Ahhoz képest, hogy állítólag vége a neoliberális korszaknak, vajmi keveset tudunk arról, mi van utána. Most vagy az van, hogy nincs is vége; vagy ha vége is van, nem nagyon értjük, mi formálódik a helyén. Akármelyik is az igaz, a hazai politikai közösség egyszerűen nem áll benne egy az új alternatívákról folyó európai diskurzusfolyamatban, ebből következően az itthoni vitáknak nincs európai dimenziója.
Pedig nem ártana, ha lenne. A megvilágosodást segítendő épp jó pillanatban került az ATV képernyőjére egy a mindennapi ember számára is jól követhető interjú Fischer Ivánnal, a nemzetközi hírű karmesterrel, aki külpolitikai szakértőt meghazudtoló precizitással és nagy belső erővel magyarázta el Kálmán Olgának, mi és miért történik ma Európában.
Nemzeti turbulencia
Meggyőző levezetése szerint az Európai Unió azért határozta el magát a föderalizálás mellett, hogy ezzel gátat vessen az egyes tagországok nemzeti érdekképviseletre épülő politikájának. A nemzeti érdekek képviselete ugyanis mára az összeurópait keresztező érdekké vált, s egy ilyen helyzetben – mondja Fischer – a “több Európa” az egyetlen megoldás a „nemzeti turbulencia” legyűrésére.
A mondottakat mi – talán furcsa lesz ebben az összefüggésben a szó – központosításként fordítjuk le. A központosító maga az Európai Unió, amely felismervén „nemzetek fölötti” érdekét, élére áll egy megújulási folyamatnak, követve az Európai Parlament Spinelli-csoportjának http://www.bruxinfo.hu/cikk/20100920.html útmutatásait; e csoportot zömmel liberális és zöld képviselők hozták létre még 2010-ben az egységes Európa, mint szellemi közösség megerősítésére.
Játsszunk el a gondolattal, hogy az európai szintű központosításnak nemzetállami szinten is lehet hatása. Hozzunk egy példát az elmúlt napok itthoni történéseiből, azt illusztrálandó, hogy az Európában immáron nemcsak divatos, hanem uralkodóvá váló gondolkodási paradigma hogyan jelenhet meg a hazai pártpolitikában. A Milla, a Haza és Haladás és a Szolidaritás közös zászlóbontására, illetve az e szerveződés létrehozatala mögött megbúvó megfontolásokra utalunk.
Bajnai egy Barroso
Állításunk nem kevesebb, mint hogy az október 23-án megalakuló „hármasszövetség” létrejötte hasonló gondolati okokból következett be, mint európai szinten a föderalizálás. A magyar ellenzéki térfél sokak számára hirtelennek tűnő átalakítása ugyanis a pártpolitikai „föderalizálás” sajátos esete, amelynek célja hajaz az európai színtéren tapasztaltakhoz.
“Egy, két, há” – Juhász Péter (Milla), Bajnai Gordon és Kónya Péter (Magyar Szolidaritás Mozgalom)
Fotó: Kummer János
Soroljunk érveket.
Adott először is egy befagyott pártpolitikai paletta, amely 2006-ot követően repedezni kezdett, de ezzel együtt mégis állandósult. Ennek egyik oldalán 2010 óta a hatalmas kormánypárt áll, vele szemben pedig széttagolt és máig versenyképtelennek tűnő ellenzék. Aki ezt az alapkonstrukciót – ellenzéki oldalról – meg akarja változtatni, annak merészet kell álmodnia, és ki kell ragadnia magát a nem túl biztatató perspektívát jelentő keretek közül. A Bajnai-féle fellépés ebben a helyzetben kínál alternatívát.
Ahogyan a Spinelli-csoport terve egy mély válságot átélő Európai Uniót akar mozgásba hozni azáltal, hogy magának a Központnak (az Európai Unió vezető szerveinek) a korábbiaknál jóval nagyobb jogköröket biztosít, ugyanezt szeretné a Bajnai-csoport is. Természetesen ez utóbbi esetében nincs szó formális jogkörökről, ám annál inkább a cselekvési potenciál összehangolásáról és a cselekvési irányok programszintű koordinálásáról. Nem nehéz észrevenni: voltaképp az ellenzéki cselekvés új központja formálódik itt, ahonnét az elkövetkező másfél év programalkotása kiindulhat.
