A vonalak véletlen játéka
2012-ben, a nyári szünetben felszálltam az Amszterdamból Tilburgbe induló vonatra. Kerékpárt is vittem magammal, mert egy kisebb, 17 kilométeres túrát szerettem volna tenni a Tilburg alatt fekvő Baarle városkától nyugatra elterülő apró legelőre. Amikor megérkeztem Észak-Brabant tartományba, az egykori vasúti pályát és két falut, Rielt és Alphent átszelve körülbelül egy óra múlva értem a legelő közelébe. Bár az úttól kicsit beljebb feküdt, és nem nagyon lehetett látni, de aki tudta, mit keres, észrevette.
Belga legelő, amelyet minden oldalról Hollandia vesz körül. Exklávé. Ez semmin sem látszott, de épp ez vonzott oda. A határok iránti szinte már függőségnek mondható érdeklődésem a középiskola végén kezdődött. A nyári szünidőben igyekeztem minél többször ellátogatni Hollandia vagy a szomszéd országok határaira. Egy évvel korábban például elmentem Kerkradéba, hogy végigkerékpározzak a Nieuwstraaton, amelynek egyik oldala német, a másik pedig holland. És elmentem megnézni a Vennbahn enklávét, Németországnak azokat a részeit, amelyek Belgiumban fekszenek, Németország többi részétől néhány méter széles, Belgiumhoz tartozó vasúti töltés választja el őket.
A határok ellentmondásos jellege vonzott. A határon minden megváltozik, miközben többnyire semmi sem változik. Két világ ütközik egymással, és néha néhány méter jelenti a demokrácia és a diktatúra, két nyelvterület, vagy épp egy és ugyanazon bűntett két eltérő mértékű büntetése közötti különbséget. Ez már önmagában is izgalmas, de még megfejeli az, hogy mindebből semmi sem látszik, legfeljebb néha egy kerítés, ami mögött ugyanolyannak tűnik minden.
Ez izgatta annyira a fantáziámat, és azóta is újra és újra magához vonz ez a láthatatlan hatalom. Egy könyvben olvastam a Szahara Mauritániához tartozó részén húzódó vasútvonalról, amely a végtelennek tűnő, üres síkságon sziklafalba fúrta be magát, hogy valamivel arrébb ugyanazon az oldalon jöjjön ki. Miért volt erre szükség? Mert a vasútvonal nem haladhatott át a Nyugat-Szahara spanyol gyarmati fennhatóság alatt lévő területén, amelynek egyik határszeglete érintette a sziklafalat. Ezért nem kerülhette meg a „falat”. Aki műholdképen megnézi ezt a helyet, határt nem, csak nagy üres területet lát, és a valaha épült egyik lehető leghaszontalanabb vasúti alagút maradványait (amely napjainkban már használaton kívül van).
Néha a láthatatlan hatalom nem volt ennyire humoros. Egy a kanadai-amerikai határról készült dokumentumfilmben láttam a következő jelenetet: egy afrikai menekült a behavazott erdőben egy határőrrel beszélgetett. Az egyik az egyik országban, a másik a másikban állt, noha csak egy-két méter volt közöttük a távolság.
A menekült nem állt meg, és néhány lépés után valóban el is fogták. Abban a pár lépésben nem változott meg körülötte semmi, mégis átlépett egy másik világba. Durva és kellemetlen érzéseket keltett a jelenet. Ugyanakkor ennél világosabban nem is lehetne megmutatni a határok furcsa hatalmát. Pont, mint a belga legelőn. A világ legközönségesebb helyének látszik, de annak a mezőnek a képzeletbeli kerítésén belül az ember másik világban találja magát. Eszembe jutott, hogy ha ott állok, csak egy belga rendőr kérdezheti meg, mit keresek ott.
