A franciák elődöntben látott sebezhetősége és ötlettelensége az addig lejátszott mérkőzéseik alapján sem volt elképzelhetetlen, még ha sokaknak úgy tűnhetett is. A korábbi ellenfelek remekül rávilágítottak az összes erősségükre, a spanyol volt az első olyan rivális, amelyik tartósan ki tudta mozgatni a komfortzónájából Didier Deschamps csapatát.
A franciák Irak ellen megmutatták, hogyan tudják lehengerelni a gyengébbet, Paraguay ellen pedig azt, hogy a bunkerezéssel szemben sem jönnek zavarba. A svédek ellen láthattuk, hogy a Graham Pottertől megszokott folyamatos szerkezeti váltásokat is milyen jól kezelik, Norvégia és Marokkó ellen pedig azt is bizonyították, hogy kevés helyzetből egy jó csapat ellen is tudnak gólokat szerezni – az utóbbi két mérkőzésen 4,57 xG-re rúgtak hat gólt. A probléma ott kezdődik, hogy a norvégok tartalékosan álltak fel ellenük, és a marokkóiak szintén nélkülöztek számos kulcsjátékost. Nem volt a védelemben egy labdabiztos ballábas középhátvéd Aguerd személyében, aki segítette volna a labdakihozatalokat, és nem volt Abde és Szaibari sem, akik Brahim Díaz passzaiból meg tudtak volna indulni a kontráknál.

Így tévesen képződött az az érzetünk a franciákkal kapcsolatban, amit szavakba nehéz önteni, de valami ilyesmi:
Kivételes játékosokkal, főleg a támadóharmadban, akiket nem tanácsos korlátozni. A keret olyan minőségű, hogy akár dominálhatnak is, akár alárendelődhetnek, akár a sztárokra is hagyatkozhatnak. Az azonban biztos, hogy valamelyik megvalósul, majd ők érzik a pályán. Így nem is kell kezdeményezni, reaktív módon majd meglesz a meccsterv, ha kell. A spanyolok pedig zseniálisan rámutattak, hogy mi ennek a hozzáállásnak gyengéje.
Mik a sikerkritériumok, ha valaki ezt – az egyszerűség kedvéért nevezzük így – realos focit szeretné játszani?
