Ez már itt egy mini olajválság – faikadt ki a Mol Rt. egyik igazgatója, arra reagálva, hogy a világpiaci olaj-árak a politikusi közbenjárások ellenére tartósan magas szinten látszanak stabilizálódni. Hiába interveniált maga Bill Clinton az OPEC-országoknál, s hiába szólította fel szokatlanul kemény hangnemben Loyola de Palacio, az Európai Bizottság energiaügyekben (is) illetékes tagja a világ legnagyobb kartelljét, hogy növelje termelését, és így mérsékelje a fekete arany árát – az makacsul a barrelenkénti 30 dollár felett tanyázik. Méghozzá annak ellenére, hogy a legnagyobb készletekkel rendelkező OPEC-tagállam, Szaúd-Arábia bejelentette: 500 ezer barrellel növeli napi kitermelését, s ezzel kivívta a világ olajtermelésének 40 százalékát adó szervezet többi tagjának rosszallását. Akár bővítik az OPEC-országok a kínálatot a nyugati hatalmak “kedvében járva” – és ezzel lehetővé teszik az amúgy igen alacsony szinten álló készletek feltöltését -, akár nem: a magas olajár okait a jelek szerint inkább az értékesítési lánc másik oldalán, a keresletnél kell keresni.
A világgazdaság, elsősorban pedig az Egyesült Államok konjunktúrája ugyanis megnövelte az igényt az olaj iránt, s ezt az OPEC kíméletlenül ki is használja. A túlfűtöttség elől menekülő amerikai gazdaság “sima landolásának” bekövetkeztéig aligha várható lényegi változás. Az Egyesült Államok energiaigénye az utóbbi időszakban jelentősen megnőtt. Noha az ország a maga 8 millió barreljével körülbelül ugyanannyit állít elő, mint Szaúd-Arábia, a felhasználásnak ez a felét sem fedezi: az utóbbi ugyanis 19 millió barrel naponta. A benzinár ott az emelésekkel együtt is jóval alacsonyabb az európainál, mivel az üzem-anyag adótartalma kisebb. Ráadásul szakértők szerint az energiafelhasználást a világgazdasági fellendülés következtében ismét a pazarló gazdálkodás jellemzi. E tényezők magyarázzák, hogy az energiahordozók iránti kereslet most tartósan meghaladja a kínálatot.
HAZAI AGGODALMAK. A Molnál persze elsősorban a világpiaci olajár-robbanásból fakadó hazai árak miatt aggódnak. A társaság számára sovány vigasz, hogy a benzin kiskereskedelmi árának stagnálása révén – benzináremelés nem volt két és fél hónapja, azóta, hogy a kormány, élén Orbán Viktor miniszterelnökkel, bírálta a Mol árképzését – a vállalat részesedése a nagykereskedelmi piacon a már eddig is domináns pozícióból tovább nőtt, egyes becslések szerint 95 százalékra. Ennek “fejében” viszont a nagy- és a kiskereskedelem közötti árrés a minimálisra csökkent, a magyarországi üzemanyag-kereskedők hiába szerzik be készleteik nagyobb hányadát a Moltól, a nemzeti olajtársaságot az alacsony “kisker” árak tetemes haszontól fosztják meg. A Molnál amúgy váltig állítják: az üzemanyagárak adótartalma túl magas, ezek mérséklése átfogóan orvosolhatná a problémát. Ebből a szempontból előremutató például szolgálhat a horvát kormány minap közzétett elképzelése, miszerint a benzin adótartalma a világpiaci ár függvényében változna. A hazai adó mérséklésére azonban egyelőre nincs kilátás, a Molnak tehát két rossz közül kell választania: vagy vállalja a politikai konfliktusokat, és emeli a tarifákat, vagy további veszteséget halmoz fel.
A lapzártakor még csak a tervek szintjén létező gáz-olajár-emelést lapunk megjelenésének idején már valószínűleg tényként kell kezelni, viszont benzinár-emelkedés – erősítették meg kérdésünkre a Molnál – a közeljövőben nem várható. Ezt a világpiaci tarifák egymáshoz viszonyított változása magyarázza: a nagy észak-európai kikötőkben a gázolaj ára már megközelítette a benzinét.
