Narancssárgás fényben úszó Los Angeles, kellemes 28 fok árnyékban – miközben egy utasokkal teli busz megállíthatatlanul hasít a sztrádán, nyomában rendőrautók, fölötte helikopter kering. Bájos, frufrus, de gondterhelt sofőr a volán mögött, mellette egy jóvágású rendőrtiszt, plusz harminc utas. Ha 50 mérföld/óra alá esik a busz sebessége, bomba szaggatja darabokra. Pontosabban a Los Angeles-i rendőrség megkeseredett, terroristává avanzsált bombaszakértőjének pokolgépe.
Nem egy amerikai túszdrámáról adunk most jelentést, szimplán csak vázoljuk a 30 éve bemutatott Féktelenül című film alaphelyzetét.
Illik neveket is az ismertetőjegyekhez kötnünk: a frufru mögött Sandra Bullock, a jóvágású rendőrtiszt szerepében Keanu Reeves, a mindig nagyszerű Dennis Hopper pedig ismét gazfickó szerepben alakított nagyot.
A Féktelenült újranézve az a jóleső felismerés kerít bennünket hatalmába, hogy Jan de Bont filmje szinte semmit nem öregedett, Bullockot és Reevest pedig legszívesebben még egyszer megnéznénk hasonló, adrenalintól túlcsorduló filmben. De miért jó érzés sokadszorra is leülni e film elé? Mi miatt beszélhetünk róla a kilencvenes évek egyik legjobb akciófilmjeként? Ha utóbbi igaz, akkor miért felejtette el Hollywood az itt biztos kezű rendezőként megismert De Bontot? És a legfontosabb kérdés, ami három évtized múltán is nyomaszt minket: hogyhogy nem jött össze a két főszereplőt alakító színész a forgatáson?
Tövig nyomott gázpedál
1994-ben már javában törték a fejüket a nagy amerikai filmstúdiók fejesei, hogy az akciófilmeket mégis milyen irányba vigyék tovább. Életképes víziók akadtak, még a szakma nagy öregjeinél is: Arnold Schwarzenegger tangózó férjként, komikusi vénáját egyre inkább előtérbe helyezve bombaként lőtte ki a gonosz terroristákat James Cameron Két tűz közöttjében; Sylvester Stallone pedig a fiktív jövőben játszódó A pusztítóban próbálta ellátni Wesley Snipes baját, miközben nem volt rest magán röhögni. Eközben Jean-Claude Van Damme a videójátékos piac felé nyitott a Street Fighter filmes adaptációjával, és még egy szót sem ejtettünk a felesége megölésével vádolt Richard Kimble professzor kálváriájáról, akit Harrison Ford alakított Oscart-érdemlő módon A szökevényben (a szobrot a film másik főszereplője, Tommy Lee Jones kapta végül).
Az egészen biztos, hogy a változás szele már a levegőben lógott, hiszen a hollywoodi filmeseket a kilencvenes évek közepétől már foglalkoztatni kezdte a technológiai fejlődés, vagy egy lehetséges, a Földre váró kataklizma vészjósló gondolata is.
Jan de Bont szép reményű, a szakmájában kivételes tehetséggel bíró operatőrként lépett a hollywoodi körforgásba, először Lewis Teague Cujo című kutyás horrorfilmjét fényképezte, majd egyre jobban lépkedni kezdett fölfelé a ranglétrán. A Drágán add az életed!, a Vadászat a Vörös Októberre, az Elemi ösztön és persze a Halálos fegyver 3. mindenkit meggyőztek arról, hogy a holland szakembernek kiváló szeme van ahhoz, képileg mitől működik egy akciófilm. Noha mindig ott motoszkált a fejében, hogy egyszer jó volna sajátos látásmódját rendezőként megmutatni, a kamera mögül ritkán lépett ki.
Először a Paramount Pictures filmstúdióhoz került Graham Yost amerikai forgatókönyvíró szkriptje a szóban forgó filmről: Yost egy Kuroszava-filmet, az 1977-es The Bullet Traint vette alapnak (ebből remake is készült Gyilkos járat címen), amiben bombát helyeznek el egy vonaton. A Féktelenül sztorija lényegében pont ennyi, csak vonat helyett buszon utazókat riogatnak robbantással.
