Nem okoz csalódást a Valami Amerika 2

Valami Amerika 2.

Aggódtunk, mint ahogyan a második részeknél aggódni szokás, de feleslegesnek bizonyult. Herendi Gábor és Harmat Gábor forgatókönyvíró-duójához csatlakozott Divinyi Réka is (Csak szex és más semmi, Kaméleon), és szórakoztatóbbnak írta meg a második felvonást, mint amilyen az első volt. Nyilván hiányzik annak (nyersebb, karcosabb) bája, ami az elsők sajátja, de nevetni fogunk, és jól fogjuk érezni magunkat. Még akkor is, ha olykor a közel kétórás mozi során a kissé túlbonyolított cselekményt (a fordulatok túlságos csavarását, az ebből fakadó következetlenséget tartjuk a film legkomolyabb hibájának) nehezebben is tudjuk követni.

Tessék, hogy mire is gondolunk: a lottónyereményből Tamás (Pindroch Csaba) végre leforgathatta a Bűnös város című filmjét, ami – a nagy remények ellenére – „szépen” elhasalt a mozikban (Tamás vigasztalhatatlan). A három testvér egy Ákoshoz (Szabó Győző) postán jött képeslap alapján Alex (Szervét Tibor) nyomára jut, aki frissen szabadult börtönéből Amerikában, és – újabb álnéven – egy East-West című darab jogaira pályázik. Kiderül az is, hogy szélhámosnak muszáj színpadra állítani a darabot, mert Balával, a magyar maffiózóval (Csuja Imre) csupán így tudja rendezni a piszkos ügyeit. A bosszúvágy is nagy úr: a fiúk abban bíznak, ha megtalálják Alexet és meg- (el-) veszik előle a színmű jogait, végre visszaszerzik a hatvanmilliójukat is, amivel a hamis ember lelépett.

Amerikába érve hamarosan kiviláglik, hogy „természetesen” újabb svindli van a dologban, így végül Tamásra hárul a feladat, hogy megrendezze a darabot – Pesten. Egy New York-i táblatáncosbárból előkerül Timi (Oroszlán Szonja) is, és persze azonnal főszerepre vágyik… Ákos – nemes bosszútól hajtva – összeverbuválja a tánckart, a maffiózó viszont a lányát, Vivit (Tompos Kátya) szeretné látni a főszerepben. Pofon is és csók is csattan, de az East-West végül életre – és dalra kel Tamás rendezésében. András (Hujber Ferenc) eközben összejön a gengszterpapa lányával, Eszter (Ónodi Eszter) meg egy bravúros beugrással egy újabb bukástól menti meg a fiúkat, Baláról pedig végül kiderül: a marcona külső érző szívet takar. Mondjuk, kissé bonyolult. De határozottan jó.

A Tízparancsolat

Íme, tessék, a tartalom és a forma itt teljes összhangban nyilvánul meg, pontosabban fogalmazva: silányul meg ebben a filmben. No, nem a klasszikus bibliai nagytörténetre gondolunk, hogy is mernénk. Annak és ennek semmi köze sincs egymáshoz. Ennek a filmnek az alkotói – jól jegyezzük meg e neveket, hogy messze kerüljük őket: John Stronach és Bill Boyce rendezők (előbbi producer is), Ed Naha forgatókönyvíró, valamint Cindy Bond és Trevor Yaxley producerek – igénytelen módon egy a legvacakabb vasárnapi iskolai kurzust alulmúló üzenettel „mesélnek el” egy szent történetet. (Mondom, hogy van isten, hát van, hát hogyne volna, ki nem figyelt ott hátul? József, édes kisfiam, mindjárt kapsz egy nyaklevest) Szerintünk: ez bűn.

Ha esetleg valaki nem ismerné: a Fáraó által halálraítélt zsidó csecsemőt, Mózest édesanyja és nővére a Nílus hánykolódó hullámaira bízza. Életét az uralkodó leánya menti meg, és Mózes abban a tudatban nő fel, hogy ő egy egyiptomi herceg. Végül, amikor fény derül zsidó kilétére, száműzöttként kell menekülnie Egyiptom földjéről. Az úton Isten megérinti őt, és tudtára adja: ő fogja kivezetni rabszolgasorban tartott népét Egyiptomból az ígéret földjére. S lőn: Mózes negyven évig vezeti a kiválasztott népet, majd Isten magához veszi őt – egy jobb helyre.

Olvassunk inkább Bibliát. Járjunk inkább templomba. És higgyünk a filmekben – mert azért akadnak jó, fontos filmek. Ebben a „témakörben” is.

