Végül is: hogyan beszélne egy oridzsi rocksztár a Velvet megalakulásáról, a Stone Temple Pilotsról, na meg arról, hogy milyen újjászületni. Valahogy így.
A Velvet nevezhető a Guns kettőnek?
Slash: Csak azért vagyok hajlandó erre a kérdésre válaszolni, bazzeg, mert ez Magyarország, és itt még soha senki nem tette fel. Ha ugyanezt a kérdést egy amcsi újságíró teszi fel, akkor úgy kipi…ázom, hogy a zárt ajtón keresztül repül ki. Persze fejjel előre.
Duff: Ja! De veled kivételt teszünk, mert csippantjuk az országotokat.
Tehát?
Slash: Nyomatékosítanám ezredszerre. A Guns ‘n’ Roses a Guns ‘n’ Roses, a Velvet Revolver meg a Velvet Revolver. Két másik zenekarról beszélünk. Ritchie Blackmore-tól sem kérdezi senki, hogy a Blackmore’s Night a Deep Purple kettő-e. Hülyén hangzana.
Duff: A koncertjeinken nyomatunk egy kis Gunst a miheztartás végett, na meg két Stone Temple Pilotst is, hogy szegény Scott se maradjon szégyenben.
Slash: De szigorúan az első lemezükről játszunk, mert az volt a legcsászárabb.
A többivel mi bajotok?
Duff: Nem tudom, szerintem lemezről lemezre vettek vissza a tempóból, miközben az elsőt annyira jól eltalálták, hogy még a Guns-turnébuszon is hallgattuk, és nagy családi egyetértésben jelentettük ki, hogy k…va jó ez a zene. Láss csodát, ma meg együtt amortizálódunk. Világszerte.
Slash: Ez miért csoda? Így akartuk. Egyfajta újjászületés számunkra a Velvet. A zenekari próbáinkon pontosan ugyanazt érezzük, mint amikor gimis korunkban megfogtuk a szar, tépett, ócska gitárjainkat, elkezdtünk pengetni, és gőzünk sem volt arról, lesz-e belőle valami.
Duff: Azért annyi különbség befigyel, hogy ma már vágjuk, mit hoz a jövő. Úgy éreztük, mintha a múlt emlékei a gyászos feledés ködébe borultak volna. Valahogy meg kellett fordítanunk az idő folyását, és jobban nem is dönthettünk volna, mint hogy újra együtt nyomjuk.
Volt szó arról, hogy a Guns összeáll?
Slash: Szó mindig van róla, szép is lenne, de túlzottan összeférhetetlenek vagyunk Axllel ahhoz, hogy stúdióba vonuljunk vagy belevágjunk egy turnéba.
Budapesten közben volt egy fiktív Guns-koncert.
Slash: Hogy a fa…ba?
Egy csóka kiplakátolta a várost, hogy koncert lesz, majd egy parkolóban jegyeket árusított. El is adott párat.
Duff: Nekünk meg ba…ott utalni. Megkeresem, úgyis itt vagyunk még holnap.
Sok sikert! Ti hárman hogyan jöttetek újra össze?
Duff: Egy tribute koncerten léptünk fel, és ott megfogant a gondolat. Sok közös emlék tart össze bennünket, ott figyel még a zenei összhang is, és még mindig állatian erős, amit kihozunk egymásból. Olyanok voltunk együtt, mint három vadászó oroszlán, akik a legbiztosabb prédára mennek. Precízek és kíméletlenek.
Slash: Aztán összeszedtük magunk mellé Kushnert, aki még a középiskolából a haverom.
Ha már gimis haver, akkor Lenny nem jött szóba?
Slash: Nem, nem. Bár span, meg minden, de ő egyszerre gitározik és énekel, mi pedig énekesnek egy abszolút karizmatikus egyént akartunk, aki csak a torkát használja, és uszkve ba…ik a hangszerekre. Lenny bácsi amúgy is el van foglalva a saját kis szólókarrierjével.
Duff: Nem olyan kicsi az a szólókarrier, bazzeg.