A Paramount tapasztalt, jó kezű iparosban gondolkodott, mikor az üres rendezői székre néztek: John McTiernenre (Ragadozó, Die Hard) esett a választásuk, aki a harmadik Die Hard-mozi előtt még épp ráért volna, de pont a Willist akciósztárrá tevő filmsorozat miatt elutasította a felkérést. Mivelhogy azt érezte a forgatókönyvet olvasva, hogy egy „buszos Die Hardra” semmi szükség, így az általa kiválóan ismert De Bontnak adta a rendezés jogát, aki nem utasította el élből a felkérést.
De Bonték kezét idővel elengedte a Paramount, hogy aztán a 20th Century Foxhoz kerüljön a filmterv, akik megtámogatták azt bő 40 millió dollárral, majd sorban környékezték meg Tom Cruise-t, Wesley Snipest és Tom Hankset is, a főszereplő Jack Traven ügynök szerepére keresve a legalkalmasabb színészt. Ám a három évvel korábbi Holtpont című akciófilm arra ösztökélte a stúdiót, bátran forduljanak Keanu Reeves felé. Az akkor 29 éves színész főként álmodozó, érzékeny karakterek megformálásáról vált ismertté, de a Holtpont megmutatta, hogy másra is képes. A stúdiónál mégis hezitáltak, mert Reevesre nézve úgy érezték, túl szépfiús, így nem elég hiteles a férfi gonosztevők ellen.
Mégis őt választották ki a főszerepre, Reeves pedig kardoskodott, hogy ne vicces egysorosokat adjanak majd a szájába, hanem a karakter profizmusát emeljék ki. A színész csatlakozott a Los Angeles-i rendőrséghez tapasztalatot gyűjteni, hónapokon keresztül plusz izomzatot pakolt magára, és hosszú haját is rövidre vágatta. Sandra Bullock szintén kalandos úton került a filmbe: az ő szerepét eredetileg Ellen DeGeneresnek akarták adni, majd Meryl Streepnek és Kim Basingernek is – de ilyen-olyan okokból nem vállalták azt. Bullock elment egy olvasópróbára, hogy kiderüljön, működik-e a kémia közte és Reeves között. Működött, olyannyira, hogy egymásba szeretettek, derült ki több mint húsz évvel a forgatás után. Csak épp akkor egyikük sem vallotta be ezt a másiknak. Bullock például azt mesélte, annyira bele volt zúgva partnerébe, hogy annak elég volt csak rápillantania, és ő máris idétlen nevetgélésben tört ki. Ennek ellenére, vagy talán épp ezért, nem lett semmi köztük.
Sosem randiztunk. Gondolom, volt valami bennem, ami nem tetszett neki.
Reeves pedig erre reflektálva annyit mondott: „Ő meg valószínűleg azt nem tudta, hogy nekem is marhára bejött ő.” A Los Angeles Times egy korabeli riportjában dicsérő hangokat zengett arról, mennyire telitalálat volt a két színész kiválasztása. A Fox akkori marketingelnöke kiemelte, hogy Reevesre és Bullockra egyformán építették a film promózását, hogy a nők érdeklődését is felkeltsék. Míg Reeves macsó zsaruként tündökölt, addig Bullock Annie-je sem volt elveszett, sőt, igazi amazonként ragyogott.
Tudtuk, hogy ez egyfajta hidat képez majd a műfaj és a nők általános érdeklődése közt. Előzetes tesztjeink azt mutatták, hogy a nők érdeklődése nagyon nagy volt egy Keanu Reevesszel készült film iránt. A nők szeretik a női hősöket, és Annie épp ugyanolyan fontos a filmben, mint Jack.
