Bán Teodóra

– Kudarcos vállalkozásnak gondolom a budapesti szabadtéri színházi élet felpezsdítését a hazai nyarak skandináv jellege miatt. Ennyire kedveli a szélmalomharcot?

– Rezignált vagyok az időjárással kapcsolatban. Ma már nem tud kiborítani az esős idő. Ez a harmadik szezonom a Szabad Tér Színház Kht. élén, tehát hozzáedződtem a zimankós nyarakhoz, akárcsak a közönség, amely a rendezvénysorozat nyitóelőadását a múlt héten annak ellenére ülte végig, hogy a darab közben kapta az égi áldást. A jegyek nagy részét már elővételben eladtuk, pedig ez nem jellemző a szabadtéri előadásokra.

– Fellendülőben volna tehát a szabadtéri színházi élet, amit magam a szúnyoginvázió miatt bojkottálok?

– Mérsékelt a szúnyogok száma, úgyhogy emiatt ne hagyja ki az előadásainkat. Egyébként amilyen elhanyagolt állapotban voltak a szabadtéri színpadok a fővárosban, érzek némi fellendülést. A főváros tulajdonában lévő városmajori és Margit-szigeti szabadtéri színpadok, valamint a Budai Parkszínpad irányítására pályázati úton kaptam jogosítványt, ami kiterjedt arra is, hogy a különleges hangulatú esti szabadtéri szórakozást ismét népszerűvé tegyem. A katasztrofális állapotú Budai Parkszínpadot bezártam. Ugyanezt teszem a Margit-szigetivel is 2008-ban, azért, hogy egy egész évben nyitva tartó kulturális komplexumot hozzak létre. Olyan színházi együttest, amely Európa-szerte emblematizálná a budapesti kulturális életet.

– A terv szép, ám egyelőre kis költségvetésből gazdálkodik.

– Az augusztus végéig tartó Nyári Fesztivál során 240 millió forintból kell 80 különböző műfajú előadást színpadra állítani, amelyek között saját produkciók is szerepelnek, mint a Muzsika hangja, a Varázsfuvola, a Notre Dame-i toronyőr balettváltozata. Az előadások többi részét színházaktól vagy előadóktól veszem, olykor koprodukcióban állítom elő, mint a Debreceni Csokonai Színházzal közös Faust előadást. Igyekszem jól összeállítani a repertoárt. Megtanultam, hogy az emberek nem a hagyományos előadásokat keresik, a monumentalitásra, az egyediségre, az újdonságokra vevők. Ebben pedig, azt hiszem, jók vagyunk. Máskülönben a jegybevételek tavaly nem fedezték volna a kiadások egyharmadát. A pénz ennek ellenére persze lehetne több.

– Tavaly pályázott az Operaház főigazgatói posztjára, mégsem Ön lett a befutó. Mit szól külső szemlélőként a belharcokhoz, illetve, hogy Hiller István fontolóra vette Hegyi Árpád Jutocsa leváltását?

– Most, hogy elméletben mindenki nagyon ért az Operához, nehéz bármit is mondani. Az biztos, ha még ott dolgoznék, magam is a zúgolódók táborát erősíteném. Amit szorgalmaznék, az az Erkel Színház sorsának eldöntése. Ugyanakkor nem vagyok biztos benne, hogy a nagy létszámú társulat egészének közalkalmazotti státuszban kellene lennie, miután a bérköltség éves szinten 5 milliárd forint fölött van. Fontosnak tartanám a vérfrissítést, a fiatal énekesek foglalkoztatását, és külföldi vendégművészek meghívását, abban az esetben, ha bizonyos szerepekre nem találunk megfelelő hazai művészt. Évekre előre megtervezett műsorpolitika nélkül nincs esélyünk felvenni a versenyt Európa vezető operaházaival. Legalább hat évre kellene előre tervezni. Nem úgy, mint most, amikor a napokban sikerült véglegesíteni az Operaház következő szezonjának műsorát.

– Mit vár Hiller miniszterségétől?

– Mindenképpen jobb napokat, illetve, hogy kellő hangsúlyt helyez a kultúrára.

– Erre azért nem vennék mérget. Az összevont tárcának az égetőbb problémákkal küzdő oktatásnak kell mentőövet dobnia. Félő tehát, hogy az Ön területe erősen leárnyékolódik.

– Nem félek, hogy a kettő egymás rovására működik majd.

– Nem kell félni, nem fog fájni – intett a hétvégén a miniszterelnök is, aki bejelentette meglepetésbombákkal tűzdelt megszorító csomagját. Sikerült meglepődnie?

– Én is szoktam mondani, amikor előadás előtt elered az eső, hogy tulajdonképpen nem is esik… Komolyra fordítva, nagy meglepetés nem ért, de hogy fáj-e a nadrágszíjmeghúzás, arra a rendeletek életbe lépése után térjünk vissza.