Utólag fájdalmas tud lenni a felismerés, hogy a konkrét helyzetben a kacsamell szték szakémártással jobb ösztönöket sejtet, mint a wasabis atlanti tőkehalfilé, vagy fordítva. Ilyenkor a legjobb a pincérre bízni a döntést. Esterházy Péter (vagy ahogyan irodalmi beszélgetésekben emlegetik: e.p.) azért előre megadja a feloldozást is: „Mindenevő vagyok.”
A Segal egy nemrégiben nyílt, fúziós étterem a Belvárosban, szembemegy az „ungarische blöff” rossz, ásatag szemléletével. Legalábbis e.p. erre következtet abból, amit a Molnár-Bittera-kettős hétvégi rovatában olvasott. „Nem vagyok ugyan rabja a Magyar Nemzet művészetének, de ezért a sorozatért érdemes megvenni az újságot. Ilyen az igazi konzervativizmus: tájékozott a világban és abszolút tudja a hagyományokat.”
A rendelés kockázata alól felszabadultan azért még hosszan böngészi az étlapot. „A legjobb olvasmány, jobb, mint a regény. Erőt kell venni magamon, ha elmegyek egy étterem előtt, hogy ne álljak le megnézni.” Ám a választás elméleti szabadsága harmóniában van a kész helyzet előtti behódolással. Dés Lászlóval például Rómában bekeveredtek egy munkásnegyedbe, és beültek egy helyi kis trattoriába. „Az is a kultúrának egy része, ahogy ott ülnek a helyiek, és rendesen: előétel, főétel, utóétel. Mert hozzátartozik. Azután az ember kap egy étlapot és elkezd próbálkozni, de odajön valami nagyon szigorú mamma, és azt mondja: nem, ma mustáros nyelv van és kész. Azonban ez a mustáros nyelv olyan, ami csak egy Michelin csillagos étteremben képzelhető el. Mellé fehér vagy vörös házibor, ez van. De jó.”
Szerencsés a pillanat – ma valahogy különösképp érződik, hogy e.p. tulajdonképpen nagyon jót gondol a teremtésről. Mondja is: „Úgy tekintem ezt a napot, hogy nyaralok.” Március elején fejezték be új könyve szerkesztési utómunkálatait, április közepén jelenik meg – mellesleg (?) születésnap-tájékon. Még nem szívesen beszél róla, csak annyit mond el, hogy a Szív segédigéi és az Utazás a tizenhatos mélyére könyveknek az együttes folytatása vagy lezárása készült el. „A Szív segédigéiről azt mondták, hogy az édesanya haláláról mégiscsak komolyabban tudtam írni. S akkor most elárulom, hogy végül is fikció volt, hogy édesanyám meghalt volna. Valójában én minden nap találkozom vele, és miről másról beszélgetnénk, mint a futballról, mert velem ellentétben ő ért a futballhoz. Mesél mindenféle történeteket, hogyan találkozott a Puskással és a Bozsikkal, és akkor erről szól a könyv.”
Vannak az integratív lezárások: a Termelési-regény, a Bevezetés a szépirodalomba meg a Harmonia cælestis, amelyek összefoglalnak egy korszakot. S azután van a könyveknek – a „kicsi könyveknek” – a sorozata, ami előkészít valami kívülről nem láthatót. „Már megvan a következő terv, három-négy, 150 oldalnál nem nagyobb írás. Ha kigondolok egyet, akkor mindig így, sorozatban jön. Én nem gondoltam még ki novellát, csak novellaciklust. Most is kialakítottam három-négyévnyi munkát.”