Furcsa térélmény volt. A Nieuwstraaton pontosan ugyanezt éltem meg: az ember csinál valami megszokott, mindennapi dolgot, átmegy az út túloldalára, és hirtelen egy másik országban találja magát. De akkor ott, Baarléban, először kezdtem töprengeni azon, vajon miért alakult ez így. Ki találta ki, hogy itt húzódjon a határ? Milyen indokkal? És hogyan éli meg ezt az a gazda, akinek a földjét kettészeli a választóvonal?
*
A rákövetkező tíz évben még számtalanszor feltettem magamnak ezt a kérdést, amikor a világ térképén található végtelen sok határ közül felkerestem jó néhányat. Miután kiderítettem, hogyan lett belga az a legelő, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy kiderítsem, miért úgy néz ki a világtérkép, ahogy – és hogyan lehet együtt élni néhány különös módon meghúzott határral.
Lebilincselő ez a foglalatosság. Valószínűtlenebbnél valószínűtlenebb keletkezéstörténetekkel találkoztam.
Namíbiában van egy furcsa kinövés, csak és kizárólag azért, mert az afrikai német telepesek azt szerették volna, ha az ország határos egy fontos vízi úttal (amelyről csak később derült ki, hogy nem is hajózható). Néha egy józan ésszel nehezen felfogható tollvonással kettéhasítottak egy népet, ahogy az például a koreaiak esetében történt.
Ezek a történetek, ahogy a történelem számos egyéb eseménye, beindítják az ember fantáziáját, mert egyértelművé teszik, mennyire kevésen múlt, hogy nem alakultak teljesen másképp a dolgok. Megmutatják, milyen komoly következményekkel járhatnak a véletlenek (illetve néha a sima nemtörődömség).
Ez a könyv arról szól, hogy a nyugati diplomaták milyen meglepő, gyakran kifejezetten komikus módon próbálták alakítani a világ térképét, és a néha előre nem látható, gyakran legkevésbé sem komikus következményekről, a konfliktusokról, a felszabdalt népekről vagy egyszerűen csak azokról a gyakorlati problémákról, amelyekkel a határ mentén élő emberek szembesülnek. Ezek néha, mint majd látni fogjuk, akár még életveszélyt is jelenthetnek.
E történetek kapcsán felvetődik egy komoly kérdés. Ha ennyi nehézség és vita támad a határok kapcsán, ha a „helyes” választ ennyire nehéz megtalálni, ha olyan nehéz rendet teremteni a világban, hogy úgy tűnik, „még” Hollandiának is határkonfliktusa támad Németországgal – miért ragaszkodik az emberiség olyan görcsösen ehhez a fogalomhoz? Néhány kivételtől eltekintve, a határról szóló történetek olyan világot láttatnak, amelyben az elkülönülés hihetetlenül mélyen beivódott a pórusokba, és betegesnek mondható kényszeres magatartássá vált. Olyan világot, amelyben az Én és a Másik között mindig meg kell húzni a határt, amelyben a hibrid változat ritkán vált ki elégedettséget. Olyan világot, amely arról szól, hogy az emberek nagyon messzire hajlandóak elmenni azért, hogy saját területet birtokolhassanak, mégpedig a lehető legnagyobbat, és úgy, hogy ne kelljen közösködniük másokkal. Akárhogy csűrjük és csavarjuk, olyan kép rajzolódik ki, amely meglehetősen gyakran az agresszivitásról, az érdekellentétekről és az önérdekről szól, azaz minden olyanról, ami háborúhoz vezethet. És persze tudjuk is, hogy a határok körüli vitákból gyakran robbannak ki háborúk. Ott van bennünk ugyanis a hajlam, hogy a Másik fölé kerekedjünk.
