Hogy lehet az, hogy a Mozgókép és médiaismeret az alaptantervben nevesített tantárgy, de nincs, aki tanítsa? – tette fel a kérdést egy holland szakember a kedden kezdődő Média, Oktatás, Állampolgárok című konferencián azt hallva, hogy mindössze 400 médiaszakos tanár van Magyarországon. Gabriël Maassennek a résztvevők próbálták elmagyarázni, hogy a tárgy ma leginkább a magyar, a rajz, vagy a történelem órákban „oldódik fel”, ott tudják le az iskolák a kötelező órakeretet. Ez azt a tévhitet erősíti, hogy nem feltétlenül kell képzett médiatanár a tárgy oktatásához.
A European Association for Viewer’s Interest (EAVI) és a Vizuális Világ Alapítvány konferenciáján több hazai és nemzetközi szakember is azt emelte ki, hogy a mai világban elengedhetetlen lenne a kritikus médiafogyasztásra rávezetni a gyerekeket. Ehhez Magyarországon is jó alap lenne a kilencvenes évektől létező, jól kidolgozott – tankönyvekkel, taneszközökkel, módszertani segédanyagokkal, pedagógusképzésekkel, érettségi tesztlapokkal, jó gyakorlatokkal körülbástyázott – tantárgy.
A Mozgóképkultúra és médiaismeret ilyen részletes kidolgozása, bekerülése a kurrikulumba sikertörténetnek tekinthető, ám annak elterjedése, illetve alkalmazkodása a naponta változó médiaviszonyokhoz több problémát is felvet. A tárgy egyik szakmai atyjának tekinthető Hartai László rendező, médiapedagógus előadásában mutatta be e kettősséget. Vázolta a holland szakember számára érthetetlen szakpedagógus-viszonyokat is, azaz, hogy 4000 képzett tanárra lenne szükség, eddig azonban 400-at képzetek ki, és ebből mindössze 40 számít igazán innovatívnak.
Hartai emellett a tanítás egyfajta korlátjának nevezte a médiaismeret „tantárgyiasulását”. Hiszen a másfél évtizede, de akár a két-három éve is kidolgozott technikai, művészeti és egyéb példák már rég elavultak. Aki a mai viszonyoknak megfelelő, korszerű médiaórát akar tartani, annak el kell térnie a tantervi követelményektől. Hol volt még Facebook, Twitter vagy összevont médiahatóság néhány éve – mondott néhány aktuális példát. Ha a nemsokára minden bizonnyal életbelépő szakfelügyeleti rendszer ellenőrzi, hogy a tanár a központi tantervnek megfelelően adja-e le az órát, akkor egy innovatív tanár, aki naprakész órát tart, bajba is kerülhet – emelte ki Hartai. Korszerűsíteni persze lehet a tananyagot, de amit ma megírnak a szakemberek, azok egy része 2-3 év múlva lesz elavult. Másrészt a tárgy kutatására, innovációjára évek óta nincs pénz. Hartai szerint sem az oktatáspolitikát sem a médiaipart nem érdekeli a médiaműveltség-fejlesztés. (Bár épp a konferencián jelentette be Szabó László, az MTVA kommunikációs igazgatója, hogy várja ez ügyben a kooperációval kapcsolatos javaslatokat. Megtudtuk azt is, hogy hamarosan elindul az MTVA web2-es szerkesztősége, és hogy megújul az ifjúsági műsorok szerkesztősége.)
Lányi András filozófus, aki szintén ott bábáskodott a tantárgy születésénél, azt emelte ki előadásában, hogy míg másfél évtizede azon gondolkodtak, hol a helye a médiaoktatásnak a többi műveltségterület között, ma a műveltségterületeket keressük a médiauniverzumban. Nem tudni, hogy a média a művészet, a szociológia, a társadalomismeret, vagy az informatika része-e.