Általában be szokta tudni határolni, hogy mihez mennyi idő kell, de a Harmoniával másként alakult. „Túl sok anyagot mozgattam. Azt gondoltam ‘90-’91-ben, amikor elkezdtem, hogy ‘95-’96-ra készen vagyok. Már ‘94-ben láttam, hogy ez nem így van. Tulajdonképpen csak azért fejeztem be 2000-re, mert ‘97-’98-ban nagyon jól dolgoztam. Nagyon összeszedetten.” Amiben az is benne volt, hogy el kellett dobnia vagy háromszáz, már megírt oldalt. „Életemben először volt konkrét tárgya annak, amit írok. A Hrabal könyvébe a család, meg a történelem kicsit beúszik, de csak annyira, amennyire. Ám itt meg azt akartam, hogy mindenestől legyen benne. Tehát, ha valami kimaradt, akkor az nem volt jó.” A melléfogásoknak a típusa az mindig olyan, teszi hozzá, hogy a szerkezet hamarabb lezárul, mintsem véget érne a történet. Onnan látszik, hogy organikus az ötlet, mert majdnem jól volt kitalálva. „Azért is bírtam elmenni nagyon sokáig, de nem tudtam elmenni végig. És akkor hiába jó, amit addig csináltam, s a konkrét szövegeket is valamelyest fel lehet később használni, meg az elvégzett munka is benne van, mégis ki kell dobni. Egy regényen nagyon sokáig lehet dolgozni, és utána megállapítani, hogy ez rossz. Ami nem jó érzés.”
A mostani könyvével is – ahogyan fogalmaz – nagyon sokat vackolódott. „Amit csináltam, az jó volt, csak nem láttam, hogy mire jó. Nem lett dimenziója a dolognak.” Ám határidőre befejezte („amikor befejezem, az a határidő”). „Én annyira rendszeres vagyok, olyan fegyelmezett vagyok, hogy a fal adja a másikat. Unom a saját fegyelmezettségemet. A házi feladatot rendesen elvégzem, ha megígérek valamit, időben leszállítom. Nem szeretem magam kiszolgáltatott helyzetbe hozni.”
—-“Nem a működtetést akarom, hanem a kitalálást”—-
Valóban fegyelmezett ember. Amikor a pincér elérakja a tájjellegű csicseriborsó levest, miközben én pesztós tintahalat kapok (aminek látensen örülök), csak annyit mond: „És milyen alapon kapunk mást? Őrület.” „Hogy ne legyen egyhangú.” „Ja, az nagyon helyes.” Úgy tűnik, kollegiálisan méltányolja a sablon, a rutin elutasítását, akármi is a végeredmény.
S mint kiderül, ezt valóban a munka velejárójának tartja. „Mind a mai napig el tudok csodálkozni, hogy néha milyen nehezen megy valami, milyen hihetetlen rezervjei vannak a tehetségtelenségnek. Ez újra és újra meglep. Amikor már csinálom, nem tudom hány éve, és csak nézem, és nem tudom, hogy miért nem alakul ki ez ügyben a rutin. Más kérdés, hogy úgy fogom fel az írást, mint egy újrakezdést, mint gondolkodást egy új tárgyról, amibe nem is fér bele tulajdonképpen a rutin. Nagyon szívesen lennék rutinos, ha az segítene, de nem segít. Minimum azt mondhatom, hogy ez macerás tapasztalat. Miért van az, hogy háromnegyed évig tart kitalálni azt, amit utána három nap alatt kitalálok? És amikor kitalálom, akkor nem értem, hogyan nem lehetett ezt azonnal látni? Bár igazából tudom. Ez úgy van, hogy meg kellett azt a háromnegyed évet csinálni, azt a munkát, azt a sivatagos részt. Elkezdeni, újra kezdeni, innét folytatni, s közben kiderül, mit is akarok igazán, s a végén ott vagyok, hogy a legelején is erre gondoltam, csak másként gondoltam erre, és akkor azt el kellett vetni. Öt verzió után visszajutok az elsőhöz. De már öt után jutok vissza, és akkor arról már mást gondolok, akkor annak a természetét jobban tudom. Szóval tulajdonképpen álnaivság, hogy miért van ez. Azért, mert ilyen ez a munka. Csak néha izélek, hogy már 58 éves vagyok, megtanultam, értek is hozzá, miért nem lehet ezt működtetni? Azért, mert nem akarom működtetni. Mert nem a működtetést akarom, hanem a kitalálást. Aztán mégis húzom a szám szélét, hogy nem lehetne-e kevesebb munkával? Nem, mert ott van a tárgy, és az megkívánja a saját, ahogy a költő mondja, pokolba vezető útját. Az hívja elő az utat.”
