Hát nem ezt akartátok? Nem esőért könyörögtetek, amikor másról sem szóltak a hírek, mint hőségriadóról, megdőlő meleg rekordokról, a belvárosokban osztogatott vizes palackokról, és ájulástól rettegő emberekről, akikre úgy fonta rá csápját a tikkasztó nyár, mint egy dühös polip? Nem felhőket lestetek az égen? És nem a szelet szidtátok, mert hetekre kisurrant a Kárpát-medencéből, hogy még a legkönnyebb falevél se táncolhasson az ágon, és fuldokoljon az ember a lakás négy fala közé zárva?
Az ősz kérdezte mindezt tőlünk, ma reggel, hét óra után talán három perccel, amikor a villamosra várva búsongtunk Tarján lakótelep panelerdejében beton rengetegében. És az ősz mosolygott ránk. Nem gúnyosan, csak ahogy a hódítók szoktak: megnyugodva, mert végre megnyerte a csatát, és kilökdöste a nyarat hosszú hónapokra a szegedi körtöltésen, és persze reménykedve, most eljött az ő ideje, amikor színesre festi a világot, nézegetheti, amikor költők (már ha vannak még költők, és élnek olyanok, akik verseket olvasnak…) ezer színű lombkoronákról írnak, hulló falevelek alatt sétáló szerelmesekről, az avarban jeleket hagyó cipők talpáról.
Mi meg csak álltunk, nem is tudtuk, könnyünk, vagy az eső cseppjei csordulnak végig arcunkon, és letűnt nyarunkról álmodoztunk, amikor fesztiválok táncoltak át a városon, kéz a kézben ropta a csárdást bor-, sör-, hungarikum ünnep, kövér volt a mosoly a Széchenyi téri platánok alatt, és kövér a vendéglős, aki pörköltet mért, és kövér a kovács, aki a Kárász utcán formázott szívet izzó vasból. De legkövérebb az örömünk volt, mert azt hihettük, az egész élet egy nagy ünnep, amikor a szabadtéri játékokra özönlik a nép, de előtte még toka szalonnából kér, és még abból a szalámiból is egy keveset – remeg az ujja, miközben a vastag bélbe gyömöszölt nyers húsra mutat, és torkában már lángol is az íz, és fizet, nem is keveset.
De mit számít ez, mondta a nép, mert csak egyszer élünk, és annak is csak egy negyede a nyár, egy harmadát meg leginkább átalusszuk, hát akkor legalább a június, a július, az augusztus legyen a miénk, és a fagyi, amit elnyalhatunk, a hideg a sör, amit megihatunk, a Tiszának partja, ahova kiülhetünk, a medence vize, amiben megmártózhatunk, és persze a lányok szép hosszú lába, amit megbámulhatunk.
Igen, valahogy így éltük le 2013 nyarát mi, szegediek – vágtuk volna dölyfösen az ősz arcába, csak éppen az arcát nem láttuk, mert eltakarta hatalmas szürke kabátja, igen, az a kabát, ami eltakarta a Napot is. Így aztán nem vágtunk mi semmit, csak nyomultunk fel a villamosra, ahol egy percen belül az eső párája bújt meg minden apró sarokban, és néztük az iskolába induló kölykök álmos arcát, a munkába készülők borongós tekintetét, és vastagabb volt a csönd annál, hogy kedvünk lett volna szavakkal feltörni.
Csak egy hang surrant át az egymást dörzsölő kabátok között, egy öreg néni hangja, aki szomszédjának szánta a mondatot, de a szavak elszabadultak, így aztán mindenki hallhatta: Képzeld, Jolánka, nyertem tegnap a kaparós sorsjegyen ötvenezer forintot. Bizony ötvenezret – motyogta a néni, amikor már minden tekintet a hang gazdáját kereste, és minden arcon ott táncolt a mosoly is, és minden utazóban ott lobogott az öröm, hejhó, hát mégiscsak szalad velünk a villamos, a világ nem állt meg a forgásában.
És láttuk: a felhő mögött mintha ott mocorogna a Nap, a sárga fejű nagy golyóbis, ami meg is szólalt, meg bizony, integetve kívánt szép őszt, aranyló leveleket a fákra, és persze szerencsés ujjakat a kézre, hogy mindenki megtalálja jövő nyárig a neki járó sorsjegyet.