Slash: Ne pofázz bele, ha beszélek! (Nevet.) Visszatérve. A legfontosabb a kutatás során az volt, hogy ne valami elnyűtt, agyonhasznált rockidolt vegyünk be énekelni, hanem legyen benne valami extra a hangján kívül is. Sok mindenkit meghallgattunk, de nem igazán vajaztuk sem a jelölteket, sem a jelentkezőket. Gázosak voltak, csak az időnket csesztük el rájuk. Nem baj, legalább kiderült, hogy ilyen, még énekeskezdeménynek sem nevezhető barmok is császkálnak a földön.
Duff: Ember, ülsz egy k…va asztalnál, állnak előtted a parasztok, és megpróbálnak dalolászni. Persze a Don’t Cry-t. Mint valami rohadék tehetségkutatón, úgy éreztem magam. Nem mintha lettem volna olyanon. Se mint zsűri, se mint előadó. Én már kezdtem azt hinni, hogy nincs egy szerencsétlen ember, akire elégedetten kijelenthetnénk, hogy: “Igen, ez kell!!! Ba…od, te hiányoztál!!!” Szükségünk volt valakire, aki kiegészít minket, sőt felettünk áll, elviszi a show-t, figyel rá a közönség.
Slash: Scott személyében erre rátaláltunk, mondhatni, tökéletes választás volt. Főleg, hogy állítása szerint az eddigi egyik legkirályabb rocklemez az Appetite For Destruction. Ilyen ízléssel elküldenél te bárkit a francba úgy, hogy még hangja is van? (Röhög.)
Ha már itt tartunk. Ő hogyan jött a képbe?
Slash: Matt és Duff hozta, nekünk meg elsőre bejött. Néztük, mondtam, ez őrültebb, mint én, na meg a hangja is jó, úgyhogy nyomjuk azt a randa rock and rollt, ha már így összebuherálódtunk!
És a Velvet jövője?
Duff: Jelenleg minden energiánkat ebbe a produkcióba fektetjük.
Slash: De hogy a kérdésedre is válaszoljunk. Lenyomjuk ezt az európai koncertturnét, hazahúzunk, és már játsszuk is fel a demót. Jövő év elejére megjelenik a következő lemez.
Mit lehet várni tőle?
Duff: Egy-két fokkal durvább lesz – agyontorzított gitárok -, de Scott hangja pont annyira teszi majd dallamossá, hogy befogadható legyen.
Hogy megy nálatok a dalszerzés?
Duff: Mindenki hozza az ötleteket otthonról, vagy a próbán nekilát annak, ami éppen az eszébe jut. Komplett számot még a büdös életben nem hozott le senki, gitártémát is csak félig. A szövegeket meg mindig később írjuk, de jellemzően közösen.
Kicsit agresszívebbnek érzem a mostani zenéteket, mint bármelyik zenekarét, melyekből jöttetek. Szándékos vagy csak így jött ki a lépés?
Slash: Abszolút szándékos, de megpróbáljuk a dühöt és a keménységet egy, azért muzikális környezetbe ültetni. Mondjuk, még így sem képes szinte egyetlen kib…ott mainstream rádió sem játszani a dalainkat. Pedig nem ártana, ha nagyobb közönséghez jutna el a sztori.
Duff: Ja, ja, ja. A mai fiataloknak már csak az ipari cuccok jönnek be, de erről sokkal inkább tehetnek a rádiók meg a zeneadók. Sajnos leszűkültek azok a nyilvános fórumok, ahol állat, hangszeres cuccokat lehet hallgatni.
Tudnátok zene nélkül élni?
Slash: Fa…t! Él még az az elcsépelt kijelentés, hogy a rock and roll az élet, tehát a mi életünk is. Turnék, csajok és minden, ami ezzel jár.
Duff: Sosem tudnám abbahagyni. Hiszen zenészként csak egy dolog tud igazán inspirálni. És az a zene.
Ebben van is igazság, hiszen az átlagos hosszúságú koncertből tulajdonképpen csak egy dolog hiányzott: egy 10-15 perces Slash-szóló. Elnyomtak egy Pink Floydot, két Gunst, két Stone Temple-t, és elvonultak. Ahogy az angol mondja: “Rock and roll is still alive.”
– exit –
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