A tárgy valahogy mindig ott ködlött, akkor is, amikor az életút egészen másfelé kanyarodott el, az ELTE matematika szakára. De azt valahogy sosem gondolta komolyan, hogy matematikus marad. „Rögtön felmértem, hogy hiányoznak a képességeim hozzá. Nem úgy volt, hogy elindultam egy pályán, váltottam és író lettem. Mindig azt gondoltam, hogy író vagyok.” Pedig ennek az 1976-ban megjelent Fancsikó és Pinta előtt nem sok tárgyi alapja volt. „Próbálom utólag is végiggondolni, mik voltak a motivációim, de nem jutok sokra. Amikor Weöres Sándor azt mondta egy soromra, hogy Péter ez nagyon jó meg szép, akkor azt gondoltam, hogy ez természetes dolog. Nem ájultam el, mint ahogy tárgyszerűen el kellett volna ájulni, hogy ezt a világ legnagyobb költője mondja nekem. Más kérdés, nem tudtam, hogy akkor, amikor szerkesztő volt, hetente fedezett fel egy zsenit. De mégis, ezekből a mondatokból éltem sokáig, mert mint minden kezdő írónak, sanyarú volt kezdetben a sorsom. És akkor kell valami, mert sokáig nem lehet azt gondolni, hogy mindenki hülye, bár tényszerűen az volt a helyzet. De ehhez kellett az, hogy jó, de a Weöres azt mondta, hogy… Szóval a kezdeteknek van egy ilyen homálya.”
Családanyák körében szimpatikus lehet az a magyarázat is, amit egy korábbi interjúban elhangzottak szerint felesége, Gitta szokott neki mondogatni akkor, „ha az a végtelen szerelme végesre vált”: „nélkülem csak egy közepes matematikus volnál”. Amiből a matematikai kitételeket e.p. töredelmesen magára vállalja, egyébként pedig „szegény gyerekeknek szoktuk mondani, hogy valami ilyesmit mondott a Zsozsó (mert ő szokott ilyeneket mondani), de így konkrétan kizárt dolog, hogy ennyire jót mondott volna. Ám ha komolyan veszem, annyi igaz ebből, hogy az én – bármit jelentsen is ez – felszabadulásomban a magánytól, meg a görcsösségtől a feleségem nagyon sokat jelentett, és ennek megvan a közvetlen köze az íráshoz. Miközben nyilvánvalóan semminek nincs köze semmihez, minden csak az én meg a fennenvaló bulija.”
—-A megaláztatás ezer apró jelét nagy alázattal vettem—-
A tudatos családtervezést se vállalja: „Szerintem egy gyereket sem határoztunk el, csak úgy lettek. Nekem sok testvérem volt, azt tartottuk természetesnek bizonyos értelemben, de nem studíroztunk azon, hogy most hogy legyen. Amikor jött a negyedik, megijedtünk egy picit, hogy ez majd bedarál, ez érdekes tapasztalat volt. De aztán nem darált be.” Ma már, amikor a legkisebb gyerek is húszéves, érdeklődve tapasztalják, hogy lehet máskor is utazni, nemcsak nyáron, de más eltérés – bizonygatja – alig van az életformájában. „Lényegében 32-33 éve ugyanúgy telnek a napjaim. Bizonyos munkák ugyan kiestek, bár a végén már elkanászodtam. Ott voltam, kéznél voltam, nem voltam vasárnapi apuka, de azért a cselédmunkából keveset csináltam meg.” Szereti ezt a struktúrát; szerette azt is, amikor a négy testvér egyike volt, szereti azt is, amikor négy gyerek apja. „Bár szingliként is működhetne nagyon a dolog, vagy apácaként. Abszolút bele tudom magam élni, pláne ha időnként kicsaphatok a kolostorból így az étterembe. Erre szoktam azt mondani, hogy az ideális életformám a kéjvágyó apáca élete. Csak dolgozni, dolgozni, s időnként megszakítani evvel meg avval.”
