Ebbe belefért a büféasztalokon való víg táncolás az előtérben, de belefért az is, hogy a vesztes találkozó után a szurkolóink elénekeljék a himnuszt, nem számított, hogy kissé falsul, zenei kíséret nélkül, kisebb ütemcsúszásokkal szólt, az biztos, hogy (magyar) szem nem maradt szárazon.
Egy a zászló – egy az ország: soha nem látott egységbe kovácsolta a honleányainkat és honfiainkat az A-ligás jégkorong-válogatottunk közös buzdítása, egymás nyakába borulva rikoltozott az Újpest-, a Kispest- és a Fradi-drukker (erről bizonyító erejű fotónk is van). Lelkes (esztergomi–nyergesújfalui) drukkerkommandónk lelkes Lászlója – akinek köszönhető a kloteni jéghokistadion oldalában elhelyezett Ocskay Gábor-kegyeleti fal – méltán jegyezhette meg: mi lett volna, ha nyerünk? Bátran állíthatjuk, sokkal több (és „nagyobb”) lelkesítésre a magyar tábor akkor sem lett volna képes (amiből a kabalafigura Coolynak is bőségesen kijutott).
Cooly a kabalatehén (MTI/EPA)
A magyar szurkolók imponáló teljesítménye kivívta a svájci szervezők elismerését. A biztonságiak közül sokan fotózták és tapsolták a magyarlakta lelátókat, buzgón vásárolták a piros-fehér-zöld trikolóros mezeket. És a mérkőzések (és a tévéközvetítés) szpíkere tolmácsolta a Nemzetközi Jégkorong-szövetség (International Ice Hockey Federation) csodálatát, miszerint amióta létezik jégkorong-világbajnokság, ilyet nemhogy Svájc, hanem a világ sem látott, és ezzel mintegy arannyal jutalmazta a magyar szurkolók teljesítményét.
Sajnos, ezt a március 24-én fiatalon elhunyt kiváló magyar jégkorongos nem láthatta. Drukkerkommandónk Lászlójának már említett Ocskay-kegyhelye mellett a jégcsarnokban a játékosunk kifeszített képe, a közönség újra és újra felhangzó „Ocskay Gabi, Ocskay Gabi” kiáltása, és a pályán küzdő fiúk szíve gondoskodott arról, hogy egykori kiválóságunk mégis velünk legyen. Szép gesztus a szervezőktől, hogy a magyar csapatot bemutató hivatalos programfüzetben sem feledkeztek meg róla, és eredményei mellett a sportág nagy veszteségeként írnak a haláláról.
És itt kell felülbírálnom korábbi álláspontomat, miszerint a svájciak ideges népek (oké, a körforgalomban továbbra is hajlamosak agyba-főbe nyomni a dudát), a zürichi polgárok és a szervezők tetszetős segítőkészségről, jóindulatról tettek tanúságot. Először is: türelemmel, mosolyogva (és nem egyszer: a felfokozott nemzeti érzelmek megélésének tiszteletével) hallgatták végig a Kanada–Magyarország viadal után a csarnokban ünneplő magyar szurkolókat, pedig nyilván őket is várja odahaza a család meg a rösti (vagy a racklett).
Több ezren szurkolnak Palkovicséknak a helyszínen (MTI)
Másodszor pedig, amikor mozgáskorlátozotti nehézségeim miatt a hazamenetel kapcsán (a stadion és szálláshelyünk kb. két kilométerre fekszik egymástól) taxira gondoltunk, a megkérdezett rendőr nem bérautót hívott, hanem – exkluzíve – a jégkorongvébé hivatalos autógyárszponzorának a (zsírúj) kocsiját, ami hazaröpített, és így azzal büszkélkedhetem, hogy az IIHF prominens személyiségeit/vendégeit követően szerény személyem koptatta az anyósülést. Valami ilyesmire mondhatnánk azt: „Szolgálunk és védünk.”
Szívélyességükre és segítőkészségükre pedig egy újabb momentum: amikor felfrissülés gyanánt a stadion melletti fürdő medencéjében igyekeztünk megmutatni a szájtáti svájciaknak, íme, így úszik a vízre termett magyar, az öltözőszekrényem kulcsa a 3,8 méter mély aljra szállt, ahonnan – negyvenes ifjú emberként – sehogy sem bírtuk a felszínre hozni, mire a hatvanéves úszómester egy merüléssel, minden fújtatás nélkül aláúszott és kiemelte. Ezóta őszintén tisztelem az idősebbeket – és a rendszeres testmozgást.
Szurkolótúránk során újabb szlogenünk is született: a Futball faktor című filmben a főszereplő focidrukker, amikor csapata nem otthon játszik, azt mondja: „Tottanham idegenben? Imádom!” – aminek mintájára megszületett a „Svájc, hokivébé? Imádom!” gondolata. És hát mit mondjunk? Tényleg.
