Halottak és krémesek: végre itt a cannes-i díjas film

A véletlennek – és a hazai forgalmazás-finanszírozás szeszélyének – köszönhetően egy hónapos eltéréssel került a filmszínházakba két testes női hős drámája, a Pál Adrienn és a Precious – A boldogság ára. Előbbiben egy molett magyar ápolónő, utóbbiban egy kétmázsás, harlemi, fekete bőrű tinédzser megpróbáltatásait láthatjuk, az önmaguk elfogadása általi boldogságkeresésüket. A két film között a közösség ennyi.

Kocsis Ági, aki a Friss levegő című filmszemledíjas alkotásában hasonlóképpen amatőr szereplővel játszatta a főhősnőt (Hegyi Izabellával, aki ebben a mozijában is szerepet kapott), most ismételten egy outsiderre, Gábor Évára bízta a Pál Adrienn Fodor Piroskájának megformálását.

Piroska egy túlsúlyos ápolónő. A Szent András kórház elfekvő osztályán dolgozik, ahol napi látogató a halál. Monoton egykedvűséggel bámulja a monitorszobában pulzáló szívvonalakat, ha valamelyik szinuszgörbe vízszintesre változik, riasztja az ügyeletes orvost, de rendszerint eredménytelen az újraélesztés. Rutinfeladatai közé tartozik a holt páciensek lecsupaszítása és a hullaházba történő szállítása, elvileg azok közé tartozik a hozzátartozók értesítése is a szomorú tényekről, de ennek nem szívesen tesz eleget. A kommunikáció nehezére esik – mint szinte mindenkinek a környezetében –, másrészt ebben a dermedt világban nincs igazán helye a szónak.

A pokol kórházzöld csempékkel kirakott, neonok vibrálnak benne (az egyik mindig érintkezési hibás), és fertőtlenítőszagot áraszt. Ebbe a hideg, kicsempézett csöndbe Piroska klumpájának csoszogása, illetve fáradtan nyikorgó – hol hullával terhelt, hol üres – hordágya hoz hangot, miközben egykedvűen habzsolja a krémeseit az EKG-szobában, vagy majszol valami hamburgerszerűséget „szállítmánya” mellett. Húsz éve így él, megszokta. Mindez akkor változik meg, amikor az egyik új beutaltról kiderül, ugyanúgy hívják, mint Piroska általános iskolai legjobb barátnőjét: Pál Adriennek. A nővérben a név valami régit és fontosat penget meg, és úgy dönt, hogy felkutatja a lányt, még ha közben munkáját, párját (Znamenák István) el is hanyagolja.

Mit keres Piroska? A volt osztálytársak és egykori tanárnője révén a feltoluló emlékek nem segítik, hogy megtalálja Pál Adriennt, hiszen mindenki annyira másként gondol vissza Piroska barátnőjére, mintha nem is ugyanaz a személy volna. Piroska szintén másképpen őrzi a hajdani időket, és még az is megfordul a néző fejében, hogy Pál Adrienn tulajdonképpen ő maga. Ami igaz is, olyan szempontból, hogy az egyre inkább elszánt keresése annak a kutatása, hogy Piroska megtalálja azt, ami a múltban volt – hogy a jelenében élhessen.

A mimikátlan, érzelmek nélküli nő egyhangúan éli a napjait, a haszonállatok spermáival kereskedő inszeminátor, folyton vidéki kiszállásokra vonatozó (és vasútmodell-rajongó) férjével már régen csak a napi rutinok működnek, a reggeli elköszönés a pályaudvaron, az esti nyolcas telefon, s a többi. A férj kisszobai makettján több élet lüktet, mint kettejük mindennapjaiban. Piroska munkahelyén meg különösképpen a megszokott eljárások diktálnak. Így aztán a barátnőnyomozás – melynek eredményété nem áruljuk el most – igazi eredménye az, hogy megváltozik az ápolónő. A szívmonitorokat bámulva az utolsó képeken érzelmek tükröződnek az arcán, elmaradnak a sütik is, Piroska megtalálta, amit keresett: önmagát.

Ha engedjük, hogy Kocsis Ágnes filmje az első fél órájában magába szippantson, emlékezetes élménnyel gazdagodunk. Meg kell szoknunk Piroska közönyösen szemlélt és megélt (illetve pontosabban: éppen, hogy nem megélt) rutinvilágát, a kórházi halottakat, a felfekvések módszeres kezelését, a folytonos evést – nem feledve, hogy a háj: páncél –, a magánéleti tereinek ürességét, elrendezettségét. Ebben nagyban segítenek Fillenz Ádám operatőr hideg színű, fémes, mértanilag szabályozott képei, és segít Gábor Éva nagyszerű alakítása.

A rendezőnő és férje, Andrea Roberti által írott forgatókönyv és a film finoman ironikus és groteszk hozzáállást tükröz, szándékoltan egyszerű párbeszédekkel, alaposan átgondolt történetvezetéssel és a hozzárendelt filmnyelvvel. Kocsis koncepcionálisan visszafogott minimalizált stílusa az északi filmesekre jellemző (például: a finn Aki Kaurismäkire), de ez legfeljebb valami véletlenszerű áthallás, fiatal filmesünk alkotásai öntörvényűek és máshoz nem igazán hasonlíthatóak. Pláne, hogy a nagy utazását inkább magában tevő főhősnő átalakulása ebben a világban, ahol minden csupasz, minimális és szimmetrikus (és a krémesek is jobbára csak telítenek, mintsem örömet okozzanak) arra vezet, hogy erősödjön az életben való bizodalmunk. Van remény, örüljünk neki!