Az energiahordozók árának emelkedése nemcsak az itthoni benzinár miatt fontos kérdés, de makrogazdasági, elsősorban inflációgerjesztő hatása sem lebecsülendő. Ez a tengerentúlon és Európában jelentősen eltér egymástól. Az elmúlt 18 hónapban megháromszorozódott világpiaci olajár az Egyesült Államokban júniusban 5,6 százalékkal emelte meg az energiahordozók árát, de a maginfláció ugyanebben az időszakban csupán 0,2 százalékkal nőtt.
Sokan ezért úgy vélik: Alan Greenspan, az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed elnöke feleslegesen aggodalmaskodik, amikor az energiaárak növekedésére és az inflációs nyomásra hivatkozva további kamat-emeléssel ijesztgeti a piacot. Greenspant azonban óvatosságra intik az utóbbi 30 év fejleményei. Ezalatt ugyanis akárhányszor járt csúcsra az olajár, azt mindig recesszió követte. Egy évtizede is csak úgy sikerült “földet érnie” az amerikai gazdaságnak, hogy az olajárak megduplázódtak, a fogyasztói bizalom elapadt, s a gazdaság a sima landolás helyett recesszióba süllyedt. Igaz, akkor különleges helyzet volt – az Öböl-háború -, amely rendkívüli módon felnyomta az olajárakat.
KÉSLELTETVE. De a hetvenes évek két olajválsága is csírájában fojtotta el a gazdasági növekedést. Greenspan aggodalma nem alaptalan, a tartósan magas, illetve a tovább emelkedő olajár az Új Gazdaságot is sebezhetővé teheti, csökkentve a vállalati profitrátákat és megemelve az amerikai bérszintet. A gazdaságtörténetből az is ismert – s ezt a Fed-elnök jól tudja -, hogy az olajár emelkedése gyakran késleltetve érezteti hatását: az eddigi tapasztalatok szerint általában 18 hónap múltán áramlik be a gazdaság egész vérkeringésébe.
Míg Amerikában az inflációs nyomás leküzdése érdekében egyfajta árnyékbokszolás folyik, addig Európában már nem kell az ördögöt a falra festeni. Az ugyanis Németországban már “megjelent”, mégpedig kilenc évre visszamenőleg a legmagasabb termelői infláció képében. Júliusban a német fogyasztói árak 3,3 százalékkal emelkedtek, ami nagy részben az emelkedő olajáraknak és a továbbra is gyengélkedő eurónak tudható be. Éppen ezért amiről Greenspan csak spekulál, azt Wim Duisenberg, az Európai Központi Bank (ECB) elnöke vélhetően meg is lépi, s augusztus 31-én tovább emeli a már eddig sem alacsony irányadó kamatokat.
TŰRÉSHATÁRON. Az öreg kontinensen az energiahordozók termelői árindexe az elmúlt év mutatójánál 86 százalékkal magasabb. “Ez az emelkedés mintegy 20 százalékponttal haladja meg az itthoni hasonló értéket”- mondja Szabó László, az Ecostat szakértője, aki szerint a hazai inflációt mindez 1-2 százalékponttal dobja meg (az energiahordozók áremelkedésének “begyűrűzéséről” lásd ábránkat). Mindez már a tűréshatár szélén van, nem véletlen, hogy Loyola de Palacio azt adta az OPEC-országok értésére, hogy az Európai Unió szerint 25 dolláros olajár lenne kívánatos.
A megoldás kulcsa mindazonáltal a nyugati hatalmak kezében van. Nagyságrendi változás az olajárak alakulásában mindaddig nem várható, amíg az Egyesült Államok és az európai országok nem csökkentik az energiafelhasználást, illetve nem növelik saját olajtermelésüket. Az amerikai gazdaság sima landolása mérsékelheti az olajárakat, hiánya viszont egy tartósabb, és korántsem miniatűr válság képét vetíti előre – mégpedig főleg Európában.
