Mi köt össze egy Hello, Dolly! színielőadást és egy lépcsőt, illetve egy magyar zászlót és a nepáli leprás betegeket? Valószínűleg kevesen fedeznek fel párhuzamot, pedig a válasz egy szóban összefoglalható: a jótékonykodás. A színielőadás bevételeiből egy kis község templomának lépcsősorát tatarozták, a Csomolungma csúcsát megjáró zászlót pedig elárverezték, s a befolyó összeg egy része a betegek gyógyítására ment. Akad még egy közös pont: a háttérben mindkét esetben üzletemberek álltak, akik első ránézésre csupán hobbijuknak hódoltak – és közben mintegy „mellékesen” szolgáltak valamilyen nemes célt.
Ritka madarak
Ha jótékonykodásról van szó, hazánkban még mindig a pénzadományok dominálnak, bár az utóbbi időben nőtt az olyan üzletemberek száma is, akik kapcsolatrendszerükkel vagy szaktudásukkal segítettek egy-egy civil szervezetnek. Továbbra is ritka madárnak számít viszont a szabadidős tevékenységét jótékony célokra felhasználó menedzser. Pedig a segítés efféle formája pozitív üzenetet közvetít.
Vidovszky Ferenc
Gyermekkori romos emlékből faluszínház – így foglalhatnánk össze röviden a dunaalmási öreg malom metamorfózisát. A községben álló épület Vidovszky Ferenc üzletember és baráti köre számára nemcsak amatőr csapatuk, az Öreg Malom Színtársulat névadója lett, de egyben második otthonuk is. A Riverside befektetési cég budapesti irodájának vezetője gyerekkorában gyakran járt a falu fürdőjébe. Tíz éve ismerősök biztatására vette meg Dunaalmáson az egykor lebontásra ítélt malmot azzal a feltétellel, hogy műemlék jellegét megtartva felújítja azt. Később, amikor Vidovszkyék baráti társaságot hívtak össze Dunaalmáson, egyik ismerősük viccelődve megjegyezte, hogy az öreg malmot idilli, folyóparti fekvése miatt színháznak kellene használni.
Csokonai 2.0
A viccet aztán olyan komolyan vette a mérnökökből, orvosokból és újságírókból álló társaság, hogy 2000 nyarán megalapították amatőr társulatukat, és számos hétvégi próba után egy év múlva már Rejtő Jenő Jutalomjáték című bohózatának előadásával debütáltak. „Megbeszéltük, hogy ha lesz előadás, először mindig a falunak mutatjuk be, és sosem szedünk belépőt” – számol be Vidovszky. Minden szereplésük előtt meghatároztak egy jótékony célt, amelyet a nézők tetszőleges összeggel támogathattak. Az adományokat egy ládában gyűjtötték, azt pedig a társulat úgy juttatta a megfelelő helyre, hogy ők maguk fel sem nyitották azt. Így újították fel Csokonai Lillájának dunaalmási sírját, a templomdomb lépcsőjét és az iskola udvarán álló játszóteret is.
A személyes költségeket – például a saját kellékek beszerzését − mindenki maga viseli, az egyéb kiadásokért viszont Vidovszky felel. Úgy érzi, hobbijában hasznát tudja venni az üzleti életben szerzett tapasztalatainak. Maga nem lép ugyan színpadra, ám producerként ő a felelős az időpontok és megbeszélések megszervezéséért és a kapcsolatokért. „Ebben a szerepkörben is fontos a szervezőkészség, és emiatt úgy érzem, a kettő jól össze tud forrni” – mutat rá az eredeti és „választott” foglalkozása közötti kapcsolatra a befektetési tanácsadó.
Sarlós Gábor úgy véli, egyre több olyan üzletember akad, aki a rendszerváltás után lett sikeres, most viszont életpályájuk olyan szakaszába érnek, ahol már nem a napi előrelépés a legfontosabb. Ilyenkor kerülhet előtérbe az illető hobbija, szenvedélye vagy éppen a jótékonykodás. „Átállnak a távlati gondolkodásra. Ez egyben az a generáció is, amelyik egyre inkább gondol az utána jövőkre, s emiatt átgondolja, milyen területen tudna segíteni” – magyarázza.
Művészeti hiánypótlás
Bélai Györgyöt a hobbija révén szerzett tapasztalatok juttatták arra az elhatározásra, hogy kiépít az interneten bárki számára szabadon hozzáférhető, hiánypótló művészeti adatbázist. A műgyűjtő-informatikus tíz éve képzőművészekkel kapcsolatban keresett információkat, de számos intézményben azzal szembesült, hogy egységes számítógépes adatbázis híján csupán XIX. századi módszerekkel lehet kutatni a dokumentumgyűjteményekben. Akadtak szkeptikusok, akik úgy vélték, lehetetlenség olyan globális rendszert létrehozni, amely tudná kezelni például a stílusok, korok, földrajzi területek és műfajok sok ezernyi variációjának keresztreferenciáit. A hosszú ideig az Egyesült Államokban rendszerépítő-programozóként dolgozó Bélai azonban tudta, hogy ez igenis lehetséges. Megszerkesztette a folyamatábrákat, programozó munkatársakat vett fel, majd jöttek az adatfeldolgozó kollégák – ezzel kezdetét vette az Artchivum története.
