Az ötlet
Meghökkentő “gondolatkísérlettel” állt elő Karácsony Gergely a Népszabadságnak adott múlt heti interjújában. Azt mondta, ideiglenes szövetségre kellene lépnie a Jobbiknak, az LMP-nek és az MSZP-nek a Fidesz ellen, kizárólag azoknak a közjogi aknáknak a hatástalanítása céljából, amelyekkel a jelenlegi kormánypárt a következő (nem fideszes) kormány útját telerakta. A három párt együtt megszerezhetné a parlamenti mandátumok kétharmadát az új választási rendszerben, majd miután eltörölné és/vagy megváltoztatná a legkritikusabb jogszabályokat, feloszlatnák a parlamentet. Az újabb választáson e pártok ismét egymás ellenfeleivé válnának. Bár az LMP-s képviselő szerint a szövetkezés feltételei e pillanatban nem állnak fenn, szavai mégiscsak elhangzottak és megjelentek a nyilvánosságban.
Schiffer András az interjú másnapján “technikai koalíciónak” keresztelte el ezt az együttműködést (le is perverzezte), amivel a frakcióvezető hivatalossá tette Karácsony álláspontját. Legalábbis azt, hogy a “gondolatkísérlet” az LMP egésze számára vállalható.
Élet a Fidesz-kormányzás után
A “technikai koalíciót” érdemes abba a gondolatkísérlet-füzérbe illeszteni, amely azzal kapcsolatos, mihez kezdhet majd egy új parlamenti többség a Fidesz által örökül hagyott politikai rendszerrel. Az eddigi értelmiségi-politikai viták során négy variáció fogalmazódott meg: 1) szerezzen a demokratikus ellenzék kétharmadot. Ha nincs kétharmad, akkor 2) népszavazás fogadjon el új alkotmányt, annak ellenére, hogy a 2012-ben életbe lépő alaptörvény ezt nem teszi lehetővé, 3) az új alaptörvény által le nem zárt mellékutakat kell felkutatni és használni, 4) az ellenzékbe kerülő Fidesz politikailag érdekelt és partner lesz számos kétharmados szabály eltörlésében, különben bármely kormányintézkedésért részfelelősséget kellene vállalnia.
Függetlenül attól, melyik verzió mennyire reális, a “technikai koalíció” a fentiekhez hasonló kiútkeresés. Önálló opcióvá teszi, hogy a Jobbik is a Fidesz-ellenes kétharmadosok sorába számoltatik. Ezzel mechanikusan növekszik a kétharmad elérésnek lehetősége, ám egyáltalán nem biztos, hogy a választók hajlandók volnának követni egy ilyen pártközi egyezményt. Különösen ilyen “perverz” gondolat esetében a százalékok puszta összeadása kevéssé igazít el.
Az ötletgazda párt egy éve küzd azzal a dilemmával, hogy miközben a maga szempontjából teljesen logikus módon egyenlő távolságot tart a Fidesztől és az MSZP-től, önnön relevanciája erősítése érdekében már többször kifejezte kormányzási szándékát. Az egyedüli váltópárttá válás célja azonban csendben lekerült a napirendről 2010 óta. Így viszont az LMP csakis koalícióban kormányozhatna. A jelenlegi pártrendszerben koalíciós partnerként pedig csak a Fidesz vagy az MSZP jöhet szóba. Új élmény az LMP számára, hogy a Fidesz alkotmányozási folyamata teljességgel vállalhatatlannak bizonyult, és fenntarthatatlanná vált a(z egykori) nagy pártok közötti középen állás. Ám az MSZP mellé sodródás az LMP számára továbbra sem elfogadható.
Teljesen érthető, hogy az LMP nem akar előre elköteleződni egyik lehetséges koalíciós partner mellett sem. A Fidesz azonban nap mint nap teremt olyan helyzetet, hogy az ellenzék állásfoglalásra kényszerül.
A “technikai koalíció” taktikai következménye (ha nem ez volt a szándék, akkor is ez a következmény), hogy az LMP a (kivel és hogyan) kormányzás kérdését 2014 őszéig (a második 2014-es választás utánra) tolhatná. Addig az alkotmányosság helyreállítása lehetne az LMP politikájának lényege. Ez a konstrukció együttműködést jelent az MSZP-vel, ami újdonság és változás az LMP praxisában. Ám a Jobbik feltűnése a képben más kontextusba helyezi e kooperáció kérdését.
Érdemes ugyanakkor azt is észrevenni, hogy a “technikai koalíció” gondolatkísérletével az LMP azt deklarálta három évvel a választás előtt, hogy szerinte a demokratikus ellenzék nem tud majd kétharmados többségre szert tenni. Holott, a jelenleg formálódó választási rendszer erre nagyobb esélyt kínál, mint az 1989-es.
Kinek mibe kerülne?
A (jó) szándéktól függetlenül is vizsgálható, milyen következményekkel járna az elképzelt partnerség az érintett pártokra nézve. Köztudott, hogy a legkomolyabb szervezeti problémái az LMP-nek vannak. Történetesen egy hárompárti együttműködés – amikor is a három ellenzéki erő aktivistái valószínűleg összedolgoznának – az LMP-nek jelentené a legnagyobb segítséget a kopogtatócédulák gyűjtésekor.