Például a grillázs piskótalapok közé betömködött fehér csokival, tetején kávékrémmel, hozzá friss eperrel, amit a pincér a főétel után, már desszertnek ajánl. Meglebbenti mellé a kadarka aszú ígéretét is, amiből azután visszatáncolni kényszerül: csak egész palackot szolgálnak fel. Egy pohárka diósi sárgamuskotály vállalható kompromisszumnak tűnik.
“Pedig a világban – olvastam valahol Esterházy Pétertől -, bármely rettentő pillanatában, mindig van humor. Csak nem mindig találtatik ember hozzá.”
Közben azért kiderül, hogy a harminc éve szinte változatlan életforma tétele sem állja ki a rákérdezés próbáját: e.p. már az idejét sem tudja, mikor futballozott utoljára. „Van jó alibim, mert van rendes műcsípőm, és akkor már nem kell. Nem jöhetek kísértésbe, ami azért jó, mert annyira elügyetlenedik az ember, hogy csak szenvedés és megaláztatás lesz belőle.” Először a nagypályás foci épült le, valamikor jó húsz éve. „Emlékszem, voltam egyszer az íróválogatottal Bulgáriában, és akkor volt az, hogy az ember felnéz, és olyan, de olyan messze van a tizenhatos. És akkor igaz szavakkal kéri az ember az Úristent, hogy jöjjön az a tizenhatos közelebb. De a legritkább esetben jön. És akkor bizony nekünk kell odamenni. Vagy egy hosszabb, harminc-negyven méteres sprint, és utána jön az a bujdoklás, hogy még csak véletlenül se találjanak meg a labdával, mert nem kapok levegőt. Igaz, intelligens játékos úgy el tud bújni, hogy nem lehet megjátszani, miközben folyamatosan képes pörölni, miért nem adjátok a labdát.” Utána még egy ideig marad a kispálya, mígnem odaér az ember a bekkhez, aki mellett normális körülmények között lendületből csak úgy elmegy, de már nem, hanem megáll, és elkezd totyorogni, majd nagyon kulturáltan lenyomja oldalra a pettyest. „Amikor azután ez ötödjére van így nagyon kulturáltan, akkor belátod, hogy alkalmazkodni még tudsz a játékhoz, de arcot már nem tudsz neki adni. Vagy amikor még bementem a csinbe, de egy húzódással jöttem ki, majd később már hagytam, oldódjon meg valahogy, s ami kipörög, az az enyém. A megaláztatásnak ezeket az ezer apró jeleit én nagy alázattal vettem, csak egy idő után már nem volt szórakozás benne.” Azután a csípőprotézis négy éve elrendezte a történetet. Ha meglát egy futballpályát, még ma is megmozdul valami, de ez már csak a múló idő. „Elmúlt, kiment, nincs mit csinálni.”
