Az elmúlt hetek hazai politikai közbeszédét erősen felborzolta Karácsony Gergely LMP-s képviselő ötlete az úgynevezett „technikai koalícióról”. A javaslatot – ahogy azt várni is lehetett – mind az MSZP, mind a Jobbik határozottan elutasította; az indokokat pontosan követhette és tudhatja az olvasó. Ismerjük be: első hallásra valóban bizarr ötletnek tűnik az MSZP és a Jobbik – bármily rövidtávra szóló és bármily korlátozott – összefogása. Ennyiben akár el is intézhetnénk a dolgot, jó szándékú, de irreális képzelgésnek minősítve az LMP ötletét.
Azt javaslom, ne így tegyünk.
Eltekintve most attól az apróságtól, hogy Esztergomban például éppen ilyen koalíció áll a városvezető (igaz egyre bizonytalanabb lábakon álló) Tétényi Éva mögött, általánosságban is elmondható: a pártpolitikában minden és mindennek az ellenkezője elképzelhető. Különösen akkor, ha a helyzet – mint ma – „abnormális”. „Normális” esetben (amikor egy kormánykoalíciónak „normális” többsége, nem pedig kétharmada van) az ellenzéki pártok ideológusai bizonyosan nem agyalnak rendkívüli választási stratégiákon, hanem a saját pártérdekeiket követve akarnak megmérettetni. A mostani helyzet azonban nem „normális”. Vagy passzívak maradnak, s engedik elúszni 2014-et (ez sem lenne teljesen inadekvát megoldás); vagy minden erejükkel igyekeznek megakadályozni a Fidesz második kormányzati ciklusát.
Esztergomban megcsinálták? (Fotó: Kovács Attila / MTI)
Ha azonban az utóbbi célt tűzik maguk elé, ott tornyosul előttük számos politikai, sőt erkölcsi dilemma: a győzelem érdekében meddig szabad elmenni, kiknek kivel szabad összefogniuk? Szabad-e a mérsékelt pártoknak – akár csak átmeneti időre – kezet nyújtaniuk radikális-szélsőséges pártoknak? A Fidesz 2014 utáni kormányon maradása, avagy a Jobbikkal való összefogás-e a nagyobb kár?
Ezek valóban sarkalatos kérdések. A magyar politikatörténetben számos alkalommal előfordult korábban, hogy – a gyűlölt kormányok leváltása érdekében – sajátos ellenzéki konfigurációk jöttek létre. Egyet ezek közül ebben az írásban részletesebben is bemutatok, már csak azért is, mert a hazai közvéleménynek nem sok fogalma van arról, hogyan működött nálunk a pártpolitika még az 1948-as kommunista hatalomátvétel előtt.
Mindezt azért teszem, hogy egy picit elszakítsam Karácsony Gergely ötletét az aktuálpolitikától, s ez által bemutathassam: a mai hazai történéseket egyre inkább a „történelem visszatérése” tétel jegyében érthetjük meg.
De mielőtt megnéznénk, hogy a hazai párttörténelem milyen döbbenetes ellenzéki összeborulásokat képes felmutatni, szeretném, ha megértenénk, hogy az egész hátterében egy mélyebb jelenség áll: az, hogy a rendszerváltások nem azt hozzák, amint várnak tőlük, s ez a pártpolitikai szereplők viselkedését, olykor elképesztő lépéseiket is meghatározza.
Rendszerváltások, kormánypártok, és ami ezekből következik
Sokáig úgy véltük, hogy 21-22 évvel ezelőtt teljesen új és egyedi fejezet kezdődött Magyarországon. A hazai politikai közírás és közbeszéd főárama a rendszerváltást most is egyedinek tekinti, s valóban vannak nyomós érvek, amelyek alá is támasztják ezt. A magyar történelemben soha korábban nem történt átmenet a diktatúrából a demokráciába, az egyediség tehát – ilyen megközelítésben – tagadhatatlan. Ezt elismerve, mégis amellett szeretnék érveket felhozni, hogy sajnálatos módon kevesebb volt a változás, mint sokáig gondoltuk, s annál több a folytonosság (amivel viszont nem számoltunk). Azaz nem is olyan egyedi, ami velünk történik.
