Milyen távolinak tűnnek már azok az évek, amikor a napfénye városa a honi, de ugyanígy a kelet-európai történelem, mondható sötétebb helyszíneként volt ismert ország világ előtt. Amikor olajszőkítők, prosti futtatók, kaszinóhősök, csempészfőnökök és balkáni maffiózók székhelyeként híresült el Szeged.
A város neves oknyomozó / leleplező riportere Halász Miklós volt akkoriban. Összegyűjtött írásaiban „Suttogónak” elkeresztelt városának jellemzéseként idézzük felé „Elátkozott riportok” c. kötetének a hátsó fülszövegét.
(A tévedések elkerülésére, cikkei nem az amerikai vadnyugat, sokkal inkább szűkebb hazánk hiteles megjelenítéséről szólnak): „… ahol könnyen elsül a fegyver, pokolgép robban, közhivatalnokok korrumpálódnak, arany- és kábítószercsempészek hajtanak a pénz után, fiatalok dobják el életüket, vagy tűnnek el nyomtalanul…”
Ezek voltak azok az idők, amikor a jugoszláv háború dúlt, és utolsó szakaszában délre húzó bombázógépek motorhangja nyugtalanította az érzékenyebbeket éjszakánként.
A nagy magyar rendszerváltást követő alföldi évek ezek. S az összes alvilági história mintegy kristály metszéseként, egy fiatal szegedi lány, Farkas Helga eltűnése, no meg a város neves cukrászcsaládjának hidegvérű kiirtása, az úgynevezett Magda Marinko féle gyilkosság. E kettő volt a legnyomasztóbb, amely szinte szimbolikusan jelenítette meg mindazt a krimibe illő, egymással is bizonyosan összefüggő számtalan eseményt, ami ezekben az években borzolta a kedélyeket.
Azóta a feledés békésítő homálya takarja a Délmagyarország címlapok egykor szenzációs főcímeit. Vele pedig azt a sok, suttogó mendemondát, amelyről csak a rendőrségi rövidhírek, de többnyire még azok sem nagyon tudósították a helybélieket.
Természetesen mára mindez a múlté. Az élet úgymond konszolidálódott. Az egykor suttogó történetek minden régi és új résztvevője megtanulta az illő, úri viselkedést és vele azokat a játékszabályokat, amelyek biztosítják a város felszíni, látszólagos nyugalmát.
A példát a Keresztapa filmjének második része szolgáltatta a számukra.
Halász Miklós sem írja többé elátkozott riportjait. Nem azért, mert nem járhatna utána számtalan suttogott dolognak. Hanem mert végleg elköltözött.
És senki sem érdekelt hagyományainak követésében.
><
Ki ölte meg Z. Nagyékat? – tette föl a riporteri kérdést még akkoriban, az idézett kötet bevezető riportjában. Halász Mici kapott válasza pedig az volt, hogy az 1994. januári, gyilkos történetben született bírósági verdikt számtalan kérdőjelet rajzol Magda Marinko bűnössége mögé. Akkori riportalanya, nem más, mint a gyanúsított védője – épp mostanában botrányosan elhíresült szegedi sztárügyvéd volt. Meggyőződése szerint pedig „a bűntett nyomait nagy körültekintéssel eltüntették… Egyébként biztosan vannak, akik ismerik az igazi tettes nevét, csak az a kérdés, hogy valaha akarják-e a közvélemény elé tárni…”- tette hozzá.
Nemcsak ő hiszi, hogy Marinko, ha nem is ártatlanként lakja a Csillag börtön egyik legszigorúbb celláját, ám a cukrászcsalád kiirtása nem az ő lelkiismeretét terheli.
Egy, a Tisza parti napilap szerkesztőségében ez idő tájt buzgólkodó fiatal újságíró ugyanígy vélekszik. Sőt, olyannyira beleérezte magát e zűrös hónapok, évek históriájába, hogy a családgyilkosság történetének és az elszabadult borzalmakhoz vezető szálak, kapcsolatok kibogozásának immár egész könyvet szentelt.
