Szívhez szóló levélben (agyhoz nem címezhettem, eme testrész vélhetően erősen korlátozott teljesítőképessége miatt) írtam hónapokkal ezelőtt jegyzetemet egy graffiti „művészhez”. Dehogy vártam én nagy megtérést és bocsánatkérés. Csupán annyit: ha teheti, és ideje is engedi, legalább Szeged belvárosának legfontosabb pontjain nem akarja bebizonyítani, vele egy új Leonardo netán Miró született a világra.
Így, mondjuk, kerülje a műemlékileg védett házakat, a Szeged dicsőségét hirdető emléktáblákat. Nem tudom, hogy néhány soros könyörgésem eljutott-e hozzá, vagy éppen valamelyik internetes oldalon mocskolódott névtelen kommentelőként, amikor olvasnia kellett volna arról, milyen dühösek rá a szegediek sétáló utcájukat járva.
Nos, azóta Szeged belvárosának újabb körzete épült át – immár a Dugonics tér is megújult külsővel várja, hogy végre ránk köszöntsön a tavasz. Ezért aztán még inkább szembetűnők a tér és a Kárász utca sarkán, valamint a Kárász utca padjain, és még ki tudja hány helyen falra, fára, minden festhető felületre firkált foltok, ábrák.
De belátom: festőjükhöz hiába is könyörögnék még egyszer: amit egyszer megalkotott, azt ugyan onnan el nem tünteti. De vajon azok, akiknek a feladatuk a város szépségének megőrzése lenne, ugyan mikor látnak már hozzá a nagytakarításhoz? Vagy azt remélték, hogy a talán soha nem látott, kitartó esőzés úgyis eltünteti a graffiti nyomokat? Mert ha igen, csalódniuk kellett. Így aztán nem marad más, mint előkapni minden harci szerszámot, vegyszert és lelemény, oszt hajrá: mosni-sikálni falat, padot, lámpaoszlopot.
Mert a tavasz akkor is eljön, ha a tél még mindig itt pöffeszkedik nagy duzzogva, hideg szélkabátba bújva. És a tavasszal együtt jönnek a fesztiválok, a vendégek, akik Szegedet csodálni szeretnék. És így vagyunk ezzel mi, szegediek is, akik ha modern művészetre vágyunk, szintén inkább képtárba mennék, mint a Kárász utca összerondított házfalait néznénk.