A számítástechnika térhódítása az oktatási rendszereket is arra kényszeríti (vagy arra kellene hogy kényszerítse), hogy alkalmazkodjanak az új körülményekhez. Lehet görcsösen ragaszkodni a hagyományos oktatási technikákhoz, tartalmakhoz, de csekély eredményt érünk el vele. Amikor a gyerekeink az információik jó részét a netről és a tévéből szerzik, akkor nehéz a „jól bevált” módszerek szerint tanítani. Gondoljunk csak bele, mi újat tud ma egy biológiatanár egy cápamániás gyereknek mondani a cápákról, vagy az űrkutatás iránt érdeklődő nebulónak a bolygókról a földrajztanár?
Történelmi helyzetben az iskola
Kósa Éva pszichológus az fn.hu korábbi kérdésére úgy fogalmazott, hogy sok mai diák az iskolába belépve egy századot lép vissza az időben, mert az ott használt módszer, nyelvezet, ismeretszerzési forma alapvetően tér el attól, ahogy ébrenlétének többi órájában maga szerzi az ismereteket. Felhívta a figyelmet arra is, hogy egy új – eddig a történelemben soha nem tapasztalt – helyzet állt elő: a tudás egy szegmensét (a digitális kultúrához való hatékony kapcsolódást) nem a tanár birtokolja, hanem a tanítványai. Ez egy új pedagógiai-pszichológiai hozzáállást követel, különösen a poroszos hagyományokra épülő magyar oktatási rendszerben, ahol a „kérdezz-felelek és minősítés rendszere” zajlik. A médiatudatossággal kapcsolatban ez nem működik. Valószínűleg tehát az volna ma az egyik legfontosabb feladata az iskolának, hogy a képernyőkről ömlő információtömeg között megtanítsa eligazodni, szelektálni a gyerekeket (a digitális bennszülöttek generációját).
Mindez közhely, de ennek ellenére azt látjuk, hogy még mindig a legtöbb iskolában a mindentudás gőgjével, frontális módon oktatjuk a diákokat a „csak általunk birtokolt” tudásra. Volt ugyan egy kezdeményezés a médiaismeret bevezetésére a magyar középiskolákban, (az alaptantervbe, és az érettségi tárgyak közé is bekerült e terület), de csak kevés helyen vették komolyan. Az új közoktatási reform elemei között hallani sok mindenről – az iskolák államosításáról, a pedagógusok bértömeg-gazdálkodásáról, óraszámaik emeléséről, a tankötelezettség leszállításáról, az angol nyelv leértékeléséről, az elitizálás erősödéséről és főleg a drasztikus forrásmegvonásokról -, de arról, hogy a kádári hagyományokhoz visszakanyarodó, újra a központból előírt alaptanterv és az arra épülő kerettantervek mennyiben keresnek választ az új világ e megkerülhetetlen kérdésére, egy szó nem esik. Rossz jel, hogy néhány hónapja, amikor megkérdeztük az oktatási államtitkárságot, hogy lesz-e az új Nat-ban az információk szelektálását, szűrését begyakoroltató terület, azt a dodonai választ kaptuk, hogy „önálló tantárgyként nem, de meghatározott igényként/követelményként igen”.
Eltűnik a tankönyv?
A világon mindenütt keresik a választ az oktatási szakemberek erre a kihívásra/lehetőségre is. A – nem túl meleg – nyári hónapokban utópisztikusnak tűnő hírek jelentek meg a jövő nyugati és keleti iskolájáról. Ezek persze a probléma csak egy részhalmazát mutatják be, de érdemes figyelni, mennyire másutt van az oktatáspolitikai innovációk fókusza a globális térképen, mint a kurrens magyarországi reformtervezetek (újbeszédül: az oktatás megújítása).
