Gazdaság

Recept az élhetőbb Magyarországhoz

A monetarista tanok követése a többség számára változatlan vagy magasabb életszínvonalat és egészséges gazdaságszerkezetet teremtene – állítja Magyarország úttévesztése című könyvében Gazdag László. Az egyetemi docens tabukat döntöget: értelmetlennek nevezi az exportfétist, a GDP-növekedés mindenhatóságát és mindennemű megszorítást. Úgy véli, hazánk csak a humán tőke felértékelésével – fizetésemeléssel – törhet ki a válságból.
“A tudományos kutató szemléleti horizontját a hely és az idő szimbolikus rendszere elég szűk határok közé szorítja. Ha nem a tudósközösség által elfogadott mémeket (kulturális információegységeket) használja, gondolatait valószínűleg semmibe veszik…”

(Csíkszentmihályi Mihály)

Az általánosan elfogadott nézet szerint a hazai közgazdaságtan nagyágyúi pontosan tudják, sőt mondják is, mit kéne csinálni a vergődő gazdasággal, milyen lépések sorozata vezet élhetőbb Magyarországhoz, csak kormányra kerülve nincs politikai erő, amely kellő határozottsággal és bátorsággal ezt megcselekedné. A kívánatos fejlődés a véleményvezérek szerint egyértelmű – és nyilván pozitív tartalmú – gazdasági jellemzőkkel bír, mint minél nagyobb GDP-növekedés, exportvezérelt gazdaság, ha kell, akkor pedig kemény fogyasztásszűkítő állami beavatkozás – az előbbiek védelmében.

A főáramhoz sorolható alapfogalmakkal és nézetrendszerrel számol le kőkeményen Magyarország úttévesztése című, a Mundus kiadó gondozásában nemrég megjelent könyvében Gazdag László közgazdász, a Pécsi Tudományegyetem docense, lapunk rendszeres szerzője. Az előbbi nézetrendszer alkalmazása teljes elnyomorodáshoz, míg a monetarista tanok – másutt egyébként már bevált – követése jóléthez és elégedett országhoz vezet, amelyben a gazdaság van az emberekért, és nem fordítva – szól a könyv alapvetése.

Biztos úgy van?

A magyar gazdaságot jó tíz éve a kivitel húzza, már amennyiben nincs világgazdasági válság, és ez rendben is van – szól az egyik, általánosan elfogadott alapvetés. Gazdag László ezzel szemben úgy látja, hogy az exportra termelő magyar iparral valami nagyon nincs rendben: az imponáló exportnövekedés ugyanekkora vagy még nagyobb importbővüléssel jár, ami azt jelenti, hogy a multinacionális cégek uralta szektorok rendkívül nyersanyag- és importigényesek, és kicsi hozzáadott értékkel termelnek. Egyszerűen: a cég importálja „a” és „b” alkatrészt, amiből a betanított munkás összerakja „c” alkatrészt, ez pedig távozik az országból. Így hazánk félgyarmati munkamegosztással kapcsolódik a világgazdaságba, a kivitel serkentése automatikusan növeli a behozatalt, vagyis az exportágazatok dinamizálása nem segíti elő az egyensúlyteremtést, ráadásul a magas importért nem a hazai fogyasztás a felelős – véli Gazdag.

A szerző és könyve

A szerző és könyve

A gazdasági növekedés mérőszámával is óvatosan bánik a szerző, ráadásul könyvében önálló cikluselméletet ismertet. Úgy véli, hogy a növekedés kifulladása általában azt jelzi, hogy a termelés az adott technológiai színvonalon nem bővíthető tovább. Ez önmagában nem baj, mert a fejlődés látszólagos leállásával együtt a mélyáramban (Gazdag egyik kedvelt kifejezése – szerk.) új technológiai találmányok születnek, amelyek majd elterjedésükkel újabb, robbanásszerű fejlődéshez vezetnek; ilyen volt a gőzgép, később a belső égésű motor és a villamos áram „szolgálatba állítása”.

Mi következik ebből ránk nézve? Több minden. Például az, hogy az elavult szerkezetű növekedés erőltetése káros, feléli a társadalmi tartalékokat. Az is, hogy a növekedés megtorpanása önmagában nem baj, ha közben a társadalom és a gazdaság az új technológiák alkalmazásának irányába fordul. Meg az is, hogy az az ország lehet hosszú távon sikeres, amely szellemi elitje képes új találmányok létrehozására, többsége pedig ezek gyors alkalmazására. És persze az is, hogy a GDP-mutató megítélése nem egyszerű: a több nem biztos, hogy jobb.