Rengeteget beszéltünk már arról, hogy a magyar politikai múlt tele van rendszerváltásokkal. Ám szinte semmit nem tudunk a rendszerváltások utáni politikai és gazdasági berendezkedések sajátos törvényszerűségeiről. Holott, ha összehasonlítjuk őket, megdöbbentő hasonlóságokra bukkanunk. Ha három meghatározó rendszerváltást – 1867, 1919 és 1989 – veszünk példaképpen, először is észrevehetjük ezek belső dinamikáját: a rendszerváltásokat közvetlenül követő időszak a politikai és gazdasági konszolidációé, amelyet azonban általában egy destabilizációs szakasz követ.
Az 1867-es kiegyezés új rendszerében körülbelül az 1880-as évek közepéig stabil a politikai és a gazdasági helyzet, ebben a periódusban az államháztartási deficitet is sikerül valamelyest leszorítani. Ám ezt követően nagymértékű romlás következik be, drasztikusan növekszik a társadalmi elégedetlenség, s két ciklusra képviselethez jut az Antiszemita Párt. A belpolitikai feszültség azáltal is növekszik, hogy a kormányzó Szabadelvű Pártot 30 éven keresztül nem sikerül leváltani és ellenzékbe kényszeríteni.
Kínálkozó analógia a kiegyezés?
Hasonló logika szerint zajlik az 1919 utáni rendszerváltás is, hiszen az 1921 és 1931 között regnáló Bethlen-kormányok sikeresen végrehajtják az ország gazdasági és politikai stabilizálását, ám Bethlen bukásával egészen más politikai korszak következik és a konszolidáció eredményeit nem sikerül megőrizni. Ha pusztán csak ebben a dimenzióban vizsgálódunk, akkor, sajnos, a korábbiakhoz hasonló jelenségeket vagyunk kénytelenek megállapítani az 1989-90-es rendszerváltást követő 20 évről is. Ennek első szakaszában kétségkívül a konszolidációé a főszerep, ám a kilencvenes végétől a folyamat megfordul és inkább a jelzett történelmi mintázatokat, semmint a nyugat-európai fejlett demokráciák trendjeit követi.
Messzire vezetne – s nem is e cikk tárgya -, hogy a stabilizálódás-destabilizálódás jelenségének mélyebb okait megadjuk, illetve a legújabb rendszerváltás ez irányú következményeit latolgassuk. Egy tényezőt azonban megnevezhetünk, s ez pedig az intézményesülés szűk felfogása. Sajnos, a három – egyébként nagyon különböző ideológiai tartalmú – rendszerváltás egyike sem tudta megoldani a parlamenti intézményrendszeren túli viszonyok konszolidálását, olyan társadalmi intézményeknek a megteremtését, amelyek aztán egy demokratikus rendszer működéséhez kellenek. A mai magyar demokráciának is hatalmas tehertétele egy nyugatias társadalmi intézmény- és normarendszer hiánya, amiből szinte logikusan következik a konszolidációs politika kudarca, a destabilizálódás és az egyre mélyülő társadalmi elégedetlenség.
A különbség a fejlett Nyugat és közöttünk nem a politikával szembeni elégedetlenségben mutatkozik (az Nyugaton is tetemes), hanem az elégedetlenség levezetésére szolgáló társadalmi intézmények gazdagságában.
Azt állítom tehát, hogy a rendszerváltás rendszerét legyűrték a magyar politikai hagyományok, s ennek köszönhetőek a 2010-es választási eredmények is. Ha nem állt volna elő a „megszokott” destabilizáció (s ez messze nem csak a bal-liberális kormányok baklövéseinek, hanem strukturális okoknak köszönhető), akkor sem kétharmad nincs, sem Karácsony-ajánlat. És akkor arról sem kellene beszélnünk, hogy vajon szabad-e akár csak teoretikus szinten is felvetni a Fidesszel szemben egy LMP-MSZP-Jobbik „technikai koalíciót”.
Az ellenzék reorganizációja a gyűlölt kormánnyal szemben – egy történelmi példa
Már az előzőekben is rámutattunk bizonyos történelmi analógiákra, de a java csak most jön. Ugyanis nem pusztán csak a rendszerváltások sajátos logikájában (konszolidáció, majd destabilizálódás), van hasonlóság, hanem a pártpolitikai aréna ellenzéki szereplőinek önértelmezésében is.
