Mi lesz a kapitalizmussal?

Adam Smith és a „láthatatlan kéz”

Adam Smith (1723-1790) a klasszikus közgazdaságtan „atyja” fejti ki 1776-ban megjelent művében (A nemzetek gazdagsága, és e gazdagság okai és természete), hogy mindenki az önérdeke szerint cselekszik, ám ezen önérdekek eredőjeként megvalósul a közjó, ha a „láthatatlan kéz”, vagyis a piac jól működik. A pék nem azért süt kenyeret, hogy nekünk örömet szerezzen, hanem hogy gazdagodjon, de ha mindenki így tesz, és működik szabadon a piacgazdaság, akkor gazdagodik mindenki. Ennek azonban az a feltétele Smith szerint, hogy semmi ne torzítsa a piaci mechanizmusokat, az állam maradjon ki a gazdaságból.

Keynes: az államnak be kell avatkoznia!

John Maynard Keynes (1883-1946) az 1920-as években kifejti, hogy a „szabadon hagyott”, kontrollálatlan piacgazdaság a Marx által megjósolt pusztulás felé halad, mert nem képes csillapítani a ciklikus fejlődés egyre pusztítóbb amplitúdóit, vagyis túltermelési válságait. Ezért az államnak be kell avatkoznia.

Úgy gondolta, hogy a termelés és a jövedelmek emelkedésével nem tart lépést a fogyasztás bővülése, mert minél magasabb a jövedelemszint, annál inkább növekszik a megtakarítási határhajlandóság, vagyis az emberek a pótlólagos jövedelmük egyre nagyobb hányadát takarítják meg. Ezt a megtakarítást ráadásul a bankokba viszik, amit a bankárok viszont a termelő tőkéseknek kölcsönöznek ki, tovább növelve a termelést, amely így maga mögött hagyja a fogyasztást, és kitör a túltermelési válság.

Keynes szerint be kell iktatni egy nagyfogyasztót, amely nem termel, és amely leköti a jövedelmek (pontosabban a megtakarítások) nagy részét, és elkölti nem termelő módon. Ez a nagyfogyasztó az állam, amely adók révén elvonja a jövedelmeket, majd infrastruktúrába, szociálpolitikába, stb. fekteti e bevételeket.

Az 1929-33-as nagy válság után Franklin Delano Roosevelt elnök New Deal-je a gyakorlatban is megvalósította Keynes elképzeléseit. Adókat emelt, ebből autópályákat épített, olyan közmunkákra költötte, mint a Tennessee folyó szabályozása, a Hoover-gát megépítése, emellett bevezette a kötelező társadalombiztosítást, a munkanélküli segélyt, stb. Figyeljünk oda a részletekre! A válságból való kilábalás közepette nem nadrágszíjmeghúzással, restrikcióval kísérletezik, éppen ellenkezőleg, életszínvonalat javít!

A keynesi állami beavatkozás legfontosabb eszköztára a költségvetési politika volt. Ha lanyhult a gazdaság az állam pótlólagos megrendelésekkel élénkítette azt (a kiadásait növelte), ha felütötte a fejét az infláció, akkor viszont „hűtötte” a gazdaságot, a költekezés visszafogásával, adó-és kamatemeléssel.

Működött is ez az 1960-as évek végéig, amikorra a költségvetési politika eszköztára végképp kimerült, ugyanis a költségvetés bevételi és kiadási oldalai merevekké váltak politikai okokból: ha az állam a kiadásokat akarta megkurtítani, a szakszervezetek tiltakoztak, ha adókat akart emelni, akkor a vállalkozók nehezteltek.

Csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy Magyarországon 2008-ban népszavazáson kormánykoalíciót lehetett buktatni a költségvetés 4-5 ezrelékét érintő kérdésekkel. (A költségvetés 2007-ben 13600 Md Ft volt, a népszavazás kérdésköre -– vizitdíj, kórházi napidíj, receptdíj – 40-50 Md Ft-ra rúgott mindössze.)

Friedman: az államnak ki kell vonulnia!

