Kiállított képek:
Brassai: 22 kép az 1928-1956 közötti időszakból
Robert Capa: 58 kép az 1932-1954 közé eső periódusából
André Kertész: 71 kép 1912 és 1984 a legrégebbi és a legutolsó képe itt
Moholy-Nagy László: 50 kép, melyek 1920-1936 között készültek
Munkácsi Márton: 49 kép 1923 és 1962 közötti időszakból
A kiállítás csak vintázs kópiákat vagy utólag készült, de a szerző vagy örököse által hitelesnek elismert nagyításokat tartalmaz.
Ha maradnak, ma is ismeretlenek
Kincses szerint leginkább a koruk történelmi sajátságaival lehet magyarázni a magyar fotós tehetséges kiteljesedését, és azzal, hogy elhagyták az országot. Az 1867-es kiegyezés után Magyarországon ugrásszerűen fejlődött a gazdaság, a kultúra, az oktatás, és az ötvenéves béke korszakában általános volt a virágzásba vetett optimista életérzés. Majd az első világháború és Trianon után egy összezsugorodott területre zsúfolódtak össze az értelmiségiek, művészek. Egyértelmű volt, hogy ennyien nem tudnak egy ilyen kis országban megélni, és emellett a vereség után a saját sebeit nyalogató, a dicső múltba visszatekintő társadalomban nem is volt hely a baloldali értékrendű, avantgárd értelmiségiek számára.
Ebből következően az összesűrűsödött élettérből az értelmiségiek robbanásszerűen szétspricceltek a világba. Brassai, Capa, Kertész, Moholy-Nagy, Munkácsi mind kimentek. Ha itt maradnak, akkor ők lettek volna Nagy László, Kovács József, Csörgő Tibor, Németh József, akik ugyanazt tanulták, de itthon maradva senki nem ismeri őket.
Nem fizetnek nálunk a fényképekért.
A kurátor szerint Magyarország alkalmatlan volt és jelenleg is alkalmatlan arra, hogy infrastruktúrát, megélhetést, szabad légkört nyújtson a nem átlagos alkotóknak, a tehetségeknek. Míg a nyugati és a balti államokban egyre inkább arra törekszenek, hogy megteremtsék a tehetségek számára azt a környezetet, amelyben alkotni tudnak, addig nálunk nem javul a helyzet. Miközben a festészetre a beinduló műtárgy-kereskedelem kezd jótékony hatással lenni, a fotó műtárgyértékét Magyarországon még nem ismerték fel. Miközben André Kertész villás csendéletéért 600 ezer dollárt (több mint 120 millió forint) fizetett egy gyűjtő a Sotheby’s árverésén, addig Magyarországon elképzelhetetlen, hogy valaki jelentős pénzt áldozzon fényképekre.
A fizetőképes gyűjtők mellett a szemlélet is hiányzik, amellyel felismernék a fénykép értékét. Egyazon negatívról készült nagyítás esetében például hatalmas árkülönbségek alakulhatnak ki. A negatív elkészülte után nagyított és a művész kézjegyével ellátott, úgynevezett vintázs kópia például a villás csendélet esetében 600 ezer dollárt ér, míg mondjuk a hatvanas években ugyancsak a művész által nagyított kópia már csak 8000 dollárt, majd a napjainkban, az eredetiről készült kép mindössze 80-at.
Térden csúsznának a kiállított anyagért
A kiállításon bemutatott 250 fénykép mind a Magyar Fotográfiai Múzeum tulajdona és vagy vintázs kópiák, vagy korban azokhoz nagyon hasonló nagyítások. Ezt a képek mellett kötelességtudóan mindig jelölik is. Az 1913/1962 például azt jelenti, hogy egy 1913-ban készült és 1962-ben nagyított képről van szó.
Kincses Károly szerint a kiállítás anyaga olyan értéket képvisel, „hogy bármelyik múzeum térden csúszna el Hegyeshalomtól a Nagymező utcáig.” Ilyen például a világ leghíresebb háborús képe, A milicista halála, amit a látogatók most akár öt centiméterről nézhetnek meg.
A kiállítás különlegessége az is, hogy kronologikusan mutatja be az alkotók párhuzamos életpályáját, ahogyan időnként összetalálkoztak, majd szétváltak. Hogyan találkozott Kertész Brassaival, hogyan segítette Capát Kertész vagy Moholy, milyen kapcsolatba került Munkácsi élete során Kertésszel stb. A tárlat mellett egy album is megjelent, amelyből ezekről többet is megtudhatunk. Azt azonban, hogy őket hogyan tudná követni valaha is egy újabb magyar világhírű fotós generáció, azt még csak sejteni sem lehet.