Vegyünk egy a mai helyzet szempontjából rendkívül tanulságos példát. 1931-ben megbukik a 10 éve regnáló Bethlen-kormány. Mint említettem, Bethlen István érdemei számosak; ezek közül főképpen az ország gazdasági-pénzügyi stabilizálását szokás – ideológiai hovatartozástól függetlenül – elismerni. Ám a számunkra igazán érdekes dolgok bukása után következnek. A korabeli ellenzék ugyanis (megint csak ideológiai hovatartozástól függetlenül) az ő politikáját tekintette a Magyarországra megkülönböztetett intenzitással lesújtó világgazdasági válság fő felelősének.
1932 tavaszán a parlamentben temérdek ellenzéki szónok követelte a volt miniszterelnök felelősségének megállapítását, sőt: vád alá helyezését. Emlékeztet a helyzet valamire vagy valakire? Bizonyára a véletlen műve. Mindenesetre a tények azt mutatják, hogy a 30-as évek első éveiben Bethlen István a magyar politika talán leggyűlöltebb szereplője, s joggal mondhatjuk, hogy politikusi visszatérésére egy fabatkát sem tettek volna a kortársak – mint ahogy a politika legfelső vonalába valóban nem is sikerült visszatérnie később.
A vád alá helyezés azután lekerült a napirendről, nyilván azért is, mert 1932 őszétől, a Gömbös Gyula által vezetett kormány meglehetősen nagy reményekre jogosította fel az ellenzéki pártokat. A magyar történettudomány szinte mindent feltárt arról, hogy mit várt a gömbösi kormányzástól a magyar szellemi és irodalmi elit.
Bethlen István és Horthy István 1935-ben
Jóval kevesebbet tudunk arról, hogy mit várt tőle a politikai ellenzék. Rendkívül halkan jegyzem meg, hogy Gömbössel 1932 és 1935 közötti első kormánya idején nem csupán az írók igyekeztek együttműködni, de a szerepük növekedésében, sőt netán kormányra kerülésükben bizakodó ellenzéki pártok is, amelyek éppen azért tartották „bűnös rendszernek” Bethlenét, mert az önmagán kívül senkit nem engedett a hatalom közelébe. S egy megváltozott kormány-ellenzék viszonynak voltak is jelei: Gömbös például az ellenzéki Független Kisgazdapárt vezérét, Eckhardt Tibort tette meg a népszövetségi magyar delegáció vezetőjévé. Ami a lényeg: Bethlen korszaka után a magyar politika totális megújulásra vágyott, „teljes rendszerváltást” (a szónak nagy karrierje volt a korabeli közbeszédben) remélt, s ezért Gömbös Gyula jó néhány ellenzéki párt számára jó ideig posszibilis személy is volt.
Nem belemenve most az egyébként rendkívül érdekes részletekbe, az ellenzék pártok viselkedésében a fordulatot az 1935-ös előrehozott választás jelentette. Arra azért érdemes utalni, már csak a sajátos mai áthallások miatt is, hogy 1934-ben az akkor még a kormány iránt lojális Kisgazdapárt új választójogi törvény-tervezetet készített, ám azt a kormány iránt már akkor sem lojális liberális vezér, Rassay Károly nyilvánosságra hozta lapjában.
A sajtóban elhangzó vád lényege az volt, hogy ezt a tervezetet Eckhardt előzetesen egyeztette Gömbössel, s a cél kettős: egyfelől a kormány bebetonozása, másfelől azonban egy lojális szövetséges biztosítása. Az érintettek ekkor cáfolták a vádakat, azonban az előrehozott választáson születő eredmények mindent megváltoztattak. A kormánypárt ugyan elsöprő győzelmet aratott – a 245 tagú parlamentbe 170 kormánypárti képviselő került, ami ugyebár bő 70 százalékos többség -, ám a kisgazdák csúfosan leszerepeltek, mindössze 23 mandátumot szereztek a remélt 50-60 helyett.
