Légy visszafogott! Beszélj finoman! Törekedj konszenzusra! Az európai társaságok vezérigazgatói legtöbbször ilyen és ezekhez hasonló előírásokat szoktak követni azokban a kényes helyzetekben, amikor kormányaikkal kell tárgyalniuk és egyezkedniük. Privátim sok főnök beszél arról, mennyire vágyik olyasfajta piaci szabadságra, amilyet amerikai társai élveznek. Arra viszont egyszerűen nem került sor, hogy ezt a szabadságot ki is követeljék a nagy jóléti államoktól. Alkalmanként folytatnak persze magánmegbeszéléseket egy kormányfővel, esetleg a pénzügyminiszterrel, de ez minden. A változásokra vonatkozó elvárásaikat soha nem fogalmazták meg kendőzetlenül és direkt módon.
Ezért keltett akkora feltűnést az a januári nyílt levél, amelyet a brit, a német és az olasz munkaadói szervezetek – a Confederation of British Industry, a Bund Deutscher Arbeitsgeber, illetve a Confindustria – vezetői intéztek José María Aznarhoz, az európai uniós (EU) soros elnöki tisztét betöltő Spanyolország kormányfőjéhez, kimondva néhány keserű igazságot. Európa messze nem használja ki potenciálját, szögezték le, és legfeljebb viccnek jó az az elképzelés, hogy gazdasága a jelenlegi állapotában a globális növekedés motorja legyen. Mint írták, “maga a folyamat hitelessége forog kockán”, azé a folyamaté, hogy Európa versenyképesebbé váljon.
Harcos szavak. S ez még csak a kezdet. Az üzleti világ szerte Európában példátlan lobbizásba kezdett annak érdekében, hogy a politikai vezetők hozzák mozgásba az elakadt reformokat. Az Iparvállalatok Kerekasztala, amelyben olyan cégek vesznek részt, mint a ThyssenKrupp, a Telefónica, a Saint-Gobain és a Nestlé, szintén cselekvésre szólítja a kormányokat. Kemény hangvételű januári állásfoglalásában kilenc megreformálandó területet sorol fel, a gáz- és az árampiacok liberalizációjától a nemzetközi ügyleteket nehezítő adóakadályok megszüntetéséig. “Halogatásnak nincs helye” – jelenti ki Daniel Janssen, a belga Solvay vegyipari vállalat elnöke.
KORLÁTOK KÖZT. Kérdés, lesz-e valamilyen foganatja a főnökök lázadásának. Egyelőre nehéz belátni, hogy lépéseik mit eredményezhetnek. Az európai vállalatvezetők olyan korlátok közt kénytelenek tevékenykedni, amelyeket egy amerikai menedzser bénítónak érezne. Óriási társadalombiztosítási terhek, merev foglalkoztatási szabályok, ezernyi kereskedelmi akadály – mindez, amit az egyes országok kormányai éveken át bevezettek és fenntartottak, vagy csak fokozatosan tünedezik el, vagy egyáltalán nincs is változás.
Valahol azonban el kell kezdeni. S a vállalatvezetők tudják, hogy az idén, amikor Németországban és Franciaországban választásokra kerül sor, nagyobb hatást érhetnek el. Bár az európai üzleti csoportok rendszerint nem támogatnak egyes jelölteket, mégis fontos szerepet játszhatnak azzal, ahogyan a politikusok gazdasági terveiről nyilatkoznak. Németországban már több nagyvállalat vezérigazgatója kifejezésre juttatta – köztük például Berhard Scheuble, a Merck gyógyszergyár első embere -, hogy az őszi választásokon Gerhard Schröder kancellár ellenfeleként ringbe szálló Edmund Stoiber programját részesíti előnyben.