Érintetlen szerkezeti betegségek

A magyar gazdaság két súlyos szerkezeti betegségben szenved Gazdag analízise szerint. Az egyiket már az „uralkodó exportfétis” bírálatakor ismertettük: kicsi hozzáadott értéket termel, ezért a munkaerő olcsóságával versenyez.

A másik a rossz tulajdonosi szerkezet. Gazdag László indulatosan bírálja a hazai magánosítást, amely egyrészt durván kettészakította a társadalmat latin-amerikai mintára szupergazdagokra és mélyszegényekre, ráadásul össztársadalmi szempontból a legkevésbé hatékony tulajdonosi szerkezethez vezetett.

A világ fejlettebb felében a vállalatok többsége nyílt részvénytársaságként működik, általában több tulajdonosa, mint alkalmazottja van, ami kemény hatékonysági korlátot jelent: a részvényes túlad papírján, ha a cég teljesítménye nem jó vagy más iparágat jövedelmezőbbnek lát. A magyar vállalatok egyetlen tulajdonosnak való eladása viszont továbbvitte a kádári mentalitást: a tulajdonos alkuszik az állammal, korrumpál a cég továbbélése érdekében, a hatékonysági korlát felpuhul.

Gazdag László keményen ostorozza az elmúlt 20 év gazdaságpolitikáját, amiért a fenti tényezők okozta egyensúlyi zavarokért a lakosságot büntették különböző megszorító csomagokkal ahelyett, hogy a modernizációt segítették volna elő. Régóta ismételt állítása szerint a szocialista kormányokhoz köthető megszorító csomagok több síkon is csak súlyos károkat okoztak: megnyomorították a lakosságot, amely így szellemi tőkéjével egyre kevésbé képes építő jelleggel részt venni a gazdasági folyamatokban (erről részletesen később), ráadásul a felpörgetett infláció nyomán mindannyiszor kamatemelésre késztették a jegybankot, így súlyos százmilliárdokkal megemelve a magyar államadóság finanszírozásának költségét. Nem utolsósorban azért is károsak a megszorítások, mert gazdaságunk érdemi gondjait nem kezelik – állítja.

A humán tőke felértékelésén a sor

A társadalmi össztőke holt (gépek, épületek, utak, stb.) és humán tőkére oszlik; a technikai fejlődés üteme ez utóbbitól függ. A humán tőke újratermelődése és fejlődése a végső fogyasztásban valósul meg – idézi Milton Friedmant, a monetarizmus nagyágyúját könyvében Gazdag. Közérthetően: alulfizetett, napi megélhetési gondokkal küzdő, frusztrált szellemi elittől nem várható technológiai és társadalmi megújulás, hasonló alkalmazottaktól, munkásoktól pedig a szellemi termékek gyors adaptációja a mindennapokban.

A magyarok pedig ilyenek, ráadásul a dolgozók döntő többsége még a jelenlegi gazdasági környezetben is alulfizetett: 2005-ben az egy főre jutó GDP az EU-átlag 60 százaléka volt, míg a bérszínvonal reálértéke csak az uniós átlag 42 százalékát érte el – az azóta bevezetett csomagok pedig nyilván rontották az utóbbi arányt.

A szerző azt is állítja, hogy a beruházási ráta emelése a fogyasztás kárára – mondjuk az EU átlagos életszínvonalának mihamarabbi elérése érdekében – káros: a lépés leértékeli a humán tőkét, visszaveti a fogyasztást, így nem gyorsítja, hanem lassítja a felzárkózást. Igazolásként az Egyesült Államok példáját idézi, ahol az elmúlt 50 évben a legalacsonyabb volt a beruházási és megtakarítási ráta, mégis kétségbevonhatatlanul ott volt a leggyorsabb a technológiai fejlődés. A látszólagos ellentmondást még egy gondolattal küszöböli ki: ahol drága a munkaerő, ott lehet igazán technológiával és szervezéssel takarékoskodni a költségén.

Mit tegyünk?

