A Beatles berobbanását követõen, majd késõbb a Woodstock-fesztivál megváltoztatta a világot. A változás a vasfüggöny innensõ oldalára is áthatott. A Kádár rendszer nem sokat teketóriázott, 1968-ban megmutatta mit is gondol a rockzenérõl és a fiatalok életérzésérõl. Az angol pszichedelikus rock fenegyerekének Steve Winwood együttesének, a Traffic-nek, a Kisstadionban celebrált óriási sikerû koncertje után, néhány lángoló pad elég volt ahhoz, hogy kardlapozó lovas rendõrök mutassanak rá a szocializmus helyes irányára. A buli után a rend gyorsan helyreállt, de Magyarország sem volt már a régi. A világ erjedt – Vietnám, a diáklázadások, az arrogáns politikai elittel való generációs szembehelyezkedés – na meg a zene lassan, és biztosan átalakította az emberek gondolkodását.
A rock születése
A világ épp a nukleáris pusztulás felé haladt, dúlt a hidegháború, amikor a rockzene az ötvenes évek közepén elindult hódító útjára. Amerikában a gyõztes háborút követõen soha nem látott gazdasági fellendülés kezdõdött. A baby boom demográfiai változást hozott, a háború utáni gyerekek a hatvanas évek közepén lettek fiatal felnõttek. A jogfosztott afroamerikai lakosság özönlött a városokba, hozva magával a zenéjét, kultúráját. Nyugat-Európa az amerikai Marshall-terv segítségével gyorsan feledte a második világháború terhét, a generációs ellentét így itt is elkerülhetetlenné vált. Ekkor jött a rock, ami mindent elmondott az új generáció új életérzésérõl és filozófiájáról.
Az amerikai negro-blues, az afroamerikai rhythm and bluesból, az Appalache-hegység bluegrass zenéjébõl, a country zenébõl, a bevándorló európai népek zenéjébõl az amerikai olvasztótégely gyúrta össze a négynegyedes ütemet, a rock and roll alapját. Már az elnevezés körül is viták vannak. Van, aki szerint egy clevelandi disc jockey, Alan Freed használta elõször magát a rock and roll kifejezést. Mások szerint a második világháború alatt a szabadidejükben táncoló repülõgép-lakatosok mozgása, a gépmotor szerkezetéhez hasonlítva rocking and rolling becézésre jött az ikonikus szó. A szó tartalmát mégis a történelem adja, elsõként jött a Fats Domino, Chuck Berry, Muddy Waters, Little Richard, Bill Haley, és Elvis Presley.
Zene és a politika
1955-ben az USA-ban, a szegregációja általános volt. A rockzene a faji megkülönböztetés ellen is hatott, a kultúrák keveredése, oldotta a kölcsönös bizalmatlanságot. Ebben az évben jelent meg Bill Haley és a Comets lemeze, a We ‘re Gonna, Rock Around the Clock. A korabeli sajtókritika szerint: „nincs messze az idõ, amikor a rock and roll ajtóstól ront a házba”. Egy évvel késõbb Memphisben a király Elvis felénekli a That’s All Right címû – a fehér és fekete zenei kultúrát ötvözõ – lemezét. Leo Fender, Les Paul és a Gibson megalkotta a rockzene fegyverét az elektromos gitárt. Amerika ifjúsága lázasan kereste a helyét. Jött Martin Luther King, Kennedy, a vietnami trauma. 1965 körül a zenészek a szövegekben már a társadalmi állásfoglalást is tettek. A vélemény radikális megfogalmazása a zene féktelensége politikai jelleget vett. A Beatles Revolver címû albuma mát tele volt politikai tartalmú számokkal, a The Who My Generation, a The Kinks pedig az A Weil Respected Man címû számai szintén önmagukért beszéltek. Megrendezték az elsõ Monterey-i zenei fesztivált, ami a szólás- és gyülekezési szabadság szimbóluma lett.
Woodstock-i életkép
Ebben a felfokozott társadalmi klímában, 1969. augusztus közepén rendezték meg minden idõk legfontosabb zenei, társadalmi eseményét a woodstocki fesztivált. Fellépett Janis Joplin, a Jefferson Airplane, Ravi Shankar, a The Jimi Hendrix Experience, a Steve Miller Band, a The Byrds, a The Mamas & The Papas, a Buffalo Springfield. A több tízezer tömeg egyben generációs állásfoglalás is volt. A vízöntõ jegyében megrendezett esemény történelmet írt.
A rock késõbb elvesztette hamvasságát, üzlet lett, az aranykor véget ért. A Beatles feloszlott, Jimi Hendrix, Janis Joplin és Jim Morrison is meghalt.