A Féktelenül kizárólag Los Angelesben készülhetett el 1993-ban, és csakis abban az évben, mikor a város nagyszabású autópálya-építése épp befejeződött. Hat hetet forgattak a pálya bizonyos szakaszain. A magyar szinkronban a nagyszerű Sinkó László hangján megszólaló Hopper terroristája végig egy lakásból figyeli a buszon zajló eseményeket, miközben több tévé adását követi egyszerre: az egyik a híradós helikopterek nagytotáljait sugározza az autópályán száguldó buszról, ami egyfajta utalás lehetett OJ Simpson üldözésére is, akinek sztrádán történt lekapcsolását hasonló módon közvetítették a hatóságok a kilencvenes években.
De Bonték többször utalnak a filmben Los Angeles befejezetlenségére a hiányos autópálya-szakasszal és a félig kész metróvonallal is. Jól tudjuk, az angyalok városának általános látképe ma is pont ugyanilyen.
A multikulti bombás busz
Mendemondák keringtek arról évtizedekig, hogy a Lumière testvérek A vonat érkezése című első, moziban vetített mozgóképe annyira felkavarta a nézőket, hogy a vásznon látott közeledő vonat miatt pánik közepette rohantak ki a mozikból. A recept szinte alig változott 100 évvel később De Bont filmjében: egy volt Los Angeles-i bombaszakértő terroristává avanzsál, bombát rejt egy busz alá, és végig attól retteghetnek a Los Angeles-i polgárok, vajon milyen formában tör életükre a száguldó jármű.
De Bont egész karrierje alatt remekül bánt a képekkel, ehhez ugyanakkor nem szükséges megnézni a Féktelenült. Talán meglepetést jelentett 1994-ben, hogy a holland szakember rendezőként sem vallott kudarcot, és pályájának abszolút csúcspontjává vált a film.
A Féktelenül szerencsére szívének kedves projekt volt: olyan apróságokra is figyelt, mint a bombával fenyegetett busz összetétele. Az utasokat szándékosan úgy válogatta össze, hogy minden kultúrából jelen legyen valaki, De Bont ugyanis azt akarta, hogy a járat legalább olyan multikulturális legyen, amilyen Los Angeles.
De mégis mitől lett ennyire időtálló a Féktelenül, amiért 30 év után is izgalommal indítjuk el egy streamingfelületen? Csak azért, mert Bullockot és Reevest jó egymás mellett látni? Netán De Bont mesélt úgy és abban az időben az Amerikát fojtogató terrorizmusról, ahogy más nem tette? És van-e bármi oka annak, hogy Lázár János e film egyik jelenetére photoshoppolva magát hirdette a vármegyebérletek bevezetését?
A válasz ennél összetettebb – az utóbbira pedig nem is keresnénk válaszokat: ugyanakkor az amerikai filmipar a kilencvenes évek elejétől egyre komolyabb hangvételben kezdett beszélni a terrorizmusról, hiszen az akkori kormány sem tett másként. Reeves és Hopper figuráinak összefeszülése arról is mesélt, hogy a veszély nemcsak határokon kívülről, de belülről is ugyanúgy érkezhet. A Szovjetunió összeomlásával a kommunista fenyegetettség már nem volt izgalmas témaként a vásznon, így a filmkészítők a belülről jövő veszedelmekből merítettek ihletet: erre épített az 1992-ben készült Az 57-es utas, és az 1996-os A szikla is – a Féktelenül sem lóg ki ebből a sorból.
Varró Attila Halálos iramban (Az akciófilm útjai) c. esszéjében ennek eszközeiről sem felejt el írni: szerinte Keanu Reevesék – több kollégájával együtt – ekkoriban még nem akciósztárok, hanem akciófilmekben is sikeres filmsztárok, akiket
már sem testük, sem teljesítményük nem predesztinál emberfeletti státuszra. Mindössze a technika által megdicsőült hús-vér emberek, futurisztikus járművek volánja mögött (Mad Max), virtuális világokban (Mátrix), netán különféle gépek, berendezések, technikai rendszerek csapdáiban, amelyekkel hatékony szimbiózisba lépnek (mint a Féktelenül busza, a Fegyencjárat repülője, a Drágán add az életed! hipermodern toronyháza, vagy akár Az elnök különgépe).