Bélai György
A nagylélegzetű projekttel nem kisebb célt tűztek ki, mint a világ legnagyobb, magyar művészettel és annak nemzetközi kapcsolódásaival foglalkozó adatbázisának létrehozását. A számítógépes rendszer jelenleg 193 ezer személy és 25 ezer intézmény adatait tartalmazza; a feldolgozás folyamatosan zajlik. Bélai György az internetes hozzáféréssel új hozzáállást szeretne meghonosítani. „Gondolkodásbeli rendszerváltásra van szükség. Az állami pénzből épített magyar rendszerekben sokszor ugyanazok az információk szerepelnek – ez feleslegesen elköltött milliárdokkal jár. Még Amerika sem engedhet meg magának ekkora pazarlást” – mutat rá. Azt reméli, kezdeményezésével eléri, hogy az intézmények széthúzás helyett összetartsanak, és közös alapként fogadják el az Artchivum rendszerét.
Nemcsak a felhasználókat illetően fontos a szabadság, hanem a rendszer tartalmát illetően is: bárki bekerülhet, aki a művészet és a kultúra területén dolgozik vagy azzal valaha kapcsolatba került. Nincsenek kritériumok, csak adatrögzítés, mivel Bélai szerint úgyis az utókor dönti el, egy alkotás mekkora művészeti értékkel bír. Éppen ezért nem vont be magánembereket a támogatásba: nem akarta, hogy mások határozzák meg, mi kerülhet be, illetve mi nem. A programozói múlt az Artchivum szakmai alapja mellett az anyagi hátteret is biztosította, hiszen Bélai György tisztán saját finanszírozásból tartja fent és építi tovább az adatbázist. A fiatal éveiben zenészként is dolgozó ötletgazda elhatározta, hogy ötvenévesen „nyugdíjba megy” és ekkor valamilyen formában visszatér a művészetekhez. Most ezt betartva foglalkozik az Artchivummal, amely várhatóan 2012-re kerül a nyilvánosság elé.
Bokasúly öltönnyel
Jelinkó Attila
Jelinkó Attila neve onnan lehet ismerős a többségnek, hogy második magyarként járt a világ tetején, a Mount Everesten. Azt már valószínűleg kevesebben tudják róla, hogy civilben egy londoni bank munkatársaként dolgozik, vagy, hogy expedícióit előszeretettel párosítja valamilyen jótékony céllal. A fiatal befektetési bankár gyerekkora óta a hegyek szerelmese. Először 2006 februárjában sikerült neki a hobbija révén segíteni. Két olyan dolgot akart összekötni, ami régóta foglalkoztatta: a hegymászást és a klímavédelmet. „Akkortájt még úgy tűnt, az emberek bagatellizálják, fölösleges zajkeltésnek gondolják a globális felmelegedés problémáját. Én viszont hegymászóként a saját szememmel láttam, hogyan húzódnak vissza a hegyek jégsapkái” – vall az ötlet megszületéséről. Afrika legmagasabb hegye, a Kilimandzsáró csúcsát találta a legemblematikusabbnak a következmények szemléltetésére, ezért a szponzorok megnyerése után mászótársával az 5895 méter magasságig nyúló, Uhurunak nevezett kráterperemet célozták meg, hogy megvizsgálják a hótakaróját. Útjuk során meglátogattak egy lepratelepet és egy SOS gyermekfalut is, de Jelinkó az expedíció fő eredményének mégis azt tekinti, hogy a maga eszközeivel felhívta a figyelmet a klímaváltozás veszélyeire.
Egy évvel később nagyobb falat következett: a Mount Everest megmászása, amire nem volt könnyű felkészülni a banki munka mellett. Az akkor még Budapesten dolgozó Jelinkó Attila minden reggel 25 literes marmonkannával a hátán mászott a János-hegyre, munkahelyén pedig bokasúlyt hordott az öltöny alatt és a kollégák csodálkozására óránként lefutott a tűzlépcsőn a pincéig, majd onnan fel a nyolcadik emeletre. Az eredmény nem maradt el: 2007 májusában második magyarként – és első magyar amatőr hegymászóként – állhatott a világ legmagasabb pontján.
Újabb csúcshódítását is nemes célra akarta használni, aminek mikéntje az expedíció alatt végig foglalkoztatta. Hazatérése után végül egy aukciós oldalon árverésre bocsátotta a csúcsra felvitt magyar zászlót, amely 1 millió forintért kelt el. A bevétel egyik felét a Rotary Club segítségével (e szervezetnek négy éve tagja) a nepáli leprások támogatásának szentelte, a másik felét pedig hegymászóklubja, az Excelsior SE kapta. Ez utóbbi felajánlásával részben az volt a célja, hogy vissza tudjon adni valamit annak a közösségnek, amelynek hegymászóként sokat köszönhet, részben viszont ismét üzenetet akart közvetíteni a maga módján: a hegymászás, a mozgás és a természet tiszteletét. Az üzenet célba talált, ugyanis a hírverés hatására nagyszámú érdeklődő jelentkezett a hegymászóklubban.