A várakozásokhoz képest merőben új szituáció keletkezett tehát, ami alapvetően átrendezte a politikai arénát. Mint láttuk: 1931 után Bethlen István volt a fő ellenség, akit a leggyűlöletesebb politikusnak tartott a parlamenti ellenzék és a mögötte álló társadalom jelentős része. Vele szemben – mai szemmel bármily furcsa – Gömbös volt a favorit. Ám 1935 tavaszától éppen az ellenzék korábban Bethlen-ellenes része fordult totálisan szembe Gömbössel, és hozott létre addig elképzelhetetlen mértékű együttműködést!
Ebben az együttműködésben a korábbi ellenfelek, sőt ellenségek a legnagyobb szövetségben léptek a színre. Bethlen István (aki 1935-ben kilépett a kormánypártból és független képviselőként politizált tovább) vidéki nagygyűléseken közösen lépett fel a kisgazda Eckhardttal és a liberális Rassayval. Azok a politikusok, akik Bethlen kormányzása idején totálisan szemben állottak egymással, a 30-as évek közepétől minden energiájukat arra fordították, hogy megbuktassák Gömböst.
Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy a személyes sérelmeken kívül milyen okok állottak az ellenzék koncentráció mögött, akkor három tényezőt említhetünk, s mindhárom hasonlóképp jelen van ma is. Az első a brutális méretű kormányzati túlsúly. A 70 százalék fölötti kormánytöbbséggel szemben csak egy egymással szóba állni képes, koncentrált ellenzék lehet eredményes. Ezt ismerték fel azok a politikusok, akik közül korábban (mint Bethlen) Gömbös párttársai, vagy (mint Eckhardt) külső szövetségesei voltak, s ebbe a szövetségbe vonták be a korábban mind Eckhardttal, mind Bethlennek élesen szemben álló Rassayt. (Gömbös halála után aztán ez az együttműködés még tovább bővült, hiszen a 40-es években az ellenzék már a szociáldemokraták felé is nyit, s az együttműködés részese lesz Peyer Károly is).
A második tényező a kormányzati politika új iránya. Gömbös ugyan nem akarta minden elemében meghonosítani a német vagy az olasz típusú rendszert Magyarországon, de valamiféle kollektív rendszert igen. Ennek pedig az volt a feltétele, hogy az arisztokrácia és a polgárság szövetségére épített hagyományos államstruktúrát lebontsa, és helyébe újat állítson. Utaltam már a rendszerváltás fogalmának korabeli népszerűségére. A Gömbös mögött álló – főképpen fiatal – közönség azt várta kormányától, hogy az felszámolja a „népi állam” kiépítésének útjában álló akadályokat.
Végül a harmadik tényező az új kormányzás-felfogás generációs háttere. Gömbös mögött egy teljesen új nemzedék (a 20-as évek végének, a 30-as évek elejének) fiatal és csalódott, a világgazdasági válság által sújtott nemzedéke jelent meg, amely elődeit tette felelőssé, amiért nekik nem sikerül megfelelő politikai és gazdasági elhelyezkedési lehetőségeket találniuk.
Az 1935-ben újjászervező – s hatalmas parlamenti többségre támaszkodó – második Gömbös-kormány tehát e kormányzati túlsúly birtokában „végigvitt rendszerváltást” új népi politikát és a régi politikai nemzedék teljes kicserélését jelentette be. Olyan célokat tűzött tehát maga elé, amelyek alapjaiban megváltoztatták a Trianon utáni Magyarország politikai atmoszféráját. Az ellenzéki pártok ennek a kihívásnak a hatására dobták sutba korábbi ellentéteiket és fordultak Gömbössel szembe. Gondolta volna valaki akár csak egy évvel korábban, hogy az egymás iránt lojális Gömbös és Eckhardt politikailag ilyen távolra kerül egymástól?
Gondolta volna bárki, hogy a néhány évvel korábban vád alá helyezni kívánt Bethlen politikailag – s éppen volt párttársa ellenében – reaktiválódik? S volt-e bármiféle jele annak, hogy szövetségükhöz csatlakozik Rassay Károly liberális pártja? Alighanem nem. De a helyzet ez irányba lökte az ellenzék vezéreit, s ők – feladván minden egymással kapcsolatos korábbi averziót – egymást választották.