Mit gondoljunk minderről? Túl sok jót semmiképp, ha hihetünk Naem Inayatullah és David L.Blaney politológusoknak. International Relations and the Problem of Difference című könyvükben amellett érvelnek, hogy az államokra épülő rendszer létrejöttét a másiktól való félelem ösztönözte. E rendszer születését általában a harmincéves háborút (1618–1648) lezáró vesztfáliai béke (1648) idejére teszik. Abban a konfliktusban, amely a reformáció közvetlen következménye volt, és amelybe a nyolcvanéves háború utolsó időszaka is beletartozott, a katolikus és a protestáns uralkodók alaposan egymásnak estek, és addig soha nem látott vérontást rendeztek (viszonyításként: több ember pusztult el, mint a második világháborúban). Minden hadakozó fél szerette volna földbe döngölni a másikat, és a kereszténység másik által vallott értelmezését, úgy ahogy volt, elvetette. Olyan földrészt szerettek volna mindannyian, amelyben a kereszténységnek egyetlen változata létezik. Az még belefért, hogy különböző uralkodók vannak, de az már nem, hogy vallási sokféleség legyen. Ez a dinamika okozta, vonja le a következtetést Stephen Toulmin történész, hogy a konfliktus ilyen méretűre eszkalálódott, és Németország, illetve Csehország egyfajta „gladiátorarénaként” szolgált.
Az viszont forradalmi volt, ahogy megoldották a konfliktust.
Ahogy George Pagès történész 1970-ben megfogalmazta: „A vesztfáliai béke az egyesült kereszténység eszméje helyére az önálló államok, a nemzetközi közösség eszméjét állította.”
Ebben az olvasatban a határok többé-kevésbé pozitív, toleráns létezőkként jelennek meg, szükséges eszközként, mert végső soron mindannyian másmilyenek vagyunk. De ezt érdemes mélyebben is átgondolni. Mert a „vesztfáliai” tulajdonképpen nem volt jó lépés, mondja Inayatullah és Blaney. Azzal, hogy a különbségeket határok mögé rejtjük, még nem tanuljuk meg, hogyan kezeljük azokat. A szerzők szerint a határ változat arra, hogyan kerülhető el agresszívan a Másikkal való érintkezés, és azt jelzi, hogy nem vagyunk képesek komolyabban foglalkozni a különbségekkel. A különbségben veszélyt látunk, a homogenitásban viszont a stabilitás és a rend alapját. „A [vesztfáliai] korszak szellemi öröksége a különbséggel szembeni fokozott bizalmatlanság, ahelyett hogy a másik iránti nyitottságot ösztönöznénk, vagy olyan megközelítést, amely a különbséget segélyforrásnak tekinti.” Ennek az örökségnek az az egyik legnyilvánvalóbb hosszú távú következménye, hogy a 19. században létrejött a nacionalizmus, az a doktrína, amely a Másikhoz határokkal és bizalmatlansággal viszonyul. „A behatárolt politikai közösség megkonstruálja a határokon belüli és kívüli másokat (ahogy azok is őt). A Másik más államok, külföldi csoportok, importált javak és külföldi eszmék formájában örök fenyegetésként jelenik meg.”
Hát igen, valóban így is fel lehet ezt fogni. És, be kell valljam, fájdalmasan ismerősnek tűnik. Egy barátnőm mesélt egyszer egy anekdotát egy Duna menti kerékpártúráról, amely a folyónak azon a szakaszán haladt, ahol Románia és Bulgária között az képezi a határt.
Nem mondok újat, ha a határnak erről a hatásáról beszélek. Erre talán a legjobb példa a Nobel-díjas dél-afrikai író, J.M.Coetzee A barbárokra várva című regénye (1980). A cselekmény a The Empire szélén fekvő kisvárosban játszódik, közvetlenül a „barbárok” lakta terület határának közelében. Legalábbis a The Empire lakói így nevezik a másik terület lakóit. Ahogy halad előre a cselekmény, úgy követnek el a The Empire tisztjei egyre több durva bűntettet, azaz gyarmati rémtetteket az expedíciók során elhurcolt barbárokkal szemben. A főszereplő, egy a határvárosban élő elöljáró egyre jobban irtózik ezektől az akcióktól, és ily módon konfliktusba kerül a The Empire hadvezetésével.