A monetaristák (a „chikágói fiúk”) Arthur Cecil Pigou tanait követve azt állították, hogy a bajok oka végeredményben éppen az állami beavatkozás, amely nem hagyja érvényesülni a piac szelektáló szerepét; valamint a túl erős szakszervezetek, amelyek megmentenek elavult munkahelyeket, valamint elszakítják a béreket a valós teljesítményektől.

Milton Friedman (1912-2006), a magyar származású közgazdasági Nobel-emlékdíjas (1976) közgazda szerint a költségvetési politikáról át kell térni a monetáris szabályozásra, és hagyni kell a piacot szabadon működni.

Ez visszatérést jelent Adam Smith „láthatatlan kéz” elvéhez, vagyis a szabad piacgazdasághoz, ezért is nevezik a monetaristákat neoklasszikusoknak. A monetaristák szerint az állam egyedüli szabályozási eszköze a pénz mennyiségének adagolása legyen, a reálgazdaság működésének igényeihez igazítva. Két dolgot kell betartani, és akkor nagy baj nem lehet:
1. biztosítani kell a pénzstabilitást,
2. biztosítani kell az egyenletes pénzellátást.

Ugyanakkor a pénzellátás egyenletességének megsértése fluktuációkat visz be a monetáris szférába, ami törvényszerűen gyűrűzik át a reálgazdaságba, ciklikussá téve annak működését. Márpedig a válságok lényege éppen a gazdaság ciklusaiban rejlik.

—-Minden másként volt?—-

Friedman kimutatja Anna Schwartzcal közösen írt tanulmányában (Az Egyesült Államok monetáris története, 1860-1961), hogy minden válságot a hibás monetáris beavatkozás okozott, még az 1929-33-as nagy válságot is. Ez megdöbbentő felismerés volt, hiszen addig úgy tudtuk, hogy 1929-ben túltermelési válság tört ki.

Friedman és szerzőtársa azonban bebizonyítja, hogy ez a következtetés téves! Először az 1920-as évek konjunktúrájának mesterséges továbbgerjesztésére alkalmaznak az államok felelőtlen monetáris expanziót (hiteltúlkínálat, alacsony kamatok!), majd amikor a pénzkibocsátásnak és a reálgazdaság bővülésének elszakadása miatt bekövetkezik 1929. október 29-én a tőzsdekrach, akkor ellenkező irányú „fékberántással” fokozzák válságig a bajt: nagyarányú monetáris és fiskális szűkítésbe kezdenek, ami hirtelen „összezsugorítja” a vásárlóerőt, és ehhez képest már tényleg túltermelés van a gazdaságban. Először a bankszektorban következik be az összeomlás 1931-ben, majd mindez tovagyűrűzik a reálgazdaságra. 1932-ben már 30 millióra rúg a munkanélküliek száma a világon.

Friedman szerint 1929-30-ban még el lehetett volna kerülni a válságot, ha nem kezelik hibásan a tőzsdekrachot. Egy tőzsdei összeomlás ugyanis önmagában még nem válság. Még egy monetáris összeomlás sem az. Jó példa erre az 1990-es évek második felének permanens monetáris válságsorozata, amely kezdődik Mexikóval (1995), folytatódik Oroszországgal (1996), Japánnal (1997), és végül tetőzik a New Yorki tőzsdepánikkal (1998). E sorozatból mégsem lett recesszió a reálgazdaságban.

Az olajválság leépítette a szabályozást

1973-ban kitört az olajválság, amely hamarosan általános nyersanyag-és energiaválsággá terebélyesedett. Hirtelen napvilágra kerültek a gazdaság eddig rejtve maradt strukturális problémái, erőforrásokat pazarló működése. Kemény hatékonysági korlátok jelentek meg input oldalról, a drága energia és nyersanyag révén.

A fejlett Nyugat megértette, hogy a paternalista, költekező, újraelosztó állam ugyanúgy elviselhetetlen luxus, mint a konzervatív, energia-és nyersanyagfaló (és környezetszennyező!) gazdaság működtetése; és hogy e mögött végső soron a harmadik világ olcsó nyersanyaga és energiája (valamint olcsó és korlátlan munkaereje!) állt.