Négy karácsony

A szeretet ünnepe a (multiplex-) mozikban arról nevezetes, hogy jelentősen lejjebbre száll az elvárásszint. Valószínűleg a fenyőillat és az ajándékok csomagolásának izgalmas neszezése teszi, hogy sokkal inkább hajlamosak vagyunk megbocsátani a gyengébbre sikeredett produkcióknak, jótékonyan, mosolyogva hunyunk szemet a suta történetek még sutább viccei fölött. Szóval: megbocsátunk.

Az Oscar-díjas színészekkel – szám szerint öt van belőle – megpakolt Seth Gordon-mozi az átlagos karácsonyi filmektől valamivel jobb (és nem akar minden áron eredetiséget magára erőltetni, mint a Kőkemény család tette), a „normális” filmektől azonban, amikben ilyen kaliberű – tehetségű – színészek játszanak, harmatosabb. Itt és most az ünnep kényszerű együtt-töltöttsége nyilvánul meg, és válik a nevetés/nevetségesség forrásává, miszerint a családtagjaink elfajzott népek, de hát mégis a szeretteink, és ha hagyjuk, hogy pár pillanatra valóban közel kerüljenek hozzánk, akkor közel kerülnek, és jól megtudhatjuk, hogy milyen remek ember az anyánk, apánk, testvérünk – és így tovább.

Nos. Mint tudjuk (átéljük), a karácsony nem csupán nagy vacsorákat, kis gyertyafényeket és néhány teljesen felesleges ajándékot jelent. Hanem: az ünnep elsősorban rohanást, tervezést, autózást – és a korábban meg nem látogatott rokonok élethosszig (de legalább a következő ünnepig) tartó sértődését jelenti. Kate és Brad (Reese Witherspoon és Vince Vaughn) viszont szeretnek az élet derűsebb oldalán maradni. Ezért keresnek sokat, ezért nem házasodnak össze, és ezért utaznak el minden esztendőben valami távoli, napsugaras szigetre. Azonban az idén a köd miatt nem száll fel a gépük, ők otthon ragadnak, és életükben először kénytelenek az összes családi szokás, kívánság és hóbort előtt fejet hajtani. S mert mindketten elvált és újraházasodott szülők gyermekei, összesen négy családi ünnep vár rájuk… Amíg Brad számolja a másodperceket, hogy megszabadulhasson az összes édestől és mostohától, unokaöcstől és nagybácsitól, Kate-ben egy egészen másfajta óra kezd ketyegni: mire véget ér a nap, belátja, az őrült családokban is bőven van mit szeretni.

Szóval. Melengeti a szívet – és kacagtat. Már amennyiben valakinek még „bejön” a váratlan babahányás, mint poénforrás. Viszont a szívet, kommerciálisan, ahogyan az egy professzionális amerikai szórakoztatóipari termék esetében bejáratott, tényleg átjárja. Nem nagyon mélyen, de átjárja.

Szikraváros

A karácsonyi időszak egyik meglepetésmozija a Rém romos meglepetésanimáció rendezőjének, Gil Kenannek az új (élőszereplős) filmje – attól függetlenül, hogy számos Steven Spielberg- és Tim Burton- (izé, mondjuk így:) motívumra lel a néző, és még nem is szükséges olyan mélyre mennie, mint a film két tinédzser hősének.

Merthogy a Jeanne Duprau-regényből készült filmben (hölgyeké az elsőség: a forgatókönyvet Caroline Thompson írta) az történik, hogy kétszáz esztendővel korábban az emberiség egy része a túlélés érdekében kénytelenül a földfelszín alá költözött. A csillogó Szikraváros már nemzedékek óta a virágkorát éli, ragyogó fényeinek köszönhetően lakói elégedettek és boldogok. Azonban az építői pont kétszáz évre tervezték, és a földalatti város hatalmas generátora a meghibásodás határán áll, az utcákat és tereket megvilágító nagy lámpák vibrálni kezdenek. Két tinédzser – Lina (Saoirse Ronan) és Doon (Harry Treadaway) – vállalja magára a feladatot, hogy az idővel versenyre kelve szétnézzen a városban különböző nyomok utána kutatva, amelyek talán segítenek megérteni a település létezésének a misztériumát, és segítenek kimenekíteni a tisztes polgárokat, mielőtt az összes fény kihunyna.

A horrorisztikus sci-fitörténet megvalósulásában kifejezetten a jól sikerült ifjúsági kalandregényekre emlékeztet (szerintünk ilyen volt a kamasz Christian Bale-lel forgatott Kincses sziget című Robert Louis Stevenson-tévéadaptáció), szimpatikus (jó) képi világa nem rejt véres borzalmakat – a maga módján azért ijesztő –, és aki teljesen jogosan csikorgatta a fogait a legújabb Utazás a Föld középpontja felé-feldolgozás sikerületlenségei láttán, most nem teszi. Tim Robbins, Martin Landau és Bill Murray szerepeltetéséért pedig külön is hálásak vagyunk.