Mit akarnak az európai üzleti vezetők?• Liberálisabb munkaügyi törvényeket, amelyekkel olcsóbbá válik az alkalmazottak felvétele és elbocsátása
• Nyugdíjreformokat a költségek mérséklése és az egységes uniós szabályok kialakítása érdekében
• A 35 órás munkahétről szóló francia jogszabály eltörlését
• A társasági adó számottevő csökkentését
• Az áram- és a gázpiacok liberalizációját
LEMARADÁSBAN. A főnökök akciója az egész EU-ban megkondíthatja a vészharangot. Fellépésüket, egyszerűen szólva, az motiválja, hogy Európa nem képes erős növekedési pályára állni. Az elmúlt 10 évben az uniós országok átlagos növekedése csak egyszer haladta meg a 3 százalékot, míg az Egyesült Államok tempója ugyanebben az időszakban csak egyszer – tavaly – maradt el attól. Az eredmény: 2001-ben az EU egy főre jutó bruttó hazai terméke alig kétharmada volt az amerikai szintnek. Ekkora különbséget utoljára a hatvanas években mértek. “Ahelyett, hogy az EU-val utolértük volna az Egyesült Államokat, csak még jobban lemaradtunk” – jegyzi meg Janssen. A növekedés beindításában segíteni kívánó üzleti csoportok most közösen támogatják Aznarnak a mácius 15-i barcelonai EU-csúcson előterjesztendő liberalizációs terveit. A fő probléma azonban az, hogy rábírják az egyes kormányokat a szép szavak és ígéretek valóra váltására. Manapság ez Franciaországban jelentkezik a legerősebben. A Lionel Jospin vezette, 1997 óta hatalmon lévő balközép kormány nem csupán mindmáig akadályozza a szükséges gazdasági reformokat, hanem ellentmondásos törvényeket is elfogadtat: ide tartozik a 35 órás munkahét bevezetése, vagy az elbocsátásokat költségesebbé tévő jogszabály. “Mit láthattunk üzletbarát politikából az elmúlt öt évben ebben az országban?” – kérdi Henri de Castries, az AXA biztosítótársaság vezérigazgatója, s rögtön válaszol is: “Semmit.”
HADIÖSVÉNYEN. A francia üzleti világ most hadiösvényre lépett, élén az egyre inkább a hangját hallgató MEDEF munkaadói szövetséggel. Legutóbbi lyoni konferenciáján a szervezet több mint kétezer tagja elfogadta azoknak a reformoknak a listáját, amellyel az áprilisi elnökválasztás indulóinak foglalkozniuk kellene. A francia vállalatvezetők soha nem voltak még annyira szókimondóak, mint mostanában. “Diszkrét, szinte földalatti lobbiként működtünk” – állapítja meg Ernest Antoine Seilliere, a MEDEF elnöke. Aszerint ítélve, hogy a szövetség és Seilliere mekkora sajtót kapott, az erőfeszítés sikeresnek bizonyul.
A német üzletemberek szintén kezdenek zúgolódni. Egy ideig viszonylag jól kijöttek a Schröder-kormánnyal, ennek azonban 2000 közepén vége szakadt, amikor Berlin leállította az üzletbarát reformokat, megbékítendő a kancellár Német Szociáldemokrata Pártjának szakszervezeti dominanciájú balszárnyát. Nemrég az iparvállalatok szövetségének szponzorálásával rendeztek egy fórumot az
adópolitikáról, s az eseményen kellemetlen élményben volt része a meghívott Hans Eichel pénzügyminiszternek, amikor Michael Rogowski, a szövetség elnöke a fejére olvasta, hogy az adóreform nem ment elég messzire. Schröderék ellenszenvvel viseltetnek az üzlet iránt. “Néhány üzleti szervezet pozitív kommentárokat tesz Edmund Stoiberről – mondja Werner Müller gazdasági miniszter -, ami nem meglepő. A választások kimenetelét azonban a dolgozó emberek fogják eldönteni, nem a lobbisták.” Kétségkívül. De az, hogy az emberek dolgozhassanak, mégiscsak a főnököktől függ, márpedig az utóbbiak egyre hangosabban követelik a változásokat.
