 |
| A Kiskunhalasi Kórházban. Egy működő privatizált modell. |
Alaposan feladja a leckét a lakosság a parlamentnek, ha elutasítja a kórházak magánosítását, ugyanis a hatályos törvényekből egyszerre négyféle – egymástól gyökeresen eltérő – következtetésre lehet jutni. Legalább is ezt nyilatkozták lapunknak a kérdés átpolitizált voltára hivatkozva nevük elhallgatását kérő jogi szakértők. Az „A” verzió szerint a honatyáknak az égvilágon semmi teendője nincs, ugyanis a referendumban megfogalmazott kérdés egy már nem létező jogszabály megsemmisítésére kötelezi az országgyűlést. Az Alkotmánybíróság ugyanis 2003 decemberében közjogi érvénytelenség címén megsemmisítette a kórház-privatizációs törvényt – azt, amelyik ellen a Munkáspárt népszavazási kezdeményezése irányult. Thürmer Gyula, a Munkáspárt vezetője vélhetően egyszer sem olvasta el a törvény szövegét, mert akkor réges-rég felismerte volna, hogy ok nélkül kavart ekkora vihart körülötte.
Eredendően ugyanis nem ez biztosított volna „zöld utat” a tőke beáramlásának az egészségügyi szektorba (csupán szabályozta volna a magánosítás feltételeit), arra ugyanis egyebek közt maga az Alkotmány és az önkormányzati törvény ad felhatalmazást.
VISSZAÁLLAMOSÍTÁS. A „B” verzió szerint éppen hogy nem „ülhetnének ölbe tett kézzel” a képviselők, nagyon is sok teendőjük lenne. Ha az „igen”-ek kerülnek elsöprő fölénybe, a következetes és a „népakaratot” tükröző jogértelmezés egyedül az lenne, hogy a magánpraxisban működő háziorvosi rendelőktől, a magáncégek által működtetett művese-kezelő állomásokon át a magán- vagy egyházi tulajdonban lévő kórházakig mindent vissza kellene venni állami, önkormányzati tulajdonba. Amelyik jelenleg nem ilyen formában működik – mint például a Kiskunhalasi Kórház -, azt vissza kellene alakítani! Ezt az értelmezést vallja Rácz Jenő egészségügyi miniszter is (lásd interjúnkat a 16. oldalon). Itt azonban érdemes egy pillanatra megállni, ez ugyanis azt jelentené, hogy a rendszerváltás óta bekövetkezett minden, magánosítást célzó szerződést fel kellene bontani.
Pedig jelenleg mintegy 10 ezer vállalkozás működik a magyar egészségügyben, az egészségügyi szolgáltatások 20 százalékát profitorientált vállalkozások végzik, bizonyos területeken pedig kifejezetten magas a magántulajdon aránya (lásd külön). Le kellene állítani azt a jelenleg is zajló 25 milliárd forintos hitelkonstrukciós programot, amely az orvosok, és egészségügyi dolgozók számára lehetővé teszi, hogy tulajdont szerezzenek a járóbeteg-szakellátás területén. Az állami, önkormányzati tulajdon feltétlen megőrzése azonban alkotmányossági aggályt vet fel. Az Alkotmány szerint ugyanis a jogszabályokat nem lehet visszamenőleges hatállyal alkalmazni. Az eddig lezajlott privatizációt tehát nem érinthetné a népszavazás. Egy másik alkotmányos elv ugyanakkor azt tiltja, hogy adott szektor szereplői között indokolatlan különbséget tegyenek. Márpedig, ha a jövőre nézve nem engedélyezett a magánosítás, ugyanakkor az egészségügyi szektorban már tulajdonjogot szerzett befektetők változatlan formában működhetnének tovább, az egyenlőtlen helyzetet idézne elő az ágazat szereplői között. A két alkotmányos elvet jogi képtelenség szinkronba hozni.
ÜZLET 1 FORINTÉRT. Egy „C” variáns szerint, ha szigorúan értelmezzük a kérdést, a magánosítás tilalma csak az infrastruktúrára vonatkozik. „Nem vezethető le belőle a működtetés privatizálásának tilalma, ily módon, hiába mondanak esetleg nemet a magánosításra a szavazópolgárok, paradox módon mégsem lehet megakadályozni azt, hogy a működtetést magánkézbe adják” – hívja fel az ellentmondásra a figyelmet Kincses Gyula, az Egészségügyi Stratégiai Kutató Intézet főigazgatója. Érvelése alapján a szavazásra bocsátott kérdésből csupán az következik, hogy az épület, az infrastruktúra maradjon állami tulajdonban, ám az üzemeltetést akár 1 forintért is oda lehet adni egy cégnek, amely zsebre tehetné a teljes OEP-finanszírozást.
