Nyomor széle
“Nap mint nap tapasztalom közvetlen környezetemben, hogy a mélyszegénységben élőknek esélyük, sőt reményük sincs a minőségi életre. Ismerem az oktatás, a szociális szféra és az egészségügy egymással párhuzamosan futó, egymást erősíteni képtelen programjait. Érzékelem a hivatali és az emberi szemlélet között tátongó mérhetetlen űrt. Azt akarom, hogy változzanak a dolgok, ezért kezdtem írni ezt a naplót.”
Egy hónap után valaki vagy valakik egyre szélsőségesebben fogalmazták meg véleményüket, vitaképtelenül. Érvek helyett támadásokat tudtak csupán írni, aztán oldalakon át törölték ki a semmit, hogy ne lehessen már megtalálni sem az utolsó hozzászólásokat. Emellett trágárságokkal bizonyították, hogy nem tűrik a témában sem az írást, sem engem, sem a kommenteket.
A blog olvasói közül egyre többen kérték, hogy tegyünk valamit. A honlap üzemeltetőinek, és nekem sem volt erre időm, energiám, hisz mellette kellett volna ülnünk állandóan, hogy töröljük az oda nem illőket. Én pedig inkább dolgoznék e helyett a felügyelet helyett. A végén már azon gondolkoztam, hogy a személyemre irányuló támadások miatt abbahagyom. Mert ez a blog nem rólam szól. És lelkileg sem vagyok alkalmas arra, azt hiszem, hogy a folyamatos alázást vállaljam. Vitatkozni szeretek, de az érvek nélküli gyűlöletet kevésbé bírom.
Aztán közösen úgy döntöttünk, hogy ne legyen kommentlehetőség, legalábbis nyilvánosan ne. Maradt a véleménynyilvánításra az e-mail küldés. A szimpátia kinyilvánítására pedig a szavazás. Tudom, ez nem a klasszikus blog-műfaj, mert annak a párbeszéd (is) lényege. De azt hiszem, még nem vagyunk e téma (a mélyszegénység mindennapjai, a cigányság helyzete) kapcsán alkalmasak rá. Most biztosan nem. De talán egyszer eljutunk erre a szintre is.
Megint a „C” osztályok?
“Tudom, a bizottság úgy ítéli majd meg, hogy zömük nem mehet normál osztályba. Mert őket külön kell felzárkóztatni. Szegregáltan. Egy évig. Utána, az elképzelések szerint majd mehetnek normál osztályba.
De nem fognak felzárkózni. És nem akarja majd őket a másik osztály sem, ahová a jók, a nem cigányok, ja, és persze a szintén felzárkóztatásra szoruló, de „valakik” gyerekei járnak. Akiket ugye nem lehet a cigányok közé tenni. És ebben a bizottság majd „rugalmas” lesz. És keres majd az iskola új szempontokat, ami alapján indokolt lesz pedagógiailag a szegregáció. Mondjuk, hogy már összeszoktak. Vagy bármi más. A rendszer találékony és rugalmas is lesz, ezt mondja a törvénytervezet is.”
A teljes bejegyzés>>
A szimpátiaszavazás csillagai nálam mindig az egy csillagon állnak. Nem tudom, hogy csinálják, de sokszor a szemem láttára ugrik a számláló százakat, gyűrve maga alá az ötcsillagosakat. Aztán, ha több ezernél véletlenül megjelenik a második csillag töredéke, újra beindul a gépezet. Nem izgat különösebben. És azt hiszem, azzal ő sem számol, hogy ezzel messze a legolvasottabbak közé emeli a blogot. Népszerűvé teszi egy másik számláló szerint. Hiszen a megnyitások száma lassan eléri a kétmilliót.
Jönnek persze levelek, vélemények is. Eleinte jött pár, hasonló ahhoz, ami miatt a kommenteket letiltottuk, de talán macerás így, e-mail címmel, és nem buli „négyszemközt” alázni valakit. És vannak vitatkozók is. Akik egy-egy beírás kapcsán saját negatív tapasztalataikat megfogalmazva állítják: „ezekkel” nem lehet tenni semmit. Vitatkozunk, e-maileken át, aztán elcsendesedik, hogy majd egy következő beírásnál újra fellángoljon a vita.
És vannak segítségkérők. Akik az elszegényedés útjára kerültek, és írnak, kikapcsolt villanyokról, megoldhatatlannak tűnő helyzetekről, jelezve számomra, hogy az efféle munkára másfele is égető szükség lenne.
Mi újság a kiskeretekben?
“Ha jól emlékszem, megállapodtunk, hogy aki vetőmagot kap, az megmutatja majd, hol a kiskert, milyen lett a vetemény. – Úgy, szóval ez magánál így megy?! – kérdezi indulattal. – Igen – válaszolom – mi úgy adunk, segítünk, hogy elvárásaink is vannak. – Akkor nekem inkább ne is adjon!- kiáltja dühösen, majd kinyomja a telefont. Tudom, csak ideig-óráig, aztán jelentkezik majd megint.”
bővebben>>
De a legtöbb a támogató levél. A megerősítő, segítséget ajánló, a pozitív. Néha a féltő: ne írjak ilyeneket, mert ebből bajom lesz. Mert most olyan világ van, mint régen, amikor az igazság kimondásakor félni lehetett. Sokan írják, hogy azért szeretik a blogot, mert másképp mutatja a dolgot, mint ahogy máshol olvasni lehet róla. Árnyaltabban. És nem is gondoltak bele eddig igazán, hogy élhetnek ezek az emberek.
Legérdekesebbek azok, akiknél egy vagy két levélváltás után a korábban a témát elutasító vélemény megváltozik. Mint azé a hölgyé, aki végül a kutyamenhely támogatása után ránk gondolt. Vagy az az úr, akinek az érdeklődését a kiskertprogram keltette fel, és bár a cigányokat nem kedveli, mégis segítséget ajánlott.
Vannak, akik a blogbeírásban szereplőt szeretnék támogatni. Más szól, hogy a felnőtteket nem, de a gyerekeket igen. A csomagját a gyerekeknek küldi. Kizárólag. Vannak, akik egy-egy programot támogatnak, például a villanyórásat vagy az ösztöndíjtervezetet. Itthonról és külföldről egyaránt.
Amikor a híreket olvasom, mindig elborzadok. Mintha nőne az elutasítás, a rasszizmus. Ám amikor megnézem a blog levelezését megnyugszom: nem olyan rossz a világ. Több a jóérzésű, a problémát megérteni és megoldani akaró ember. Csak ők csendben vannak. Legalábbis csendesebben, mint hogy a média érdeklődését felkeltsék. Nem osztják meg velem politikai nézeteiket, mert ez a szegénység és a cigányság szempontjából számukra és számomra is érdektelen. Megoldást szeretnének velem együtt, egy jobb, élhetőbb Magyarországért.