Nagyon fontos – emelte ki Lányi – hogy az emberiség történetében most először állt elő az a helyzet, hogy a gyerekek nem személyekhez kötve szerzik meg a világról szóló tudásuk döntő részét, hanem egy személytelen közvetítő – a média – által. A tudás ma letölthető, manipulálható, és nagyon gyorsan változó, s a gyerekek alig tudnak különbséget tenni a valóság és a netuniverzum között.
Lányi András úgy véli, ezért a médiapedagógia előfeltevéseit felül kell vizsgálni. Mint mondta annak születésekor abból indultak ki, hogy a tanulók nem értik a médiát, ezért meg kell magyaráznunk nekik. Ma inkább azt tapasztaljuk, hogy a mai gyerekek a valóság nyelvét nem értik igazán a kiterjedt médiatapasztalataik miatt. A médiapedagógia feladata ma leginkább a média és a valóság közötti viszony bemutatása lehet.
Lányi emlékeztetett arra a közismert történetre, amikor az első mozi nézők felugráltak a székekből, amikor szemberohant velük az érkező mozdony a Lumière-tekercseken. Ez a „naiv beállítottság” biztos, hogy mára eltűnt? – tette fel a kérdést. Ma is gyakran összetévesztjük a szappanoperák hőseit a valóságos emberekkel, a médiában elsajátított viselkedést a valóságos viselkedésünkkel. De – folytatta Lányi – tegyük fel, ma már a nézők nem ugrálnak fel a székekből, ha jön a vonat a képernyőn. Vajon jól teszik? Nem lehet, hogy az a meteor, ami a képernyőn fenyeget minket, az tényleg, valóságosan is a Földet fenyegeti? Olyan világban élünk, amikor nem tudjuk, mikor ugráljunk fel a székünkből, és mikor maradjunk ülve. Kiderülhet, hogy azok a mozdonyok, amelyek a médiában rohannak felém, hamarabb ütnek el, mint a valóságos mozdonyok. Lányi emlékezetett arra, hogy a hiteleminősítők puszta véleménye nagyobb hatással van az életünkre, mint a valóságos gazdasági folyamatok.
Hogy mi lesz a közeljövőben a médiaoktatással, egyelőre nem tudni. A szünetben többek megerősítették, hogy a most készülő, új – kötelező, központi – alaptantervben is szerepel a tárgy. Annak azonban a gyakorlati megvalósítása a kerettantervektől függ.
A konferencián felszólalt Aáry-Tamás Lajos, az Oktatási Jogok Biztosa is, aki szerint a médiaoktatás értékes eszköze lehet egyes, a fiatalokhoz kapcsolódó, fontos társadalmi kérdések kezelésének is, mint az aktív állampolgárrá nevelés és az iskolai agresszió megelőzése. A két napos konferencián bemutatott eredmények és a külföldi előadók reakciói meggyőzték arról, hogy a magyar médiatanárok tevékenysége nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő színvonalú, aminek továbbfejlődését fontosnak tartja. Emlékeztette a résztvevőket a magyar EU elnökség keretében megrendezett, az aktív állampolgárságról szóló Európai Uniós Oktatási Miniszterek Informális Találkozójának összegző dokumentumára, melyben leírják: a médiaműveltség-fejlesztés az aktív állampolgárrá nevelés egy olyan új eleme, mely a ma kihívásaira válaszol, és egy olyan új terület, mely kiemelt figyelmet igényel.
Egy biztos – ma már a televíziót is háttérbe szorítva – gyerekeink szinte mindegyike hozzáfér és használja is az internetet, a 13-17 évesek 98 százalékénak van saját mobiltelefonja, 43 százalékának olyan, ami alkalmas internetezésre. Szintén gyakorlatilag minden fiatalnak van Facebook-profilja, átlag 300 ismerőssel. Egy ilyen világban magukra hagyni őket szülőként is és pedagógusként is felelőtlenség. Reméljük, a mai oktatáspolitikusok is gondolnak erre.
