttal éppen olyan nevetségeset is, hogy egy műalkotás ürülékimitációt tartalmazott, amit a szegedi Regionális Összművészeti Központban állítottak ki, ezt szintén ő irányította. Már csak a pártkatonás egyöntetűséggel való szavazás hiányzott. Természetesen zárt ülésen, méghozzá kétszer is, mert a nyilvánosság azért nem csupán a Budapesti Kamaraszínház ügyében zavaró, hanem lépten-nyomon, ahol éppen valami szupertörvényeset és közmegelégedésre valót cselekednek.
Így aztán Bátyai temérdek tiltakozás, szakmai érv dacára már nem igazgató. De senki ne búsuljon, még mielőtt leváltották, és pályázatot írtak volna ki a helyére, ripsz-ropsz ott termett Szegeden Kelemen Csaba, és felajánlotta messze földön híres, nagybecsű szolgálatait. És nem hurrogták le, hogy azért lassan a testtel, hanem az önjelölt és állítólag szívélyes képviselő ismerőse által szintén jelölt, még így abszolút idejekorán meghallgatásra került, mint annyi esetben, ezúttal is előrevetítve a szép jövőt.
