Hogyan értékeli, hogy a kormány nem írja alá az uniós versenyképességi megállapodást?
Elsietett döntésnek tartom, mert ha hosszú távra tekintünk, biztosan igaz, hogy adócsökkentéssel nem lehet versenyképességet javítani. Ezt a közgazdasági tankönyvek is le szokták írni. Rövid távon természetesen, tűzoltó jelleggel lehet
az adócsökkentést alkalmazni, s ezzel átmeneti előnyöket, eredményeket elérni. Mégis fontolóra kellene vennie a kormánynak, hogy ebből a széles körű – hat pontból álló – versenyképességi megállapodásból Magyarországnak nem kellene kimaradni.
Persze azt is lehet mondani: semmi baj, olyan fejlett országok sem írják alá a megállapodást, mint Anglia, Svédország vagy Csehország. Ám ez mégsem így van. Ezek erős, versenyképes gazdaságok saját fizetőeszközzel, amelyet nem is kívánnak fölcserélni az euróra. Hogy a magyar kormány a versenyképességi megállapodást nem írja alá, azzal azt is hangsúlyozza, hogy nem kíván minél előbb csatlakozni az euróhoz, hanem csak – mint az már hivatalos álláspont – sokkal később. 2020 előtt biztosan nem. Ezt sem tartom szerencsésnek.
Fotó: Neményi Márton / fn.hu
Itt is arról van szó, hogy rövid távon jelenthet előnyöket a monetáris önállóság fönntartása. Lehet például seigniorage jövedelmet (a jegybank bankjegy és éremkibocsátásából, és a bankok kötelező tartalékelhelyezésből származó jövedelme – a szerk.) realizálni, de azt is látni kell, hogy az inflációs adó a legigazságtalanabb adó.
S itt van még az árfolyamprobléma. A devizaadósok helyzete nem valószínű, hogy a közeli jövőben meg fog oldódni. Ebből a szempontból is jó lett volna aláírni a paktumot, és bevezetni az eurót 2015 körül, ami lehetséges lenne egy normális stabilizációs program után
8 közgazdász nemrégiben kiadott egy közös nyilatkozatot, hogy a megállapodás aláírása nem akadályozná a magasabb és az alacsonyabb adókulcsok versenyét. Orbán Viktor viszont korábban azt mondta az adóharmonizációval kapcsolatban, minden hosszú út egy első lépéssel kezdődik.
Nem osztom a 8 közgazdász véleményét. Ők arra koncentrálnak
csak, hogy a megállapodás aláírása után is nevezhetünk az adóversenybe. Én viszont azt mondom, az már önmagában hibás stratégia, amely az adócsökkentéssel próbálja hosszabb távon megoldani a versenyképesség problémáját. Akkor tudunk igazán fejlett országgá válni, ha a magyar gazdaság termelékenysége, technológiai színvonala olyan magas lesz, amely valóban vonzerő lehet a külföldi tőke számára, illetve a magyar vállalatok ki tudnak lépni tömegesen a világpiacra.
Fotó: Neményi Márton / fn.hu
Jól lehet látni, hogy a már hosszabb ideje jó versenyképességű országokról nem az jut az ember eszébe először, hogy milyen alacsonyak az adók. Lásd például a skandináv országokat. Sokkal inkább az jut eszünkbe, hogy bizonyos területeken kimagasló technológiával rendelkeznek. Másik oldalról pedig, ha azt mondom, hogy adócsökkentés, akkor az hosszabb távon mindenképp a kormányzati kiadások csökkentését jelenti.
Ha viszont igaz, hogy fejlesztenünk kell a humán tőkét és
segítenünk az innovációt – s ezek nem piaci, hanem állami kategóriák, és alapvetően függ tőlük a versenyképességünk -, akkor ehhez stabil finanszírozási források kellenek a költségvetésben. Ebből a szempontból sem látom azt, hogy nekünk az adók csökkentésével kellene versenyeznünk a balkáni országokkal, más területeken kellene nekünk ezt a versenyt megvívni.