Kolozsi László: „Ki köpött a krémesbe” című (Jószöveg Műhely kiadó 2011), több mint háromszáz oldalas krimijéről van szó, amit a kor és a Tisza parti város ismerői kellemesen borzongató érdeklődéssel olvashatnak..
A bűnügyi regény története és helyszínei ugyanis sok valósághű elemmel bírnak, bár mára már csak a régi szegediek számára ismerősek. Ugyanígy több szereplője is létezett az említett elátkozott években. A beavatatlanok viszont úgy olvashatják e fordulatokban bővelkedő és kalandos regényt, mint bármely, gyorsan fogyasztható krimit.
Mindenekelőtt egy félreértés tisztázásra szorul. Bár a címlap amolyan Rejtő Jenő-s képtelenségekkel átszőtt, fekete humorú sztorit sejtet, – erről a könyvben szó sincsen. A cselekmény jórészt napfény nélküli, hideg és ködös téli nappalokon, komorló éjszakákban, rozzant presszókban, azóta megszűnt, átépített, füstös kocsmákban, elhanyagolt rendőrségi és szerkesztőségi szobákban játszódik és gördíti kétes magabiztossággal előre az új meg új rejtélyeket.
Mint említettük, a szegediek számára szorongatóan ismerős módon. Ugyanis mind a rendőrség régi épülete, a Tisza parti egykori sajtóház és nevezetes klubja, mind a folytatólagosan titokzatos bezárásokat megélő Virág cukrászda, a múzeumi park, vagy a nyomozói tanakodás helyszínei ma is azonosak küllemükben az akkoriakkal.
És ettől lesz dúsabb a szöveg az egyszerű kriminél, ettől a sajátos városi couleur local-tól válik érdekessé az olvasmány, – különösen a kötet első harmadában. Igaz, a gyilkossággal megvádolt szerb illetőségű alakot e lapokon Mirko Tudor-nak nevezik és a kivégzett család is más néven szerepel, ideértve az aktuálisan megidézett szerkesztőségi és rendőrségi személyiségeket. Így a körülmények kvázi hitelessége sokat nyom a latban, már ami az olvasás kellő serkentését illeti.
Egyúttal az is igaz, hogy nem kínál kulcsokat az eltemetett valóság rejtélyeihez. Kár is keresni.
Kolozsi László krimi sztori-kezelése sem ismeretlen a bűnügyi irodalom könyvtárában. Egy cukrászcsalád könyörtelen kiirtását követően a város al- és fölvilági társadalmát jól ismerő két publicista végzetesnek bizonyuló elhatározásra jut. Merthogy elégedetlenek a bűnfejtő rendőrök összevissza ténykedésével, maguk látnak a rejtélyek kikulcsolásához. Természetesen mindig több körrel megelőzve az egyenruhás tettes-hajhászokat, ám ennek következtében egyre több veszélybe is sodorják magukat.
Merthogy a szálak, mint mindig, messze vezetnek. Déli határon túlra is, meg bélül is, mind lejjebb az alvilág bugyraiba, meg a legfelső politikusi körökig.
Ahogy ez szokás.
Merthogy a leszámolás mögöttes okai egyáltalán nem súlytalanok. A magyarázatot végül a nemzetközi fegyverkereskedés üzlete rajzolja a képbe. Ez a biznisz, mint tudjuk, se ma, sem akkor, a délszláv háborúban egymásnak feszülő horvátok és szerbek között nem volt kismiska kockázatú. Pláne akkor, ha a titkos szálakat végül nem egy marcona férfi, hanem egy sejtelmes szépségű fiatal nő mozgatja…
De ennél többet elárulni a könyvről már poén gyilkosság lenne. A lényeg ezúttal is az, hogy ismét egy Szegedről eltávozott entellektüel munkája jegyzi az amúgy sem dúsan viruló, helyi ihletettségű irodalmi alkotások sorát.
