Higgyék el, én sem sejtettem, hogy harminckilenc évesen kezdek fesztiválozni, úgy értem, fogom magam, felpakolok és elutazom az ország egyik végéből a másikba, mert néhány jó ember összeütött pár programot a hétre.
Először is, nem szeretem sem a tömeget, sem a nyarat és a fesztiválokon ezek általában adottak. Célközönség sem vagyok. Angus Youngnak négy év múlva is feldobom a bugyim a színpadra, ha arról lesz szó, ez természetes. Ahogy az is, a legközelebbi Bruce Springsteen koncerten ott leszek. De hogy én még egyszer a bokáig érő homokban ugráljak izzadtan és lötyögtessem a sört magamra és másokra, majd nem sokkal később rohanjak egy másikra, nos, ehhez már túl öreg vagyok.
Nem vagyok hipszter, politikai aktivista meg bárki lehet, szóval a Bánki-tóhoz sem akkor megyek, mikor világmegváltás van, a gasztrofesztiválok közül egy van, amiről nem hiányozhatok, hogy két-három alkalommal kilátogassak a Szigetre, arra nincs pénzem, de persze nem ezt mondom, hanem azt, hogy egy két és fél éves kislány anyukája vagyok, nincs kire hagynom a gyereket, mert az apja látástul-mikulásig. Pedig azt kéne mondanom, hogy külön-külön már láttam mindenkit, Robbie még alá is írta a hasam egy alkoholos filccel, mielőtt visszautasítottam minden idők legerőszakosabb szerelmi vallomását és házassági ajánlatát.
Tavaly indult meg a vezérhangya, mikor a barátnőm mesélte, a gyerekei már másodszor mennek át Villány mellé, egy döglős-hentergős, szalmabálán borozgatós fesztiválra, ahol kortárs kiállítások és irodalmi estek, de még színház is van. Jé, gondoltam, van ilyen? Hogy hívják?
Ördögkatlan fesztivál.
Három hét telefonálás és egyeztetés után – ez a legszörnyűbb, a zigóta visszafelé: először mindenki ráér és persze hogy jön, egy héttel az indulás előtt a felének közbejött valami, két nappal az indulás előtt váratlan és szörnyű, de legalábbis tragikus dolgok jönnek közbe és mindig van egy, akinek nem sül le a bőr a képéről és indulás előtt küld egy sms-t: bocs, nemtok jönni, nagyonbocs! – nyeltem egy nagyot és elhatároztam, elmegyek egyedül. Pontosabban a másfél éves kislányommal.
Amíg a közelben laktam, bejártam Tolnát-Baranyát, ismerem a környéket jól, számtalanszor autóztam végig Villány utcáit, feküdtünk ki a hegyoldalba, ittuk a jó bort. A környék gyönyörű. A borok hasonlóan, szóval azt gondoltam, ha ez a fesztiválosdi nem is jön be, akkor elkirándulgatunk, hintázunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk.
Ehhez képest két nappal később a kislányom ellopta a showt, úgy táncolt a 30Y koncerten, hogy mindenki őt nevette-fényképezte, pedig a zene se volt rossz, ha értik, hogy mondom. Voltunk fotókiállításon, beszélgetésen Horváth Csabával, figyeltük, hogy alakul a Hrabal portré, fröccsöztünk a rozé pontokon és felmásztunk a Hősök temetőjéhez. És bőrig áztunk, többször. A végén már nem volt száraz ruhánk és esélyünk sem, hogy a párás-dunsztban megszáradjunk, így a tervezettnél előbb jöttünk haza.
Idén az első, amit elcsomagoltam, két esőkabát és két pár gumicsizma volt, bár jó időt jósolnak. Ha a barométer esőre állna, akkor is mennénk és beugranánk a nagybőgőbe is, mert az ördög szántotta hegy mellett ez a pár nap végre valami valódi dolog, ami feltölt, ami felemel és átmos, mindezt úgy, hogy majd csak hetekkel később, otthon döbbenünk rá, mennyi mindenben volt részünk. Mezítlábas fesztiválnak hívják, talán azért is egy kicsit, mert szárnyalni csak így lehet igazán.
A tavalyi szállásra várnak vissza, az is nagyon jó érzés, mikor mondják a telefonba, ugye jönnek idén is, Hajnikám? Megyünk, és okosabb vagyok, mint tavaly. Jön a mama is, vigyáz a kislányomra, amíg én dúdolom, hogy Lámpát, ha gyújtok. Nem csak gumicsizmát és esőkabátot viszek, hanem túraszandált is, mert idén megmászom a többiekkel a hegyet. Ott leszek a kiállításon, amit Kiss Tibor Noé nyit meg, megnézem a Háy János-féle Nehéz c. művet Mucsi Zoltánnal és viszek pokrócot, hosszú ujjú pulcsit, mert a nagyharsányi focipályán fellép Szabó Benedek és a Galaxisok. Kíváncsi vagyok rá, tényleg az új Cseh Tamás-e. Még sosem hallottam élőben Hodosi Enikő, Manoya dalait. Idén Örkény István lesz a főszereplő, láthatom, ahogy az ő portréja készül, jön a Wombo Orchestra, akiktől tavaly olyan jókedvem lett, hogy hazáig vigyorogtam. Az idei Katlan díszvendége az Örkény színház, idén is itt lesz Wahorn és a Narancsligetben jó lesz csak úgy üldögélni is. A barátaim pedig várnak holnapután a Vylyan-teraszon.
Az igazi dolgok sosem bonyolultak. Mert mi kell az élethez? Jó borok, igaz dalok, egyszerű érzések, jó szövegek, pár rím, egy gitár, csillagos ég, néhány deszka színpadnak, ahol végignézhetjük a magunk gyarlóságát és esendőségét, emberek, akik szeretnek együtt lenni. Én megtaláltam ezt a helyet. Pontosabban öt falut Baranyában, minden évben, augusztus elején.
Persze írhatnám, hogy négy nap alatt többévi kultúra, ami bizony ránk fér és hogy minőségi előadások és irodalmi magaslatok és mélységek, és hogy kérem ez itten a kulturális fellegvár, maga a hon miniparnasszusa, de csak annyit írok: újra együtt, örömben. Jöjjenek, jó lesz!