A Kádár-rock
Az országot irányító állampártnak nem volt sok gondja a háború után felnövõ ifjúsággal. Az úttörõmozgalom, a KISZ, illetve a kulturális élet illetékesei átlátták, uralták, kézben tartották a fiatalokat, akiknek többsége az iskolái elvégzése után beletörõdõen állt rá a számára kijelölt pályára. Az 1956-os trauma után a féltve õrzött magyar ifjúságra mégis hatással volt a rock. A nyugati hírek, a rádiómûsorok, a külföldi újságok, a becsempészett hanglemezek és kólás palackok révén a nyugat zenei kultúrája beszivárog az országba. Cseh Tamás megénekelte a „valami I Love You So” címû dalt, a Mambo és Tesla magnók egyre több ablakban üvöltötték a rock and rollt.
A zene nem állt meg a lezárt határoknál. A Szabad Európa, a Radio Luxembourg, a 88C, az Amerika Hangja nyomta a sikerlistákat. A beatnemzedéket nem terhelte az a történelmi örökség, amely a felnõtt társadalom „hallgatag többségét” elkötelezetté vagy kirekesztetté tette. A fiatalok nem méltányolták a politika irányváltásait, a „kiharcolt eredményeket”. Már nem a Hanság lecsapolásában látták a világmegváltást, nemcsak az építõtáborok munkaversenyeivel akarták megteremteni a jövõjüket, nem elégedtek meg a propaganda által sulykolt hétköznapi forradalmisággal. A nyugati eseményekrõl érkezõ tudósításokat olvasva, a diákmozgalom, az ellenkultúra eszméivel ismerkedve cselekedni akartak, s a maguk képére akarták formálni a „létezõ szocializmus!” Nem voltak utópikus társadalomterveik, radikális elképzeléseik, csupán a nyugati mintákat követve szerettek volna jól élni – sok kis szabadsággal, autonóm személyiséggel, euforikus örömökkel. A hatalmi elit ingerülten figyelte ezt a hõbörgést, a hosszú hajú, farmernadrágos, gitáros fiatal nem kívánatos jelensége lett a szocializmusnak. Azonban késõ volt Radics Béla és a zenésztársak már a spájzban voltak. 1969. május 1-jén a Sakk-Matt koncertjén tízezer ember tombolt a Budai Ifjúsági Parkban, ahol elõször hangzott fel „Bélát a pártba, Bélát a kormányba”.
Korbács és kalács
Allen Gindberg bulizik
A prágai tavasz után a pártvezetõk fékezni igyekeztek az ifjúság indulatait. A szólásszabadságot korlátozták, a rendszert bíráló törekvéseket pedig ellehetetlenítették. Az Illést 1968-tól többször is megrendszabályozták. A „vaddisznólkodó” zenekarok a klubokban, ifiparkokban nem léphettek fel. Nem kaptak lemezfelvételi lehetõséget, a magyar hippik ellen perek kezdõdtek, a progresszív zenei törekvésekrõl nem készültek rádiófelvételek, a „koszos”, hosszú hajú zenészeket nem engedték be a Televízióba. Miközben Woodstockban százezrek ültek a színpad elõtt, Budapesten a közvélemény szinte semmit sem tudott a „swinging Budapestrõl”, az underground-alternatív kultúráról. A hatalom 1970-es évek közepére szisztematikusan kipofoztatta az országból a provokátorokat (Baksa-Soós Jánost, Kántor Istvánt és még számos remek mûvészt, zenészt), az itthon maradtaknak, pedig be kellett érnie a szûk játszótér lassan nyíló kereteivel.
San Franciscotól Woodstockig
A Kogart két amerikai magánygyûjtõ és a denveri Art Museum rockposzter gyûjteményének anyagából válogatta a kiállítást. A tárlatot Simonyi András volt amerikai nagykövet és mellesleg zenész, zenerajongó rendezte. A kiállítás tengelye 150 plakát, ami színvilágával, formakultúrájával és jelkép rendszerével átfogja az amerikai pop art egy sajátos korszakát. Emellett Jimi Hendrix-kézirata és fellépõ ruhája, gitárok, fotók teszik érdekessé a 20. század kultúrtörténetének nagy idõszakát.
A tárlat rendezõinek nem állt szándékában a magyar vonatkozásokat, dokumentumokat kiállítani, így némi hiányérzete maradhat a látogatónak. Ezen némiképp old a tárlat kapcsán kiadott kötet, amelyben az amerikai közremûködõk mellett, Simonyi András és Sebõk János emlékezik vissza a magyar rock történetére, amely legalább annyira érdekes, mint az amerikai hõskorszak tárgyi dokumentumai.