Az egyéni választókerületek felosztásakor azt kellene figyelembe venni, melyik párt jelöltjei hol tudnák a legbiztosabban elhozni a mandátumot, közben pedig mindegyik pártnak legyen annyi egyéni indulója, hogy listát tudjon állítani. Ez a gyakorlatban Kelet-Magyarország MSZP és Jobbik közötti felosztását jelentené, ami mindkettőjüktől fogcsikorgatva meghozott döntéseket kívánna. Az LMP számára az alkunak ez a része tét nélküli volna, hiszen itt megyék sorában alig van jelen. Az LMP-s jelöltek legbiztosabb terepe Budapest, ahol az MSZP-nek kéne visszalépnie megszerezhető képviselői helyektől az LMP javára. A “technikai koalíció” a kiszemelt partnerektől mintha kissé több lemondást igényelne, mint az LMP-től.
Ennek oka egyszerű: a három ellenzéki párt közül az LMP a leggyengébb, legalábbis a Medián, a Tárki és az Ipsos adatai egyértelműen ezt jelzik – a Századvég és a Nézőpont számai annyira mást mutatnak, hogy az már nagyon-nagyon-nagyon meglepő – tehát a másik kettőnek van több vesztenivalója. Éppen ezért okos taktikai húzás, hogy az LMP most egyszerre az összefogás kezdeményezőjeként lép fel, feloldva azt a dilemmát, hogy a Fidesszel fundamentális értelemben helyezkedik szembe, mégsem köteleződik el az MSZP mellett. A Fidesz elleni összefogás vezetőjének pozíciója amúgy is értékes zsákmány, amelyre többen is vadásznak.
Problémák
A “technikai koalíció” kivitelezhetősége számos problémát vet fel. Először is, egy mégoly korlátozott szövetség is a Jobbik politikájának elfogadását jelentené. Ehhez a szocialista és LMP-s szavazóknak lenne pár szavuk. Szavazatuk viszont nem biztos, hogy lenne, amit erre adnának.
Bár az ötlet barátai egyetlen hónapról beszélnek, valójában 6-7 havi koncentrált együttműködésről volna szó a pártok között, a kerületek felosztásától a jelöltek kiválasztásán át, a kampányon keresztül a tulajdonképpeni alkotmánykorrigáló parlamenti munkáig. Ennek politikai következményei felmérhetetlenek és a felek számára nemkívánatos kimenetek is elképzelhetők (pl. “átengedett” választókerületek “úgy maradnak” a második 2014-es választáson).
Amint arra a Republikon Intézet felhívja a figyelmet, a Fidesz számára kedvező is lehet egy ilyen kampányhelyzet: a kormánypárt esetleg előáll egy életszínvonal-javító csomaggal, miközben az ellenzék három-négy jogszabály módosítását ajánlja a választóknak.
Egy ilyen együttműködés alapfeltétele a felek közötti bizalom, amit igen nehéz elképzelni. Továbbá, kell hogy legyen egy minimálprogram az alkotmánykorrekcióra. Itt az vet fel problémát, hogy az LMP (és az MSZP) aligha “diktálhatja majd le” a Jobbiknak a maga elképzeléseit. Elemi érdeke lesz ugyanis mindenkinek, hogy saját választói felé a “technikai koalíció” létezése idején is fenntartsa a homlokzatot – márpedig a Jobbik alkotmányos elképzelései igen távol állnak a másik két pártétól.
Végül, óriási a politikai kockázata annak, hogy a “technikai koalíció”, miután alaposan próbára tette a résztvevők hitelességét, kudarcot vall: a pártok fél év összekapaszkodás után a kétharmados limit alatt maradnak. Mi történhet ekkor? Feloszlatják a parlamentet és újra megpróbálják? Vagy mégis kormányalakítással kísérleteznek (MSZP-LMP)? Vagy a Fidesszel kormányoz tovább az egyik párt (az LMP vagy a Jobbik), azzal a feltétellel, hogy változtatni kell az alaptörvényen? Ez megint csak a bizalom kérdését állítja előtérbe: meg kell állapodni kudarc esetére is. Ha ez nem lehetséges, akkor az elindulás is kérdéses.
Egység helyett kétség
Többen is újdonságnak látják a szövetkezés ötletét, holott az MSZP jó ideje egy egyelőre körvonalazatlan demokratikus ellenzéki kooperációt, Gyurcsány Ferenc pedig egyenesen demokratikus egységpártot hirdet. Nyilván fontos, hogy az ellenzéki közönség minden szeletének a számára hiteles politikusok mondják el: szükség van a szövetkezésre. Ezzel együtt a szövetkezés maga nem múlt heti “találmány”.
Az igazi nóvum annak a belátásnak a szétterjedése, hogy az ellenzéki pártoknak nem kell szeretniük egymást az együttműködéshez. Ebből adódóan a választóik is lehetnek engedékenyebbek a furcsának tűnő politikai manőverek kapcsán. Mindebből akár egy LMP-MSZP “technikai koalíció” ötlete is kiemelkedhetne, ami ugyanúgy nem jelentene előre rögzített kormánykoalíciós felállást.
A szélsőjobboldallal kialakított, akár csak zárt mandátumú stratégiai együttműködés óriási morális és politikai rizikót jelentene. Nem szólva arról, hogy még van három év arra, hogy a Fidesz- és Jobbik-ellenes pártok növeljék társadalmi befolyásukat. Kár lenne már most feladniuk.
A rapszodikus magyar politikában nem meglepő, hogy immár mindenki szövetséget akar, de a legmarkánsabb szövetségkoncepciók egyelőre megosztják az eleve megosztott ellenzéket. Az jó, ha a kooperáció szükségességét egyre többen érzékelik, de a konkrét forma vonatkozásában érdemes lenne mindenkinek tovább kísérleteznie a gondolataival.