A mai ellenzék egymás iránti averziói és a kibontakozás irányai
Visszatérve Karácsony Gergely ajánlatához: talán már érti az olvasó, miért hoztam elő ezt a történelmi analógiát. Mert a karácsonyi ajánlatot annak kritikusai abszurdnak tartják. Ám az 1935-ben kezdődő ellenzéki együttműködésre 1933-ban, de 1934-ben milyen kategóriát használtak volna? Ezzel persze – nehogy félreértsék, amit írok – távolról sem azt akarom állítani, hogy a mai ellenzék előtt csak az a kibontakozási út áll, amit az LMP megpendített. Dehogyis. De az sem tartható, ha ezt a variánst az érintettek – mint örökre abszurd felvetést – eleve kizárják.
Karácsony Gergely szerény javaslata (fotó: fn.hu)
A politikában nincsenek tabuk, legfeljebb az, hogy szélsőséges párttal a mainstream-pártok nem vállalnak közösséget. Ha ebből a szempontból az LMP-s javaslat mögé nézünk, egy rejtett, ki nem mondott előfeltevést találunk: a Jobbik nem szélsőséges párt. (Felteszem, ha az LMP szélsőségesnek gondolná, nem tette volna meg ajánlatát). De ha nem szélsőséges, akkor micsoda? A Jobbik nyilvánvalóan nem tartja magát szélsőségesnek, ehelyett a radikális terminust alkalmazza magára. Ha jól értem, az LMP egy radikális (de nem szélsőséges) párttal igenis elképzelhetőnek tartja a (technikai) együttműködést. (Bajcsy-Zsilinszky Endre Nemzeti radikalizmus című könyvében mai szemmel rendkívül sok szélsőséges megállapítás található; ma a fővárosban – nyilván későbbi szerepe miatt – utca van róla elnevezve).
A leglényegesebb azonban még csak nem is ez. Hanem az, hogy akármilyen ellenzéki sérelmek vannak is és akármilyen „abnormális” is a helyzet, egy bármilyen összetételű ellenzéki szerveződés sikeressé válhat-e a túlsúlyos kormánnyal szemben. Ha a történelmi analógiát nézzük, akkor még ez sem elég. Anno hiába álltak össze az egymást korábban kiátkozó ellenzéki vezérek, a Nemzeti Egység Pártja (újabb és újabb logó alatt) egészen 1944. március 19-ig kormányzó pozícióban maradt. A mostani ellenzék ezt a prolongált Fidesz-kormányzást nyilván minden áron el kívánja kerülni. De még ha meg is valósulna a három parlamenti pártot magába foglaló „technikai koalíció”, ez kecsegtetne-e egy grandiózus, „ellen-kétharmados” győzelem esélyével? Aligha hiszem. Itt tehát újabb – hogy úgy mondjam: külső, parlamenten kívüli – impulzusokra is szükség van; magyarán új pártokra.
A harmincas évek e tekintetben abszolút negatív példa: sem a parlamenti, sem az azon kívüli ellenzéknek nem volt esélye, hogy kormány- és ami ebből per definitionem következik: rendszerváltást érjen el. Bethlen, Eckhardt, Rassay, Peyer, Bajcsy-Zsilinszky és mások szellemi értelemben kétségkívül lényegesen a kormányoldal fölé kerekedtek, de a kormányt megbuktatniuk nem sikerült.
És ma? Ma a Fidesz kormányzásának legnagyobb korlátját egyrészt saját maga, másrészt a még nem ismert szereplők jelentik. Gömbös pártjából Bethlen kivált; a Fideszben ilyen mozgás – rövid távon – nehezen képzelhető el. Maradnak a ma még „ismeretlenek”. De ne tévedjünk: megjelenésük nem puszta öncél s sikerükhöz nem elég a Fidesz-ellenes attitűd. Új pártnak akkor lesz értelme, ha adekvát választ képes adni két – írásunk elején felvetett – kérdésre: 1. A konszolidáció miért torkollik nálunk mindig destabilizálódásba? 2. Létrehozhatók-e nálunk új intézmények, amelyekben a társadalom jelentős része megtalálhatja magát?