JÓZAN KÖZÉPÚT.
Végül a „D” verzió szerinti újabb jogi megoldásként szóba jöhetne az is, hogy külön törvény sorolja fel azokat az egészségügyi intézményeket, amelyeket semmiképpen sem lehet értékesíteni, vagy csak olyan mértékig, hogy abban az államnak (önkormányzatnak) meghatározó hányada maradjon. E józan közepet képviselő verziót azonban kizárja a népszavazási kérdés kizárólagossága, az „igen-nem” típusú kérdésfeltétel. A szakértők szerint sokkal inkább mérték típusú döntésre lenne szükség. „Nem jó, ha egy szektorból örök időkre kitiltják a tőkét, mint ahogy az sem lenne kívánatos, ha általánossá tennék a privatizációt” – véli Kincses Gyula.
 |
 |
|
|
|
Pártálláspontok
FIDESZ. A kórház-privatizációt azért kell leállítani, mert az ágazatba bejövő profitorientált cégek gátlástalanul lerabolnák a rendszert. Előbb-utóbb tartani kellene attól, hogy bizonyos (magasabb) szolgáltatásokért a befektetők pluszpénzt kérnének a betegektől. Ily módon kettéválna a rendszer, s kialakulnának „fizetős” elitkórházak, és a minimum-szolgáltatást nyújtó „szegény kórházak”. A Fidesz is elismeri, tőkebevonásra van szükség az ágazatban, így preferálja a magánosítást, ám azt csak a működtetés tekintetében engedné meg. A privatizálásában csak orvosok és egészségügyi dolgozók vehetnének részt.
MSZP-SZDSZ. Az ágazat lassú sorvadásra van ítélve, 1500 milliárd forint hiányzik a rendszerből, ekkora összeget azonban a központi költségvetés még hosszú távon sem tud biztosítani. A kormánypártok – az MDF-fel együtt – szabályozott, garanciális keretek között engednék be a tőkét. Megengednék, hogy az épületet és az infrastruktúrát is magánosítsák, ám azt csak egészségügyi célra lehetne hasznosítani. A szolgáltatásokért a magánosítás után sem lehetne pénzt kérni a betegektől, a vásárló pedig csak az egész intézményt működtethetné, így nem nyílna mód arra, hogy csak a profitot hozó részlegeket vegyék meg. Az SZDSZ emellett a több biztosítós modell kialakítását szorgalmazza, ám tisztában van azzal, hogy ennek egyelőre nincs realitása. |
|
|
|
|
|
|
A technológia-igényes, vagy egzisztencia-vállalkozás jelleggel működtetett területeken, például a művese-kezelő államosokon, diagnosztikai részlegeken, háziorvosi praxisokban megengedhető lenne a tőke bejövetele, illetve a vállalkozói forma általános volta, míg másutt meg kellene hagyni az állami működtetést, az ellátási felelősség közvetlen érvényesíthetőségét. A globális tilalom ugyanis megmerevíti az eddigi igazságtalan és torz struktúrát, s elveszi az esélyt az egészségügy megújulásától.
A parlamenti pártok, ha kompromisszumra nem is készek, tudják, hogy megegyezési kényszerre vannak ítélve. „Egy eredményes népszavazás arra sarkallja a politikusokat, hogy az eddig elodázott kérdésre végre határozott választ adjanak, s konszenzuson alapuló, közmegegyezésre épülő módon szabályozzák az egészségügyi ellátást” – szögezi le Gógl Árpád, a Fidesz egykori egészségügyi minisztere. Első lépésként a hatályos jogrendet és az EU-szabályozást kell áttekinteni, s azzal harmonizálni a népakaratot. Abszurd esetben azonban előfordulhat, hogy nem lehet a referendumnak megfelelően szabályozni az ágazati tulajdonformákat, ezért újabb népszavazáson, immár helyes kérdés felvetésével kell tisztázni: hogyan tovább?