Nagyot lendített a Féktelenül időtállóságának megőrzésében, hogy a korabeli technikáknak megfelelően szinte nem használtak CGI-t, hanem valódi trükköket alkalmaztak, kaszkadőröket hívtak segítségül. Bár néhány trükknél tényleg elszaladt az írók fantáziája – mint például a húsz métert ugrató busznál –, összességében az akciófilmes szekvenciák nagyon erős pillérei De Bont filmjének. A történet végi, metrókocsi tetején zajló leszámolás Reeves és Harris között például egy az egyben megihlethette Brian De Palmát, az első Mission: Impossible rendezőjét, aki saját fináléjában hasonló kutyaszorítóba küldte egy vonat tetejére Tom Cruise-t.
A Féktelenülre jellemző, hogy egy perc üresjárat sincs a feszült nyitószekvencia után sem, ami miatt sokadik nézésre is azt érezzük, elsodornak magukkal a történések. Reeves zsaruja épphogy felveszi a briósát a pékségben, mikor bomba robban egy kint elguruló buszban. Ezután csörög egy kültéri telefon, hogy megkezdődjön a macska-egér játék egy másik buszra rejtett bomba hatástalanításáért. Jack Annie-t teszi meg sofőrnek, mert a nőnek gyorshajtás miatt elvették a jogosítványát. A zsaru pedig inkább fellelkesül, mintsem fél, hogy a busszal száguldoznak majd: nem nehéz De Bontot Jack figurája mögé látni, az adrenalintól hajtott rendező végig gázadásra ösztökéli szereplőit, ami a film legnagyobb erénye. Talán nem véletlen, hogy ugyanezt a receptet vette elő Michael Bay a Rohammentő megrendezésénél két évvel ezelőtt.
Féktelenül kettő és három
Az első film sikere után (350 millió dolláros bevétel világszerte) a 20th Century Fox fejeseinek dollárjelek nőttek a szemük helyén, így folytatást követeltek De Bonttól, akinek ráadásul a Féktelenül előtt a szerződésébe foglalták, amennyiben kasszasiker lesz az elsőből, kötelező lesz folytatni azt. Ő pedig elkészítette azt Féktelenül 2. – Teljes gőzzel cím alatt, amiben Bullock visszatért, ám Reeves távol maradt. A folytatásban Annie karaktere megházasodik, és a Karib-tengerre utazik férjével, hajójukat pedig eltéríti egy terrorista.
A folytatás annyira silány, hogy több szót nem is fecsérelnénk rá: kritikai oldalon abszolút bukás volt (de legalább a gyártási költségét visszahozta), szerencsére Bullock karrierjét nem kellett eltemetni utána. A színésznő élete legrosszabb döntésének tartja, hogy igent mondott a felkérésre. Reevest pedig a felkínált 12 millió dollár sem győzte meg, hogy asszisztáljon az erőtlen történethez, helyette Al Pacino oldalán vállalt szerepet Az ördög ügyvédje főszereplőjeként.
Már az első film végén is voltak arra utaló jelek, hogy De Bont nem feltétlenül tud mit kezdeni a nagyra nyújtott játékidővel (gondoljunk az abszolút fölösleges metrós részre), a második felvonásban pedig még inkább kiviláglott, hogy az első film sikere jóformán megismételhetetlen, épp a korábban részletezett okok miatt.
Hogy van-e esély egy harmadik részre, arról a mostanság remake-ekben, rebootokban gondolkodó filmstúdiók fognak első sorban választ adni. Annyi biztos, hogy Keanu Reeves és Sandra Bullock nem zárkóznak el. Erről 2024 májusában együtt nyilatkoztak:
Hatalmasat szólna! Úgy érzem, valami még nem történt meg, szeretnék újra Sandrával dolgozni, mielőtt meghalunk!
Folytatások, lehetséges remake-ek ide vagy oda, mi a harmincéves évforduló alkalmával inkább azt tanácsoljuk, sokadszorra is érdemesebb a 2525-ös számú buszra jegyet váltani, de kizárólag akkor, ha Sandra Bullock vezeti azt.
