„A legjobb kirándulásunk / kilencszázhatvankettő elején volt. / Ott fent a Lajos-forrásnál / az osztály jót nevetett.”
Cseh Tamás kezdi így Tanulmányi kirándulás című dalát, bemelegítésül javasoljuk meghallgatni e klasszikust.
Szóval a Lajos-forrásnál vagyunk.
„Báró Podmaniczky Lajosról – akinek kedvelt helye volt – kapta a nevét. A monda szerint Nagy Lajos királyunk vadászatai alkalmával szintén szívesen tanyázott e helyen, a kitűnő, bővizű forrás miatt, amit a Magyar Tudományos Egyetem pénteki asztaltársasága 1908-ban Gabrinyi Samu tervei szerint díszes foglalatba foglalt.”
Utóbbi idézet a Budapest Duna jobbparti környéke című kötetből származik (a szerzők Dr. Tirring Gusztáv és Barcza Imre), ami, lévén 1924-ben jelent meg, nem tudósíthatott arról, hogy utóbb a Dreherek is odavoltak e tájért.
Ságvári járt
Az ismert sörös família valamikor a harmincas években vadászkastélyt építtetett a pilisi Bölcső-hegy oldalában 587 méter magasan fakadó, Dobra voda (jó víz) néven is ismert forrás mellé. A világháború aztán elsodorta a Drehereket, gyárukat államosították, címerük helyére Kőbányai Világos-logó került. Pilisi kastélyukat pedig a nép vette birtokba: 1953-ban a nagypolitikában épp bukott Rákosi, amikor megnyílt a nyolcvanöt férőhelyes Ságvári Endre menedékház.
Ilyen volt fénykorában. Kattintson a képre és nézze meg, mi a helyzet ma!
Forrás: a Magyar Természetbarát Szövetség archívuma
Szűk évtizeddel később, kilencszázhatvankettő elején, amikor a gimnazista Cseh Tamást odafönt járt, a Budapesti Állami Erdőgazdaság kapta a vagyonkezelés feladatát, az üzemeltető pedig – ha jól vesszük ki az egymásnak ellentmondó adatokból – a Turistaházakat Kezelő Vállalat lett. Utóbbit 1975-ben felszámolták, eztán „üzemeltetők” sora váltotta egymást, vagyis valószínűleg gebinről gebinre vándorolt, s közben lassan pusztult az egykor elegáns épület. Olyannyira, hogy a rendszerváltásra megszűnt bárki által látogatható „vendéglátóipari egység” lenni. Egy darabig kulcsosházként üzemelt, előzetes bejelentkezés alapján fogadott osztálykirándulókat, aztán hol működött, hol nem, majd 2005 szeptemberében vagyonkezelésre a Kincstári Vagyoni Igazgatósághoz (ma úgy nevezik: Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.) került, és végleg bezárt.
Nem fárasztjuk az olvasót azzal, hogy a rendszerváltás óta milyen tulajdonosi és vagyonkezelési hálót sikerült gobozni az épület köré, legyen elég annyi, hogy ma a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumnak, a közelmúltban a Közigazgatási és Igazságügyi Hivatalba olvadt Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Vagyonkezelő Központnak, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-nek és a Nemzeti Földalapkezelő Szervezetnek is van köze az ingatlanhoz. Pontosabban az ingatlanokhoz, ugyanis a „Ságvári” mögött áll egy másik, egykor szintén szállással is szolgáló épület, és persze az egyiket az állam egyik szervezete kezeli, a másikat egy másik.
A lényeg annyi, hogy a tulajdonos még mindig a magyar állam.
Évi kétszáz
A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. munkatársától tudjuk, hogy az ingatlan „fenntartási költsége évente 200-300 ezer forint, a szükséges vagyonvédelmi intézkedések (ajtók lezárása) megtörténtek”.