Ugyanakkor van itt még egy elem, amely magyarázhatja a magyar kormány döntését: ez a különadók kérdése. Ha ugyanis aláírnák a megállapodást, biztosan fölmerülne a különadók kérdése.
Mármint előbb-utóbb.
Fotó: Neményi Márton / fn.hu
Előbb-utóbb. Egyébként ez a megállapodás aláírása nélkül is fölmerülhet még, de ha aláírjuk a paktumot, akkor nagyobb valószínűséggel. De ezeket a különadókat valóban csak 2-3 évig lenne szabad fönntartani, mert idegen testek az adórendszerben. Sokkal üdvösebb lenne úgy szabályozni azokat a szektorokat, ahol monopolprofitot termelő vállalatok vannak, hogy azok ne tudjanak monopolprofitot termelni, és akkor máris nincs szükség különadókra. Mert ugye ez azt jelenti, hogy ebből a többletből – ami jelenleg monopolprofit – tudna a lakosság és az állam is profitálni.
Egyes területeken megoldás lehet a központi árszabályozás, árképletek alkalmazása, más területen az állam által segített piacépítés a megoldás – ezt kellene tenni a kiskereskedelmi szektorban.
Újságíróként azt tapasztalom, hogy az adócsökkentés, mint a versenyképesség elve a gazdaságpolitikáról szóló gondolkodás, a közbeszéd középpontjába került az utóbbi években. Ez nem az Orbán-kormánnyal kezdődött, így volt a korábbi kormányzati ciklusban is. Sokkal kevesebb szó esik a versenyképességet befolyásoló más tényezőkről, például az oktatásról. Talán így jutottunk oda – legalábbis én így következtetek – hogy a kormány nem írja alá a versenyképességi megállapodást. Mit gondol, miért alakult így a közgondolkodás?
Volt egy világérzés az utóbbi évtizedekben, egészen 2008-ig, a
válság kitöréséig, amikor a neokonzervatív vagy szuperliberális politika a fénykorát élte. Ez arról szólt, hogy minél kisebbek legyen az adók, minél kisebb legyen az állam, a piac majd mindent megold, s hasonlók. Az Egyesült Államok élen járt ebben, de az Európai Unióban is sokan próbálták népszerűsíteni ezt a gondolkodást.
A válság azonban már egészen más fényben láttatja mindezt. Azt már korábban is látni lehetett, hogy a Laffer-görbe mechanizmusa – hogy ha csökkentem az adókat, akkor nőnek az adóbevételek – nem működik. A második Bush elnök adócsökkentései fantasztikus mértékben megemelték a deficitet. Ez a politika viszont megnövelte az egyenlőtlenséget bizonyos társadalmi csoportok között – az adórendszernek korábban volt egy olyan szerepe, hogy a jövedelemkülönbségeket mérsékelje.
A magyar kormány a drasztikus jövedelemadó-csökkentéssel azt a régi modellt követte, ami mostanság már nem „trendi” a nyugati világban. Itt is fáziskésésben vagyunk.
Ennek a politikának a következménye nem az lesz, hogy a GDP szárnyalni fog, és 4-6 százalékos növekedés lesz, mert a növekedésre nagy hatással nem lesz, viszont nyilvánvaló, hogy a jövedelmi különbségek nőni fognak.
Az a – Századvég Gazdaságkutató számításai szerint – 350-400 milliárd forint, amiről a költségvetés lemond, a kilencedik, tizedik jövedelmi tizednél jelentkezhet jó esetben megtakarításként. Vagy olyan luxusfogyasztás lesz belőle, ami az importot fogja növelni.
Ezért nem is világos előttem, hogy a Fidesz-kormány miért alkalmazza ezt a gazdaságfilozófiát, különösen azután, hogy a világ már meggyőződött arról, hogy nem működik.