Mást szerettem volna írni az idei karácsonyra, teljesen mást, mint ami most következik. De nem mennek ki a fejemből a gyerekek. Közülük is a leginkább kiszolgáltatottak, a szülő nélkül, állami, vagyis intézményi gondozásban élők. Akik a magyar gyermekvédelem poklában rekedtek. És még közülük is azok járnak leginkább a fejemben, akik speciális nevelési igényűek, ezért úgynevezett speciális intézetekben élnek; a speciális szó persze valamiféle jószándékú fedőszó arra, hogy problémás. Problémás a gyerek, mert drogfüggő, és/vagy mert viselkedési és beilleszkedési gondjai vannak, antiszociális, nehezen kezelhető, vagy valamiféle mentális zavarral küzd. Az ilyen gyerekeket zsuppolja össze az állami rendszer speciális intézetekbe, ahol rács fedi az ablakot, ahol a kimenő – a korlátok közé szorított átmeneti szabadság – a jutalom.
Ezek a gyerekek nem követtek el semmit, csak rossz helyre születtek. Ilyen gyerekek vannak például Kalocsán, az ottani intézetben, pár száz méterre a női börtöntől. Azok a gyerekek is rácsok mögött élik az életüket. A női börtönből leselejtezett ágyakon, meg rossz, töredelmes matracokon alszanak. Az újonnan érkezőknek meg kell verekedniük a státusukért. Ha gyenge vagy, véged. Ütőképesnek kell lenned, gyorsnak, vadnak, mondta Krisztián. De, ha úgy van, tudnod kell meghunyászkodni a vitathatatlanul erősebb, a nevelő előtt. Tőle függ a kajád, a cigiadagod, a kimenőd, az életed. Ha négykézláb, kutya módra kell körbejárnod a körletben és csaholni közben, hát megcsinálod, mondta.
Beléd verik, hogy fölösleges vagy
Krisztiánnal pár évvel ezelőtt, a pandémia idején beszéltem utoljára. Húszéves volt, két éve szabadult Kalocsáról. Sodródott az élettel, nem bírt megkapaszkodni. Remegő hangon beszélt arról, hogy mik történtek vele. Hogy a focipályán körbe-körbe kellett szaladgálniuk, és a felnőttek airsoft-puskákkal vadásztak rájuk. Az egyik szadista nevelő csípőfogóval tekergette Krisztián mellbimbóit. Szembe kellett vele ülnie, széttárt lábakkal, és a nevelő autóversenyzőset játszott, és Krisztián heréit használta gázpedálnak. És mindez persze nemcsak Krisztiánnal történt Kalocsán, hanem sokakkal.
Úgy tudtam meg, hogy két lelkiismeretes, ott dolgozó nevelő nem bírta már tovább, felkereste a szerkesztőséget és kitálalt.
Nem tudok másról írni, mint róluk, a gyerekekről. A bicskei áldozatokról. Megerőszakolt gyerekekről, fiúkról, akik próbálják a történteket valahogy elrakni és elzárni a lelkükben, de nem megy, mert nincs a lelkükben ilyen fiók.
Zsófiról kell írnom, aki elmesélte nekem, hogy azért kapott pofonokat Bicskén, hogy megtanulja: azt csinálnak vele, amit akarnak. A mindenféle díjas, agyonrajongott Böjte Csaba intézményeiben zajlott gyalázatos erőszakról, az árva gyerekről, akit az ablakon lógattak ki, miközben a nem létező apja-anyja nevét sikoltozta.
És persze nem lehet nem írni a Szőlő utcáról.