Ez jó hír, hiszen rengeteg lakat vásárolható abból a két-háromszázezerből. Az utóbbi hét évben a halott turistaház alkalmi „vendégei” rendre felfeszítették az ajtókat, az ablakokat betörték, a jó kis szocreál berendezési tárgyakat egymásra hányták, az egykor toszkán hangulatot idéző zsalugáterek némelyikét leszaggatták. A huszonegyedik századi objektumvédelem jegyében időnként új lakatok kerültek föl, idén nyáron pedig farostlemezlapokat passzítottak a bejáratok elé gondos kincstári kezek. A rozsdás Tuttók és vetemedő OSB-k mögött persze amortizálódik tovább a nem mellesleg Natura 2000-es területen álló ház.
A képre kattintva galéria nyílik!
Fotók: Neményi Márton
Ha már működtetni nem képes az állam, vajon miért nem adja el az épületet? Azt kizártnak tartjuk, hogy reális áron ne lenne jelentkező a megvásárlásra, vagy legalábbis egy remélt renoválás utáni üzemeltetésre.
A kincstár már emlegetett szakembere azt írta nekünk: „Az ingatlanok vagyonkezelésbe adására – amely biztosítja az ingatlan állagmegóvását, esetleges fejlesztését, azonban erre vonatkozóan még egyeztetések vannak folyamatban – csak a jogi helyzet tisztázását követően kerülhet sor, tekintettel arra, hogy mindenképpen megfontolandó az ingatlanok együttes hasznosítása.”
Vagyis az állam egyezkedik az állammal. Ami legföljebb ebben a cikkben tűnik bonyolult manővernek, a valóságban, úgy sejtjük, mehetne, mint a karikacsapás. De nem megy.
Nem meghatározható
Kérdeztük az illetékest, az állam kívánja-e felújítani és működtetni a turistaházat. A válasz: „Erről még nem született döntés.”
Kérdeztük az illetékest, van-e jelentkező megvásárolni a házat, kik és mikor érdeklődtek, egyáltalán hogyan lehet jelentkezni egy ilyen ingatlan megvételére, bérlésére, mennyit ér az ingatlan, lehet-e belőle akár magántulajdonú nyaraló a Natura 2000 közepén. A tömör válasz: „Lásd fenti válasz.” (Azért ez fincsi.)
Kérdeztük az illetékest, tudják-e, hogy műszakilag van-e még értelme felújítani az ingatlant. A válasz: ”Igen. Az egyik épület jobb műszaki állapotban van, míg a másik épület lényegesen rosszabb műszaki állapotú.” (Lapunk következtetése: a másik épület meg bizonyára rosszabb műszaki állapotban lehet, mint az első.)
Kérdeztük az illetékest, építészeik mit mondanak: mennyi idejük van az épület összedőléséig. A válasz: „Ez nem meghatározható.”
Nincs döntés, nincs dokumentum, nem tudni, mikor dől össze. Kattintson a képre!
Kérdeztük az illetékest, mik az épület műszaki paraméterei – férőhely, szobák száma, vizesblokkok száma, elhelyezkedése stb. A lelkiismeretes tulajdonosi attitűdöt tükröző válasz: ”Az MNV Zrt. nem rendelkezik műszaki dokumentummal.”
Májkrém
Nem maradt számunkra más, minthogy magunk „szemlevételezzük” a turistaházat. A minap, hogy fönt jártunk fotózni, róka szaladt ki előlünk a pincéből. Egy állandó vendég tehát biztos van, de aligha ő a célközönség. Amúgy az erdő lassan visszaveszi a terepet, kis fák repesztik a metlahit, vizesek a falak, dzsuva mindenütt, még régészeti értékel bíró üres sertésmájkrém dobozra is leltünk.
A pusztulást látva és a kincstári ködösítését olvasva nehéz nem arra gondolni, hogy a rendszerváltás óta számos céggel, ingatlannal pártsemlegesen végigjátszott forgatókönyv pereg ismét: rohaszd le, aztán add oda valakinek fillérekért.
Addig is hallgassunk Cseh Tamást.
„A szám tele dióízzel, / hűvös Lajosforrás-vízzel, / álmos földrajztanárnőkkel. / Csupa lehunyt szeműekkel.”
