A magyar iskola csak gyermekmegőrző

Knausz Imre

Néhány napja elég kemény szavakkal vázolta a magyar közoktatás válságát. Úgy fogalmazott, hogy az iskoláink már egyáltalán nem alkalmasak a műveltség közvetítésére, és csak azért nincs ebből társadalmi katasztrófa, mert még a gyermekekre talán tudnak vigyázni. Tényleg csak gyermekmegőrzőnek jók a magyar iskolák?

Az iskoláknak három egymásra épülő funkciót kellene betölteniük: a gyermekvigyázó, a szelekciót elősegítő és a kultúraközvetítő funkciót. Úgy gondolom, hogy a magyar iskola ezek közül egyiket sem látja el tökéletesen, s azt prognosztizálom, hogy nagyon hamar élesebbé, látványosabbá válik ez a probléma.

Vegyük végig! Mi a baj az iskola ön által említett funkcióival?

Az oktatás válságát én alapvetően legitimációs válságnak látom. Törvény szerint kötelező a közoktatás, de egyre kevésbé világos a szereplők számára, hogy mi értelme az egésznek. A felsorolt háromból a legalapvetőbb funkciója az iskolának – ami miatt nélkülözhetetlen egy modern társadalomban – az, hogy a gyerekek legyenek valahol napközben, legyen egy élettér, ahol a gyerekek biztonságban vannak. Ez látszólag persze megoldott, hiszen kötelező a közoktatás. Alapvetően ott vannak az oktatási intézményekben a gyerekek (persze most is vannak, akik kerülik azokat), de van két jól körülhatárolt társadalmi csoport, amelyben egyre inkább megkérdőjelezik, hogy szüksége van-e az iskolára a gyereknek. Az egyik a hagyományos – főleg a vidéki – romatársadalom, amelynek egy jelentős része otthon tartaná a gyerekeket, mert nem szívesen adják őket idegen helyre. Másrészt van egy – igaz nagyon szűk – elitréteg, amely sokkal jobb oktatást képzelne el, és ilyen alapon kérdőjelezi meg a mai iskola szükségességét. Egyre többször látjuk azt is, hogy nem mindig vannak egészen biztonságban a diákok, számtalanszor hallani az úgynevezett „iskolai bullying” jelenségről, amikor az erősebb gyerek hatalmaskodik a gyengébb felett. Mindezen jelek ellenére alapvetően a gyermekvigyázó funkciót még ellátja a közoktatás.

Mi a baj a szelekcióval? Pont azt szokták mondani, hogy ez túlságosan is „jól” (igazságtalan módon, a társadalmi különbségeket konzerválva) működik.

Az iskola nagyon fontos funkciója a szelekció. Az, hogy igazságos módon eldöntse, kik azok, akik sikeresebb pályákra érdemesebbek a képességeik, szorgalmuk alapján.

Ma azok lesznek sikeresebbek, akiknek a családi háttere megengedi, hogy jobb iskolába, jobb tanárhoz járassák a gyereket. Az iskola bele tud ebbe szólni?

Mindig is így volt, a családi háttér mindig is meghatározó volt e szempontból. Sok tennivaló van ezen a téren a magyar közoktatásban, de szerintem mégsem ez a fő baj. Ha nagyon akar valaki, tud azért sikereket elérni. A nagyobb baj az, hogy ha sikereket ér el valaki az iskolában, az még nem garantálja, hogy ő tényleg jól jár az életben. Van egy szint, amikor igen – kevésbé lesz munkanélküli a diplomás, mint az alacsonyabb végzettségű például – de sokszor vitatható, hogy az életkarrierhez mennyire kell magas szintű egyetemi diploma. Azt gondolom, hogy oda kell figyelni e jelzésekre, de nagyjából még működik az iskola szelekciós funkciója is.

A legaggasztóbb jeleket a kultúraközvetítésben látja?

Igen, ez a funkció, beleértendő a szocializációs funkciótól a műveltségközvetítésig sok minden, ami egyre kevésbé működik. Ez részben összefügg az előző két terület problémáival is, hiszen ezek egymásra épülnek. Ha kevésbé jó karrierlehetőséget kínál az iskola, akkor a gyerekek is (szülők is) kevésbé lesznek motiváltak, hogy műveltséget sajátítsanak el, hogy törjék magukat a tanulással. Másrészt én régóta mondom, hogy az iskola által közvetített tudás és a gyerekek hétköznapi kultúrája között egyre szélesedik az olló. Egyre kevésbé érzik azt, hogy a tanultaknak haszna lenne az életben. „Nem az iskolának, hanem az életnek tanulsz” – mondták régen. Ma egyre inkább az látszik, hogy nem az életnek, hanem az iskolának tanulunk. Nem érvényes az életben az a tudás, amit az iskolában szerzünk. És nem az iskolai tudással van a baj, hanem azzal, amit „életnek” nevezünk. Nem arról van szó, hogy mást kellene tanítani, hanem hogy másképp kellene élni. Abban a tömegkultúrában, ifjúsági kultúrában, amiben a gyerekek élnek, nincs szükség a természettudományos és társadalomtudományos ismeretekre.

A világot viszont nehezebb megváltoztatni, mint az iskolát. Az utóbbi időben a kompetenciaalapú oktatással volt némi elmozdulás a felhasználhatóbb tudás felé. Ennek látszanak eredményei?

