Ellenzi az Európai Unió illetékese, hogy az integrációs tagjelölt Magyarország szabadkereskedelmi megállapodást kössön szomszédjával, az EU-felvétel kezdeti stádiumában lévő Horvátországgal. Akiket e hír meglepett, azok nincsenek tisztában azzal, hogy az uniós tagság azt jelenti: az ország önként lemond nemrég megszerzett nemzeti szuverenitásának egy részéről. Az unió ugyan elsősorban gazdasági – illetve mára gazdasági és pénzügyi – integráció, de szabályai ezer szálon határozzák meg a tagországok belső közviszonyait. Teszik ezt oly módon, hogy a közösség erős és nagy gazdaságainak szava de facto többet nyom a latban, mint a kicsiké. Tény az is, hogy az EU belső döntéselőkészítő és döntéshozó mechanizmusai jelentős átalakítás előtt állnak, s feltehetően át is esnek azon a magyar csatlakozásig. A közép- és kelet-európai országok, Észtország valamint Ciprus csatlakozása elvileg a kis országok súlyát tovább növelné. Várható azonban, hogy az aggódó alapítók éppen az új csatlakozások apropóján fognak olyan döntéshozó eljárásokat kialakítani, amelyek de jure is elmozdulást jelenthetnek majd a tagok súly szerinti megkülönböztetése felé.
Ma látszólag megvan a csatlakozás ügyében a magyar nemzeti egyetértés, gyanakszom azonban, hogy csupán a tudatlanság talaján kialakult unisonóról van szó. Azért akarjuk az uniót, mert az „jó dolog”. Ennél árnyaltabb EU-képe ma még csak a magyar társadalom kis részének van.
Mennyire vannak vajon az unió működési szabályaival tisztában a magyar választópolgárok? Artikulál-ták-e már véleményüket, rendszerezték-e érveiket a csatlakozás várható honi vesztesei? Van-e lényegi EU-álláspontjuk a társadalmi párbeszéd résztvevőinek, a munkaadói képviseleteknek vagy a szakszervezeteknek? Vagy éppenséggel a politikai pártoknak?
Az őszinte válasz e kérdésekre ma csak nemleges lehet. És ez elég nagy baj. A csatlakozás a magyar társadalom érdekviszonyait oly mértékben fogja megbolygatni, ami talán csak a rendszerváltáshoz fogható. A változásokról viták, mégpedig lehetőleg nyilvános és széles körű viták lennének szükségesek; az álláspontokat tisztázni kell, a belépés okozta változások, kihívások nem söpörhetők a szőnyeg alá. Egyébként a társadalmat hatalmas megrázkódtatások érhetik a formális belépés után, ami az integrálódás folyamatát súlyosan megterhelheti.
Maga az uniós tagság további nagy horderejű döntések kényszerét is magával hozza majd. Csatlakozzon-e Magyarország a schengeni egyezményhez, s ha igen, mikor és hogyan? Alkalmazza-e az uniós szociális charta előírásait, és mikortól? Mikor lépjen be a Gazdasági és Pénzügyi Unióba, mikor vezesse be az eurót fizetőeszközként?
Csak néhány kérdés, de ezek is nyilvánvalóvá teszik a közvita szükségességét. Ezt a polémiát elsősorban a kormánynak kellene kezdeményeznie, hiszen a csatlakozási folyamatot a végrehajtó hatalom irányítja. Ki kellene végre alakítaniuk saját nézeteiket a társadalom különböző érdekcsoportjait képviselő szervezeteknek is.
A belépés az új évezred első éveiben esedékessé válik, s a vitához kell némi idő is. Az uniót nemcsak megszerettetni kell, de annak lényegét meg is kell értetni a hazai választókkal, akik nagy valószínűséggel népszavazáson voksolnak majd a csatlakozásról. A társadalmi párbeszéd lefolytatására azért lenne szükség, hogy ennek során – a szavazást megelőzően, a kormánnyal részben vitatkozva, részben egyetértve – kialakítható legyen az EU-csatlakozással kapcsolatos, immár a tudáson alapuló nemzeti konszenzus.
(A szerző közgazdász, a Magyar Külkereskedelmi Bank tanácsosa)