A könyv a gyarmatosítás összetett bírálatát nyújtja, és ebben fontos szerepet kap a határ mint jelenség. A The Empire lakosai szerint a határ túloldalán a végképp Másik él – ezzel kapcsolatban a barbár elnevezés nem sok kétséget hagy.
Nincs valódi kapcsolat a két csoport között, csak a Másikról kialakult feltételezések vannak, és kényszeres hit a kettőjük közötti különbségben. „Nincs olyan nő a határ mentén, aki még soha nem álmodott egy sötét barbár kézről, amely egyszer csak kinyúlik az ágy alól, hogy megragadja, és nincs egyetlen férfi, akit ne gyötörtek volna olyan látomások, hogy a barbárok bacchanáliákat tartanak a házában, megtörik a kenyeret, meggyújtják a függönyöket, és megerőszakolják a lányaikat.”
Coetzee története allegória, mert nem konkrétan létező helyről szól. Úgy tűnik, hogy tudatosan nem akarta a történetet túl dél-afrikaisítani, hogy azzal ne szűkítse le annak üzenetét. De azért az világos, hogy a könyv fájdalmasan sokat merít a dél-afrikai valóságból. Az apartheiddiktatúrában a fekete lakosság (különböző) csoportjainak „fekete térségeket” jelöltek ki, gyakran szárazság sújtotta, nem túl kellemes területeket, ezek voltak az úgynevezett bantusztánok. A hatvanas, a hetvenes és a nyolcvanas években Dél-Afrika fehér vezetői arra kényszerítettek sok fekete lakost, hogy költözzenek ezekre a területekre, ahol aztán gyakran szélsőséges körülmények között éltek, mert ezekben a bantusztánokban, amelyek sokszor a mai Dél-Afrika és (az akkoriban a dél-afrikai kormány által irányított) Namíbia szélén helyezkedtek el, nemigen volt munkaalkalom.
Szerencsére ez a projekt sohasem lett „sikeres”, és végül már csak a fekete lakosság egy része élt ezekben a bantusztánokban. De a példa kiválóan illusztrálja az Inayatullah és Blaney által felvázolt rémálmot, azt, amikor a különbséget a határok mögé rejtik, mert a saját határokon belül az kellemetlenségeket okozna.
Egy efféle „sikeres” próbálkozásra talán Lengyelország közelmúltbeli történetében találunk példát. Az országot korábban – a 18. században a Habsburgok, Németország és Oroszország, a 20.-ban Hitler és Sztálin – már többször is felosztották, így bőven volt már trauma a történelmében, amikor a második világháború után Sztálin még rátett egy lapáttal. A térséget teljesen elpusztító háború után a Szovjetunió mint a győztes szövetségesek egyike, megszerezte magának Kelet-Lengyelország nagy részét (olyan városokkal, mint Vilnius és Lviv).
Ezt követően Sztálin elhatározta, hogy a területén élő lengyel lakosság nagy részét kiűzi az országból, nyugatra. A paranoiás diktátor meg akart szabadulni ezektől az „idegen elemektől”, hisz ki tudja, talán még képesek rá, és aláássák a párt hatalmát.
A keleten elveszített területeket kompenzálandó Lengyelország megkapta a legyőzött Németország keleti felének nagy részét. Lényegében egész Lengyelország, „a kerekes ország” nyugatra tolódott, olyan területekre, ahol alig éltek lengyelek.