Az egyik hír Dél-Koreából érkezett (az oktatási felmérések egyik éltanuló országából), ahol 2015-ig kivonják a forgalomból a papírra nyomott tankönyveket, és az összes tananyagot digitalizálni fogják. Ez nemcsak egy technikai váltást és a nehéz iskolatáskák végét jelenti, hanem egy didaktikai-módszertani forradalmat is, amelyben a digitália összes lehetőségét kihasználva átdolgozzák, korszerűsítik, a digitális bennszülöttek számára fogyaszthatóvá teszik az ismeretanyagot. A hátrányban lévő diákok számára speciális anyagok készülnek, és távoktatási rendszert építenek ki azon gyerekek számára, akiknek egészségügyi okokból nehézséget okozna a mindennapi iskolába járás. Az iskolákban és otthon a tanulók számítógépeket (tábla PC-ket, okostelefonokat és úgynevezett Smart-tévéket) fognak használni.
Magyarországon a sokszínű – bár tényleg túlburjánzott – tankönyvpiac beszűkítése a cél, és a tartós tankönyvek bevezetése. A tankönyvpiaccal valamit kezdeni kell, mert elképesztő nívótlan tankönyvek is vannak forgalomban. De biztos, hogy a tantárgyanként egy vagy kettő tartós tankönyv kötelezővé tétele a megoldás? (Mit írunk például „tartósan” az állampolgári ismeretek köteteibe, országunk neve Magyarország vagy Magyar Köztársaság, amelynek alaptörvénye van vagy alkotmánya? És sorolhatnánk más területekről is a tartósnak nem nevezethető példákat.)
Vége a folyóírásnak?
A másik nyári hír szerint az Egyesült Államok nagy részén, pontosan a félszázból 42 tagállamban eltörölték a folyóírás oktatását az általános iskolákban, arra hivatkozva, hogy a számítógép korában nincs erre szükség. A gyerekek a tízujjas gépelést tanulják-gyakorolják harmadikos koruktól. Felsőben pedig már minden házi feladatot számítógépen kérnek be a tanárok. Az írásoktatás átalakulásának hatására a gyerekek általában nem is tudják elolvasni a folyóírást, és ők is csak nyomtatott betűkkel tudnak írni.
Ez a pragmatikus amerikai álláspontnak betudható változás elsőre elég rémisztőnek hangzik. Michele Hanson, a Guardian újságírója szerint, ideje pánikolni, ugyanis a folyóírás tudatos kiszorítása a most ismert civilizáció végét jelentheti: „Búcsút mondunk a tökéletesített kéz-szem koordinációnak, az egyéniségnek, a személyes érintkezésnek, a naplóknak, a köszönő- és a szerelmes leveleknek, a finommotorikus mozgásnak, a kommunikációnak azokkal, akik nincsenek odatapadva a monitorhoz, és a kimondottan szép dőlt betűs kézírásnak.” Helyette eljön az a kor, amikor X-szel írjuk alá a nevünket, amikor kizárólag elektronikus képeslapot fogunk küldeni, „amit nem tehetünk majd ki a kandallópárkányra”. És majd jól visszasírjuk azt az időszakot, amikor még kézzel írtunk.
Az apokaliptikus képet azért érdemes azzal árnyalni, hogy nem a kézírásról, hanem csak az – angolszász kultúrában amúgy sem preferált – folyóírásról mondtak le a tengerentúlon, nem a kézzel írásról. Abban a kultúrában sokkal elterjedtebb volt eddig is a kézzel nyomtatott betűk írása, ezt nem veszélyezteti az újítás. De tény, hogy innen nézve elképesztő a folyóírás negligálása. Ez a fajta veszély szerencsére nincs napirenden Magyarországon.
De ezzel együtt az amerikai példa „másik oldala” sincs napirenden, azaz, hogy az iskolába tanuljuk meg a helyes és gyors gépírást. Noha ez egy alapvető kompetencia bármely munkakörben.
Talán itt is azt az elképesztő logikát húzzák elő a fiókból az oktatás „megújítói”, amit az angol nyelv tervezett háttérbeszorításánál, hogy azt úgyis maguktól, a mindennapi élet során megtanulják a diákok?