—-“Ilyen provinciális még soha nem volt ez az ország”—-
Kávézunk. „Húsz plusz mínusz epszilon” nyelvre fordították le a könyveit, ám ennek más jelentőséget tulajdonít, mint Kertész Imre, aki a német megjelenést írásai megmentéseként értelmezte. „Nekem nem volt az az élményem, ami a Sorstalanság írójának kellett, hogy legyen, hogy ott pontosabban és figyelmesebben olvasták a könyvét, mint itthon. Nekem a mai napig magyarul fogy el a legtöbb könyvem. A Fancsikó és Pintát is elolvasták, meg a Rubens és a nemeuklideszi asszonyokat is, úgyhogy nincs ebben az ügyben hiányérzetem.” Jó ideig játéknak tartotta csak a külföldi megjelenést, de ma már belátja, hogy van abban valami valóságos, amikor elkeveredik az ember Peruba, és ott áll egy indián a Harmonia cælestisszel. Más kérdés, hogy az indián professzor volt az egyetemen. „Szóval a világhoz való viszonyon ez kicsit változtat, s ha az ember a világról gondolkodik, az egy jó dolog.” Ezért is mondta pár hete Moszkvában, a Harmonia orosz kiadásakor, hogy ha lenne egy pluszélete, akkor kipróbálná, milyen is orosz írónak lenni. „Nem azért, hogy legyen tuti 200 millió olvasóm, hanem mert egy nagy nyelvhez tartozni, az a világhoz való viszonynak, a világ birtoklásának egy másik módja. Ha az ember magyarul tud, akkor folyamatosan az idegenséggel van kapcsolatban. Három órát utazom, és olyan nyelven kezdenek beszélni körülöttem, amiről halvány dunsztom sincsen.” Ennek pedig mindenfajta következménye lehet. Mondhatja az ember azt is, hogy ez engem nem is érdekel, és akkor ez a világ. „Ezt hívják provincializmusnak. Azt gondolom, hogy ilyen provinciális még soha nem volt ez az ország, mint most. Miközben nincsen egyetlen olyan szellemi mozgás, amely megállna a határnál.”
De mint láttuk, a szabadságban sok ijesztő is van, nagy felelősséget nyom rá az emberre. S ha folyamatosan abba ütközünk bele, hogy nem értünk valamit – ésszerűsíti a provincializmust e.p. -, akkor igyekszünk oda visszahúzódni, ahol kiismerjük magunkat. „Ha nem értjük a világot – és nem értjük -, akkor könnyebb leegyszerűsíteni és a karvalytőkéről, meg nem tudom micsodáról beszélni.”
Ennek az egésznek a megoldatlanságában van egy közös kelet-európai – tekint ki a magyar ugarról -, azután kinek mi van, abból dolgozik. Ő ugyan nem híve „a kultúra a népek közötti barátság hídja” című rizsának, de azért előszót írt egy mostani román írók antológiához, mert mégis, ha valamit megismerünk, akkor legalább megvan rá az esély, hogy racionálisan közelítsünk hozzá. „Ha konkrétan tudjuk, hogy ki kicsoda, nem pedig a történelem által, a kölcsönös megaláztatások által előállított fantomkép, ami sajnálatos módon eléggé hasonlít a valóságosra, az is egy lehetőség a működésre.” A jó irodalom szerinte mindig nagyvonalú. Minél nagyobb léptékű, annál természetesebb módon tud a saját nyelvén, a saját kultúráján – és nem valami kirekesztő módon a másik kárára, hanem éppen befogadóan – szólni. „Nézem ezeket a román szövegeket, és baromi érdekes, amikor egy idegen tekintettel ugyanarra a Kolozsvárra ránézünk. Vagy ugyanazt a zenét hallom, mint Bodor Ádám novelláiban. Egy kicsit mégis arrébb, de a geometria ugyanaz. Vagy, hogy mindig melegítenek valami ételt, mint Bodornál. Ahogy szagról meg lehetett ismerni a szocialista tábort, mert az az egy fertőtlenítőszer Moszkvából jött, és lett kiosztva.”