Gazdag László igazi monetaristaként az infláció leszorítását javasolja első helyen. Az árstabilitás ugyanis megőrzi a fizetések és megtakarítások értékét, tehát jó a kisembernek, viszont előbb-utóbb nyilvánvalóan tönkreteszi a versenyképtelen cégeket, amelyek ilyen környezetben nem tudnak árat emelni. Alacsony inflációs környezetben így a tőke kivonul a versenyképtelen iparágakból, és versenyképesebb tevékenységet keres. Az infláció leszorításának másik előnye az ismertetett elmélet szerint a kamatszint érdemi csökkenése: Gazdag számításai szerint egy százalékpontnyi alapkamat-csökkentés 150 milliárd forinttal javítja az államháztartás egyenlegét; ekkora tétel mellett pedig teljesen jelentéktelené válik a jóléti rendszereken, nagy társadalmi ellenállás közepette megspórolni kívánt néhány tízmilliárd.

Egyébként a pécsi közgazdász szerint is átalakításra szorul az egészségügy és az oktatás rendszere, csakúgy mint a nyugdíjrendszer, de erre csak a gazdaság szerkezetváltása után van mód, ráadásul akkor sem a takarékosság, hanem a hatékonyságnövelés kell legyen a vezető elv.

Gazdag László szerint ugyanilyen fontos a fizetések és a nyugdíjak emelése. Ez egyrészt élénkíti a belső piacot, másrészt az oktatáson és az egészségügyön keresztül erősíti a humán tényezőt, amely majd képes lesz a gazdasági szerkezetváltás véghezvitelére. Hogyan is? Például a jól fizetett tanár érdemi ismereteket oktathat nívós intézményekben, így a félgyarmati jellegű munkamegosztásban való részvételen túlléphet Magyarország. Esetleg a demográfiai mutatók javulnak, az orvosok több beteget gyógyíthatnak meg, akik nem meghalnak, hanem tovább dolgoznak, adót fizetnek és fogyasztanak.

A rendszerváltás óta a politikai elit legfőbb bűne, hogy „nem találta ki Magyarországot”, nem folytatott aktív struktúrapolitikát, nem fejlesztette hazánk világméretekben is versenyképesnek tűnő iparágait – mondja Gazdag. Szerinte feltétlenül ilyen a már teljesen szétzilált agrárium, ahol a csodaszert nem nehéz megtalálni, csak vissza kell lépnünk 30 évet az időben. Le kell számolni a „kolhozfóbiával”, az uniósnál nagyobb, az USA-beli és ausztráliai farmokkal is versenyképes, óriásszövetkezeteket kell létrehozni, ahol a legmodernebb technológiával versenyképesen lehetne a hazai mezőgazdasági adottságokat kihasználni; ezen túl vissza kell állítani a termelés-feldolgozás-forgalmazás integrációját, ami lehetővé teszi, hogy a kereskedelem haszna visszakerüljön az agráriumba. A szerző szerint az így versenyképessé tett hazai agrárium képes volna a GDP 30 százalékát előállítani a mostani 6-7 százalék helyett, ráadásul a költségvetésbe nettó befizetővé válna, és uniós támogatásra sem szorulna.

A közmorál javulása is gazdasági jelentőségű: a korrupció és a bizalomhiány pénzt és alkotó energiákat emészt fel – állítja a szerző.

Gazdag cselekvési tervének egyik pontja Bokros Lajos egyetértésére is számíthat: legalább 200 ezer fővel tovább csökkentené a közalkalmazottak számát.

Pontosabb, szebb lehetne

A gondolatilag rendkívül gazdag, vitára ingerlő könyv még két szerzői, szerkesztői átolvasást megérdemelt volna. Így talán egyik volt pénzügyminiszterünk nevét nem kellett volna sokszor bántóan hibásan elolvasnom, mint ahogy korrigálni lehetett volna azokat a mondatokat, amelyekből az sejlik: még nem csatlakoztunk az unióhoz, és a rendszerváltás csak 15 éve volt.

A könyvben szereplő táblázatok nemcsak egyszerűek, de csúnyák is, ráadásul a borító tisztátalan színvilága és egyszerű, szájbarágós üzenete méltatlan a gondolatmenethez.

Ez utóbbihoz csak annyit fűznék hozzá, hogy a büdzsében „hirtelen”, a válsággal megjelenő ezermilliárdos lyukat vélhetően csak súlyos társadalmi áldozatokkal járó pénzbehajtással lehet befoltozni. Az infláció leszorítása és a humán tőke felértékelése a békeidők feladata, feltéve, hogy az elit valamitől képessé válik a stratégiaalkotásra és az ennek szellemében való cselekvésre.

Egyébként: olvasson Gazdag Lászlót, menjen szembe a főárammal, vagy legalább tekintsen ki onnan!

Ajánlott videó

Olvasói sztorik