Mit lépsz, MSZP, mit lépsz LMP?
Természetesen a fentiek csak a mérleg egyik serpenyőjét jelentik. A politika mindig különböző csoportok szándékainak megvalósításáról és az eltérő szándékok ütközéséről szól. Történetesen most úgy tűnik: azok a csoportok vannak helyzetben Európában, amelyek a központosítás és a nemzeti „részérdékek” visszaszorításának hívei. Ugyanezt mondhatjuk a Bajnai-féle zászlóbontásról: az ellenzéki pártok részérdekei helyett jöjjön létre egy olyan csúcsszervezet, amely a jövőben semmi másra, csak az ellenzék „összérdekére” (értsd az Orbán-kormány leváltása utáni hatékony kormányzás előfeltételeinek megteremtése) figyel.
A dolognak persze van egy másik aspektusa is. Mind az európai politikában, mind hazai vizeken megszerveződtek, illetve nyilvánvalóan meg fognak szerveződni az ellenerők. Hogy mást ne mondjunk: Orbán Viktor és kormánya ahelyett, hogy magáévá tenné a „több Európa” és a “kevesebb nemzet” koncepciót, éppen ellenkezőleg: a nemzetállamok reneszánszáról beszél, még ha „befelé” maga is alkalmazza az uralkodó európai gondolkodást. Idézzük csak fel az elmúlt napok történéseiből a kistérségi önkormányzati adósságok száz százalékos és a nagyobb települési adósságok részleges elengedését. Mi ez, ha nem kormányzati központosítás, a végek “végletes” lázadásaként az összeurópai iránymutatásokkal szemben?
Orbán Pilisszentkereszten Fotó: Neményi Márton
A Bajnai-féle központosítási kísérlet pedig a hazai ellenzéki térfélen indíthat be látványos vitákat és ellenmozgásokat. Leginkább az a két párt kerülhet lépéskényszerbe, amely 2010 óta az ellenzéki térfél meghatározó formációja: az MSZP és az LMP. Azon pártok, melyek bár az elmúlt két évben érdemben nem veszítettek népszerűségükből (sőt az MSZP még javított is), ugyanakkor belülről mindketten erősen megosztottak, ami viszont felveti, vajon alkalmasak-e az ellenzéki egység megteremtésére. Azok a szellemi és politikai érdekkörök, amelyek az elmúlt hónapokban megformálták a Bajnai által fémjelzett új centrumot, nyilván úgy vélik: az MSZP és az LMP önmagában erre a szerepre alkalmatlan, az ellenzék válsága a status quo keretei között nem oldható meg.
Macskaköröm
Végső soron tehát a sikeresség keresése köti össze a két – egymástól talán távolinak tűnő – példát. Fischer Iván interpretációjában Európa sikeres válságkezeléséhez nincs más út, mint az egységesülés, s ez a jövőben Brüsszelnek, mint Európa hatalmi központnak a kizárólagos autoritását jelenti. Bajnai interpretációjában pedig a magyar ellenzéknek nincs más útja, mint az új ellenzéki szövetség hatalmi autoritásának elismerése, mert ha ez nem következik be, a parciális érdekeit követő és széttartó ellenzék nem lesz képes leváltani a regnáló rendszert.
Az egyik oldalon a nemzetállamok elmérgesedő harca az alternatíva, a másikon a magyar ellenzéki pártok torzsalkodása és versenyképtelensége.
Van benne rendszer, s ez a központosítás. Ettől a szótól még akkor sem kell idegenkednünk, ha a magyar közgondolkodásban jottányi pozitív tartalma sincs. Viszont valamilyen kifejezéssel mégiscsak jellemeznünk kell a szituációt, amely – mint fentebb mondottuk – a neoliberális kor utáni helyzet. Kétség nem férhet hozzá, hogy példáink nem a piaci önszabályozásról, hanem erős politikai-gazdasági csoportoknak a folyamatokba való látványos beavatkozásról szólnak. Ezt nevezzük központosításnak. De idézőjelbe is tehetjük, ha szúrja a szemünket.
A szerző a
igazgatója