Hogy a kompetenciaalapú programcsomagok elterjesztése mennyire váltotta be a reményeket, azt még nem lehet tudni, mert nagyon korai fázisban vagyunk, másrészt a tananyagfejlesztés terén részlegesek az eredmények. (Nincs minden tantárgyból kidolgozott programcsomag.) A szövegértés-szövegalkotás terület (ami egy komplett magyar nyelv- és irodalom tananyag 1-12. évfolyamig) nagy teljesítménye a magyar oktatásügynek. A matematika szintén. A többi területről nem tudok nyilatkozni, viszont sok területen egyáltalán nem történt programfejlesztés. Ez nagyon részleges eredmény. És ráadásul, amit ezek sorsáról látni lehet, az elég elkeserítő. Nem tudtak bekerülni az oktatás rendes vérkeringésébe, nem lettek normálisan forgalmazott taneszközök, nagyon sokba kerülnek. Nagy aggodalommal szemléljük, hogy mi lesz ebből. E szempontból sokkal hátrébb vagyunk, mint ami az oktatásügyi közbeszédből következne.

Miért hal el minden – valószínűleg jó szándékú, és biztosan átgondolt – nagy oktatási program? Kizárólag a politikai széljárás söpri le a kezdeményezéseket?

Biztos benne van ebben, hogy minden politikai párt csak rövid időre tud berendezkedni, nincs konszenzusra törekvés és hosszú távú gondolkodás az oktatásügyről. Rövid távú pénzelköltési stratégiák vannak csak (és most nem a lenyúlásokról beszélek, mert nincsenek erről információim). Vannak nagy pénzek, amit jó célokra lehet fordítani (uniós pénzek), és ezekre kell költségvetést készíteni. Úgy tűnik, addig terjed a stratégiai gondolkodás, hogy néhány év alatt, amíg a pályázat le nem jár, az adott pénzt el kell költeni.

Abban viszont mindenki egyetért, és kutatások is alátámasztják, hogy a pedagógusok minősége a jó közoktatás alapvető feltétele. A tanárképzés, a felsőoktatás mennyire mozdult el az új kihívásoknak megfelelően?

Nem tudok a pedagógusképzésről általában beszélni, csak a Miskolci Egyetemen folyó képzésről. Ott nagy változások történtek. Ahhoz képest, ahogy mi tanultuk, tartalmában és módszereiben is nagyot változott az egyetemi oktatás. Egyébként sem egyszerűen a pedagógusképzés tehető felelőssé, hogy milyenek a pedagógusok, hanem például az, hogy mennyire vonzó a fiatalok számára ez a szakma. Egyszerűen nem jelentkeznek elegen tanárnak, és nem a legjobb felkészültségűek. Az egyetemeknek pedig alapvető túlélési esélyük, hogy mindenkit felvegyenek, akit csak jogilag szabad. Ilyen módon akárki lehet pedagógusjelölt. És nézzük meg a pedagógusok fizetését! Oktatási reformot csinálni anélkül, hogy a jelenleginél jobb emberek menjenek pedagógusnak szerintem nem lehet.

Retorika szintjén mindenki fontosnak tartja a pálya presztízsének emelését. Most Pokorni Zoltán jött elő néhány javaslattal-ígérettel. Például 8-10 év után egy év pihenőidőt adna a tanároknak. Ezt ön jó elképzelésnek tartja?

Szerintem minden, ami vonzóbbá teszi ambiciózus emberek számára a pályát, az jó. Nem is elsősorban amiatt, hogy az alatt az egy év alatt regenerálódik az ember (persze az is fontos), hanem amiatt, hogy talán egy ilyen lehetőségtől is kevésbé lesz kontraszelektált a pálya. Ha többen jelentkeznek pedagógusnak, több jelölt közül lehet választani, ez önmagában sokat segítene. Az a baj itt is, hogy nincs hosszú távú gondolkodás. A pedagóguspálya presztízsének emelése tipikusan olyan terület, amit csak pártközi összefogással, közös stratégia kialakításával lehetne megoldani. A pártok véletlenszerű ötletelése sehova nem vezet. A politikai helyzet persze most nem kedvez a konszenzuskeresésnek. A jobboldal azt gondolja, olyan erős, hogy örökké ő fog kormányozni. Ez biztosan nem így lesz, és akkor az egyik párt keresztülhúzza a másik számítását. Egy oktatási reformot nem egy pártnak kell kialakítani, hanem keresni kell a hatalmon nem lévőkkel is a közös nevezőt.

Ha ön oktatási miniszter lenne vagy annak tanácsadója, milyen lépéseket szorgalmazna először, mivel kezdené az oktatás megújítását?

Szerintem nem is az oktatási miniszternek, hanem a miniszterelnöknek kellene kimondani, hogy az oktatás prioritást élvez a nemzeti gondolkodásban.

Ez meg szokott történni, legutóbb Gyurcsány Ferenc is kimondta…

De a konzekvenciákat is le kellene vonni! Fel kellene ismerni, hogy mind politikai, mind gazdasági szempontból kulcskérdés a jó oktatás. Demokráciát ugyanis nemigen lehet műveletlen emberekkel működtetni, és a gazdasági kilábalás szempontjából szintén elengedhetetlen a kiművelt emberfők tömeges megjelenése. Ezeket a szempontokat felismerve és komolyan gondolva aztán, mint mondtam, keresni kellene a konszenzust a politika másik oldalán lévőkkel. Egy erre alapozott stratégiát kellene kidolgozni, hogy azt mondhassuk: ez egy közös, szakmailag megalapozott program, amit végre fogunk hajtani akkor is, ha kormányváltás lesz. Ez lehetséges lenne, ha tényleg az ország sorsa aggasztaná a politikai vezetőket. A másik sürgető feladat a pedagóguspálya rekonstrukciója, vonzóvá kell tenni ezt a hivatást. Fontos volna kidolgozni az iskolák többfunkciós jellegét figyelembevevő, komplex intézményi minősítési rendszert is, amely sok szempontból mérné az iskolák teljesítményét. Nézzük meg, mikor mondjuk azt egy iskolára, hogy jól működik, és ha nem, akkor mi a teendő.