Két nagy változtatásra került ezért sor:
1. a gazdasági makroszerkezet radikális átalakítására, vagyis leépült a gyárkéményes ipar, felépült a romjain a fehérköpenyes, brainigényes gazdaság,
2. leépült, visszavonult a túlméretezett állam.
Úgy tűnt, hogy a monetaristáknak igazuk lett! Csakhogy…

—-Ördögi körbe került a Nyugat—-

Eljött 2008 ősze, és megroppant az amerikai monetáris szféra, bekövetkezett a jelzáloghitel-válság. Mi történt valójában? A helyzet nagyon hasonlít az 1920-as évekéhez, az elkövetett hibák is majdnem ugyanazok: felelőtlen monetáris expanzió (hitelkihelyezés) a jelzáloghitel szférában.

A problémák gyökere az 1950-es évek végére vezethető vissza! Ekkor még jól működött a keynesi rendszer, az állam elvonta a jövedelmek egy részét adók formájában. Csakhogy az adóprést nem lehetett növelni egy határon túl! Így aztán mégiscsak tőkefölöslegek jelentek meg, amelyek először a harmadik világ nyersanyag kitermelő szektora felé találtak utat. Mindez egybeesett az USA ama globális törekvésével, hogy Nyugat-Európát (főleg Nagy-Britanniát és Franciaországot) kiszorítsa a harmadik világ nyersanyagkincs lelőhelyeiről, és átvegye szerepüket itt. Ez sikerült is.

Az 1960-as évek közepére azonban már telítődött a harmadik világ nyersanyagkitermelő szektora működő tőkével, ezt már nem lehetett tovább fokozni. Így pénztőke fölöslegek kezdtek fölhalmozódni, és ez lenyomta a kamatlábakat. Ez nemzetközi hitelexpanzióhoz vezetett, amelynek eredménye viszont az adósságválság lett, miután nem működtek a szabályozó szelepek, nem voltak kemény hatékonysági korlátok. A harmadik világ és a szovjet tömb a hiteleket rossz beruházásokra költötte.

Most hasonló folyamat ment végbe az USA jelzálogkölcsön-piacán. A fölhalmozódó pénztőkefölöslegek (az állam nem tudja adók révén elvonni!) piacot keresnek maguknak. Ezen a piacon is verseny van, mint bármely más piacon, így aztán a bankok kezdték bővíteni a kört, egyre kevésbé hitelképes rétegeket megcélozva.

A felelőtlen hitelexpanzió elérte a kritikus szintet egy olyan társadalomban, amely egyébként is berendezkedett hosszú távon a hitelre és nem saját megtakarításra alapozott egyéni gyarapodásra. A farmer hitelre vesz traktort, az egyszerű polgár házat, lakást, autót, bármit. A fedezet az ingatlan. Ez működött is évtizedeken át, az amerikai kisembert sohasem ösztönözték arra, hogy takarékoskodjon. Ellenkezőleg! Amikor Dwight Eisenhower elnököt (1953-1961) megkérdezték, hogy mit tehet egy amerikai a hazájáért, azt válaszolta: vásároljon!

Hozzá kell ehhez tenni, hogy Milton Friedman kimutatta: nem igaz Keynes összefüggése a jövedelmek és a fogyasztás elszakadására. A jövedelmek emelkedésével nem csökken a fogyasztási határhajlandóság. Sőt, az utóbbi 15-20 évben markánsan megfigyelhető eme határhajlandóság egyértelmű növekedése: az amerikai átlagpolgár a jövedelmének szinte nulla százalékát takarítja meg napjainkban. Legföljebb régebbi megtakarításait mozgatja meg, például részvényeit lecseréli másfajta részvényekre.

Látható hogy ördögi kör alakult ki: a tőkefölöslegek felhalmozódása megállíthatatlan, nem működik az ezt kordában tartó állami szabályozás keynesi elve, mert nem is működhet: az adókat a csillagos égig kellene emelni ehhez ugyanis. És nem alakult ki másfajta szabályozási mechanizmus. Törvényszerű, hogy a pénztőke piac ellenőrizetlenül meglóduljon és túlfusson a reálgazdaság bővülésének ütemén, tehát megsérül a pénzellátás egyenletességének friedmani kritériuma.

