Flamenco
Spanyolország – elsősorban is Andalúzia – majd nyolc évszázadon keresztül arab uralom alatt volt. Ez a tény a flamenco alapvető stílusjegyeinek egyik forrása: a mór énekstílus, modulációja, hosszú panaszai, rövid sóhajai. A másik forrás a mórok felett aratott keresztény győzelem idején bukkant fel: a kasztíliai románcok. Ebből az ötvözetből alakult ki az az énekstílus, amit Cante Andaluznak neveznek. A cigányok a 15. század hajnalán kezdtek letelepedni Andalúziában, akik alapvető hatással voltak az itt élők kultúrájára. Egyrészt megismerkedtek a Cante Andaluzzal, megkedvelték, hozzáadták zenéjük sajátos ritmusait, elkezdték saját nyelvükön előadni. Másrészt sajátos életmódjuk miatt a cigányok hamar a társadalom peremére szorultak, mégis azonosulni tudtak a keményen dolgozó, de nélkülöző, szintén hányatott sorsú andalúz parasztokkal, munkásokkal. Dalaikban megfogalmazták örömüket, bánatukat. Ugyanakkor az andalúzok még ma is kellemes életmódjukra és kedvező éghajlatukra a legbüszkébbek, s ebben a cigányok is egyetértettek velük: Andalúzia a legjobb hely a világon. Ez a kettősség a flamenco egyik alapeleme még ma is: a sentimiento, a lélekből felszakadó előadás, legyen az öröm, vagy fájdalom.
A flamenco zenében és a mellette kifejlődött táncban a kötöttség és az improvizáció folyamatos harcban áll egymással. Ez adja folyamatos szikrázását, vibrálását, izgalmas jellegét. Manapság leginkább a tánc lett népszerű. De mit ér a tánc zene nélkül?
Szerencsére a zseniális trió tagjai külün-külön is és együtt is játszottak már Budapesten. Hétfő este Paco de Lucia kápráztatta el a magyar közönséget. Szeptemberben Spanyolországon kívül egyedül Magyarországon adott koncertet a legendás művész. A FigyelőNet munkatársai sem hiányozhattak a koncertről.
Bár elkéstünk, eláztunk, több bejárat között ingáztunk, hogy bejussunk a helyszínre, végül jelen voltunk, fél kilenckor, amikor kijött a színpadra a Kill Bill címszereplőjére emlékeztető idősödő úr: Paco de Lucia. Besétált a szokott eleganciájával a feltűnően igénytelenül berendezett színpad közepére, leült a szobapálmák előtt, keresztbe tette a lábát (ezzel alapvetően ellentmondva a klasszikus gitárórákon a nebulókba vésett tartásnak), és belekezdett. Bebizonyosodott néhány perc alatt, hogy hiába a gagyi szobapálma-díszlet, az összeszerelő üzem enteriőrét idéző Syma csarnok, a mögöttünk ülő cukrospapírt vadul zörgető hölgy, egy jól megmunkált fadarab és hat kifeszített húr, ha jó kezekbe kerül, be tudja tölteni a teret. Nem is akárhogy.
Valami történt
Persze, ezért jöttünk. Paco de Lucia a világklasszis flamenco-jazz gitáros már többször bebizonyította, hogy az ő keze alatt a spanyol gitár egy egész zenekart helyettesít: ritmust dobog, dallamot sír, mindezt harmóniákkal kísérve. Az első szám után befejezte a hölgy a papírzörgetést, a környezet sem volt zavaró többé. Valami történt.
Újabb vendégek érkezetek a színpadra. Két „ritmus-ember” és három énekes. Ugyanaz a zene, de sokkal teltebben, pörgősebben. Paco lenyűgöző gitárjátéka alá fergeteges ritmust varázsoltak a színpad baloldalán, a másik oldalon felhangzott a jellegzetes mély, fájdalmas, síró, hisztérikus flamenco ének. A kis csapat és a szólóban varázsló gitáros eljátszott még néhány csodát, lehetett érezni, hogy itt még fokozódni fog az andalúz feszültség. Úgy negyven perc múlva, amikor már basszusgitár is előkerült, és az est összes fellépője együtt idézte a dél-spanyol életérzést, a legnagyobb beindulás közepette hirtelen abbahagyták és levonultak a színpadról. Az ámulatot a bemondó törte meg, aki bejelentette a húsz perc szünetet.
A flamenco az nem egy tánc
Miután mindenki kipihenhette a kényelmetlen székek negyven perces gyötrelemét, kezdődött az igazi flamenco-őrület. Persze kicsit sem hasonlított a német turisták számára napi háromszor előadott Costa Brava-i diszkó-Carmen produkcióra. Még táncosok sem voltak. (A flamenco az nem egy tánc, énekelhetné az andalúz Pajor Tamás. És valóban sokkal több annál, lásd keretes írásunkat.) A zenekar innentől teljes felállásban nyomta. Paco mellett ott ült a világ – őutána – valószínűleg második legjobb gitárosa. Az est egyik legforróbb tízperce volt, amikor a mester és tanítvány egymással feleselve improvizált: gyakorlatilag két egyenrangú klasszist láthattunk-hallhattunk.
A zenekar többi tagja is lehetőséget kapott a hangszertudásának bizonyítására. Mindenkinek megadta a mester a lehetőséget az improvizációra, a közönség legnagyobb örömére. Egészen egyedi, különös színt hozott a flamenco zenébe a szájharmonika. Ilyet még nem nagyon lehetett hallani, de mintha mindig is összetartozott volna a spanyol gitár és ez a kis zsebmütyür. Az énekesek adták az igazi flamenco hisztériát. Sírtak, ordítottak, mély fájdalom és düh keveredett a dalokban. Éneklés közben remegtek, hadonásztak, nem is értem, hogy lehet mindezt ülve végigélni.
Végén a fokozhatatlan őrület
Még egyszer ki kell emelni, hogy a ritmusszekció és a basszusgitár hihetetlenül kitágította a hangzást, felizzította az amúgy is turbóritmust. Ez a felizzás – Paco de Lucia életműve alapján nem váratlanul -, a számok végén vált fokozhatatlan őrületté. A számok vége felé a mester rápillantott a ritmusszekcióra, majd a „világ második legjobb gitárosára” és az amúgy is tüzes latinritmusra még rátettek egy lapáttal, szinte felrobbanni készült a dal, amikor egyszerre hirtelen lezárták. Ekkorra persze a közönség eksztázisban volt, a robbanás tapsviharban mutatkozott meg. A koncert végén, aztán a ráadás végén ugyanez a „trükk”: az egész csarnok felállva tapsolt-éljenzett. Olé!
Paco De Lucia életrajzátt itt olvashatja >>