Németországban aztán gyakran hónapokon át bolyongtak, mire sikerült valahol lakhelyet találni maguknak. A korábbi német falvak új lengyel neveket kaptak. Ez mindenféle fájdalmas traumákhoz és lelki megrázkódtatásokhoz vezetett, írja Corinna Felsch kutató egy 2013-ban az ehhez kapcsolódó turizmusról írott tanulmányában. Néhány lengyel attól félt, hogy a turisták majd visszakövetelik a házakat, ahol a gyermekkorukat töltötték – amire egyébként soha nem volt példa. Néha a németek épp hogy mély kapcsolódást éreztek a lengyelekkel, akiket gyakran ugyanúgy üldöztek el keleten lévő hazájukból. Végeredményben mindkét csoport „a történelem áldozata” volt. De ezek az emberek gyakran az elkeseredettség és a belenyugvás keverékével reagáltak arra, ami a szülővárosukból vagy szülőfalujukból lett. „Még egyszer elbúcsúztam Persingtől”, írta egyikük a hazatérése után megfogalmazott úti beszámolóban. „Ez az alkalom örökre szólt. Már nem viselt meg. Ez már nem az egykori Persing.”
*
Létezik-e a határoknak és a velük járó kártékony dinamikának alternatívája? Inayatullah és Blaney nem vállalkoznak arra, hogy megrajzoljanak egy radikálisan más, határok nélküli jövőt. Ezt nem vehetjük tőlük rossz néven, mert a határok nélküli világ, vagy az, amelyben másfajta határok vannak, mondjuk nagy területeket közösen birtokolnak, teljességgel elképzelhetetlen. Úgy vélem, ez meg is nehezíti a határokkal szembeni tényleges harcot, hisz milyen más alternatívát tudunk elképzelni magunknak?
Lehet, hogy az embernek szükséglete egyfajta elkülönülés. Arról nem is beszélve, hogy a határok nélküli világ felé vezető út szinte biztosan járhatatlan.
De talán mégis érdemes venni a fáradságot, és megnézni, mi az, ami viszont még elérhető. Kisebb lépéseket is tehetünk, ezt javasolja Inayatullah és Blaney is. Talán eleve nem érdemes túl nagy alternatívákban gondolkodni, amelyeket igazából még elképzelni sem tudunk. Talán azzal kéne kezdenünk, hogy lehetőség szerint küzdünk a mai rendszer kellemetlen hatásai ellen. Ne bízzunk benne vakon, és amennyire lehetséges, harcoljunk az „át-Másítás” ellen! Például úgy, hogy tudatosítjuk magunkban a határok lélektani „kizáró” hatását. Vagy a határok valóságos kizáró hatását. Vagy minél átjárhatóbbá tesszük őket, mint ahogy az például a Schengeni övezetben történik, ahol már több olyan nemzedék is felnőtt, akiknek a határok (legalábbis a saját földrészükön) kisebb jelentőséggel bírnak. Vagy úgy, hogy Oroszország eltörli a vízumkötelezettséget, ahogy azt 2021 elején számos országgal szemben meg is tette. Az ember elmosolyodik, amikor azt olvassa, hogy a meglehetősen elszigetelt vidéki város, Penza lakó 2018-ban rendkívül vidáman fogadták a futball-világbajnokságra érkező külföldieket. Ez pozitív fejlemény, és reálisan ez a maximum a határok által meghatározott világban.
És ki tudja, talán a maguk szerény módján a határok kialakulási folyamatainak tanulmányozása során szerzett ismeretek is hozzájárulhatnak ehhez. Gyakran az ilyen furcsa, véletlenszerű, megismételhetetlen történetek a határ mint jelenség bizonyos relativizálódásával járnak. Ezeket a vonalakat egyre gyakrabban látjuk önkényeseknek, hisz ha megismerjük, hogyan jöttek létre, csak erősödik bennünk az érzés, hogy nem létezik „igazságos” határ – még akkor sem, ha azok, akik meghúzzák, mindig racionálisan gondolkodó embereknek tartják magukat.
Milo van Bokkum: Határok – Miért ott, miért így? (A világ legfurcsább országhatárainak történetei)
Fordította: Bérczes Tibor
Cser Kiadó, 2023