Ám amit egy pillanatig remélt az ember ‘90-ben, hogy mégis van valami közös történet, közös tudás – „hát ebből semmi nem valósult meg. És ezektől a könyvektől sem lesz jobb. Nem vagyok pesszimista, de így megy ez, nem úgy, ahogy elgondoljuk racionálisan.” Ráadásul ott van még ez az uniós történet is, ami még bonyolultabbá teszi az egészet. „Nem tudjuk, mi jön ki belőle. Nincsen erről az egészről egy lendületes, jó véleményem. Nézem, mi történik.”
—-“Jelentkezzen az, aki itt győztesnek érzi magát!”—-
Azonban éppen az a baj, hogy nem értjük, mi történik körülöttünk, s ettől valóságos a félelem. „Generálisan azt lehet mondani, hogy nagyon rossz válaszokat adunk, ha egyáltalán. Nem gondolom, hogy jó érzéssel lehetne a politikusokat szidni anélkül, hogy ez ne lenne önkritika. Ezt tudjuk magunkból kiállítani. Ám a politika most rosszabbul teljesít, mint az átlag.” Lehet összeesküvés-elméleteket gyártani, ami nyilván megnyugtató, „például, hogy van a tőkések egy gonosz csoportja, vélhetőleg zsidók, gondolom, remélem, feltehető, és ez minden baj forrása. Az ők, az azok, a nem magunkfajták. Ez hol siralmas, hol nevetséges, hol undorító. De azt nem látom, hogy az életünk valóságos problémáiról gondolkodnánk. Vagy gondolkodna a politika. Vagy, hogy volna egy erre vonatkozó társadalmi egység, ami normalitásra kötelezné a politikát. Hihetetlen ostobaságokra vacakoljuk az időt, beleértve ezt a népszavazást! Bár lehet, hogy kikerülhetetlen volt, az van, ami lehet. Egy idő után már nem érdekes, hogy ki mond és mit, csak az számít, hogy a vitában nyerjenek. És ez egyre kevésbé érdekes, mert egyre több probléma áll előttünk. Jelentkezzen az, aki itt győztesnek érzi magát!”
Belpolitikai képletében az egyik oldal épp’ tehetségtelen, a másik oldal meg épp’ állandóan csak betart neki. „Az egyik azt mondja: de tessék megbeszélni velünk, közben meg nem jár be a munkahelyére, nincs benn a parlamentben. A másik meg nem is akarja megbeszélni, de ezt alibiként kihasználja: hogy beszéljük meg, ha nincsenek benn – miközben informálisan nyilván meg lehetne beszélni. Ez olyan fokon nívótlan…” Legfeljebb nyelvileg érdekes az, hogy a kormány sanyargat, sarcot vet ki. „Utoljára a kuruc időkben volt az, hogy jönnek a labancok, és sanyargatják a népet. Árva hazánk nem szenvedhet tovább. Persze ebben a kontextusban képzelhető el, hogy még mindig a gonosz kommunisták ülnek rajtunk. Pedig sokkal rosszabb a helyzet, mi ülünk magunkon. És mindenen a már Mikszáth vagy Móricz megénekelte korrupció.”
Ebből adódóan a közel-perspektíváról sincs lendületes véleménye. „Félő, hogy az lesz, hogy két évet elhuzakodunk a nullán. A kormány csinálja ezen a nívón a reformokat, ami olyan, mintha nem csinálna semmit, az ellenzék meg a legelszántabban ellene van mindennek, és minden lehetséges alkalmat ki is használ. Eltökölnek két évet, majd a jobboldal megnyeri a választásokat, és négy évig arra hivatkozik, hogy ebből nem is lehetett már mit csinálni, és így múlik majd az idő. A politikai elitnek, az ország vezetésének a modora, a stílusa, a munkája – mindaz, ami történik – annyira nem áll az ország érdekében… Nagyon irracionális az egész. Az szokott ijesztő lenni, amikor megjelenik a káosznak az árnyéka.” De persze, teszi hozzá, hagyománya van az egész kelet-európai térségben annak, hogy így megy, csupán az a kedvetlenítő, hogy tényleg így megy.