Most hirtelen a fejlett Nyugat föladta az állami beavatkozást elvető nézeteket és visszatért az 1930-as, illetve az 1950-es, 60-as évek szabályozásához.

—-Egy kis utópia: mégis Marxnak lesz igaza?—-

Francis Bacon mondja, hogy „a jóslás mindig nehéz dolog, különösen, ha a jövőre vonatkozik”. Nos, ma nehéz megjósolni, hogy merre halad a globális kapitalizmus útja. Az bizonyos, hogy a huszadik századi „szocializmus” egész története Marx tagadása volt, hiszen a Gothai program kritikájában Marx a proletárdiktatúra elméletét összeköti az állam elhalásának elméletével. Ha győz egykor az általa elképzelt proletárforradalom, akkor a rövid ideig tartó proletárdiktatúra idején elkezdődik az állam elhalása, mert elnyomó funkciói szűnnek majd meg.

Nos, ezt tagadta a huszadik századi szocializmus. De Marx már 1844-ben, a Gazdasági-filozófiai kéziratokban kizárja annak lehetőségét, hogy fejletlen régióból kiindulva menjen végbe a kapitalizmus meghaladása, mert egy ilyen társadalom csak a nyomort tudja majd újraelosztani, valamint megindul a harc a szűkös javakért, és „visszaáll a régi szemét”. Lenint tehát nyugodtan tekinthetjük tökéletes antimarxistának, aki az egyik legfontosabb tételét tagadta meg példaképének. A XX. századi szocializmus inkább tekinthető degenerációnak, atavisztikus torzulásnak, kisiklásnak, tragikus zsákutcának, semmint a kapitalizmus meghaladása „normális” kísérletének, még Marx paradigmarendszerében is tekintve a történteket.

Természetesen a proletárforradalom elmélete egy XIX. századi nyerskapitalizmus visszásságaira jelentett választ, és ne feledjük, hogy ez a kor a dickensi nyomor és kizsákmányolás világa volt. Marx nem láthatta előre, hogy a XX. században bekövetkezik a széles néptömegek életszínvonalának gyors emelkedése a kapitalizmus körülményei között, és hogy kialakul a politikai demokrácia intézményrendszere. Azt sem láthatta előre, hogy megfordul a tőkekoncentráció-és centralizáció folyamat, a tőke „szétkenődik”, „szétterül” részvénytőke formájában.

Humánusabb rend jön?

De bármennyire is életképesnek bizonyult a XX. században a kapitalizmus, a 2008-ban kezdődött új krízis talán előremutat: fölmerül a kapitalizmus valamiféle meghaladásának perspektívája, és igénye is egyben.

A kapitalizmus a feje tetejére állította a viszonyokat, amikor megteremtette a gazdaságba ágyazott (annak alárendelt) társadalom (ember) képletét. (És persze a gazdaságnak, majd a társadalomnak alárendelt természet is része ennek a nagy globális képletnek! Elvégre nem azt hirdettük, hogy „leigáztuk?”) Jóllehet ez volt az ára a gyors gazdasági fejlődésnek, de vajon nem kellene-e a talpára állítani a feje tetejére állt világot, megfordítva a beágyazottsági sorrendet? A gazdaság legyen az emberért, a társadalomért, és ne fordítva! Valamint az ember (a társadalom) éljen a természetért (mint jó gazda!), és ne fordítva!

Nem tudjuk, mit hoz a jövő, hogyan alakul (át) az emberi társadalom és a gazdaság (valamint a természet!) viszonya konkrétan, de az nyilvánvaló: a változások előszele elért bennünket.

A kapitalizmus nem képes működni hosszabb távon normálisan állami beavatkozás, szabályozás nélkül. A tőkefölöslegek felhalmozódásának és szabályoz(hat)atlan működésének negatív következményeit kisemberek tömegei szenvedik meg. Azért keletkeznek eme fölöslegek, mert nincs megfelelő mechanizmus a lekötésükre, működésük (társadalmi) irányítására. Az eszköztár merült ki a globális kapitalizmus keretein belül. Át kell lépni ezeken a kereteken?

Úgy tűnik, hogy az emberiség nagy karavánja újra úton van…

(A szerző a Pécsi Tudományegyetem docense.)