Samuel Beckett feszülten ül az irodalmi Nobel-díj ünnepélyes átadóján. Oldalán felesége, Suzanne Dechevaux-Dumesnil szintén nem repes az örömtől. Mikor elhangzik Beckett neve és felzeng a tapsvihar, az író lesújtva bámul maga elé.
Micsoda katasztrófa!
– fintorog.
Így kezdődik a 2024-es Előbb táncolj! című film, amely nem kevesebbre vállalkozik, mint a 20. század egyik legjelentősebb ír költőjének és drámaírójának bemutatására. Ez a mondat frappáns felütése a legendásan zárkózott és mindig borús hangulatú író életrajzának, és állítólag tényleg elhangzott az 1969-es díjátadón, csak éppen nem Beckett, hanem felesége szájából. Ez a lényegen nem változtat: a szerény házaspár egyszerűen nem vágyott a sikerre és a vele járó hírnévre. Beckett egyébként azért sem lelkesedett, hogy könyvet írjanak róla, csak élete vége felé hagyta jóvá, hogy James Knowlson, a Readingi Egyetem francia professzora és a Beckett-gyűjtemény alapítója biográfiát készítsen róla – találóan Hírnévre kárhoztatva címmel, és azzal a feltétellel, hogy csak az író halála után jelenhet meg. Ha tudná, hogy most egy 100 perces film boncolgatja az életét!
Úgy tűnik, egyetlen nagy irodalmi alak sem úszhatja meg az életrajzi filmeket (a közelmúltban készült például Tolkienről, Salingerről, vagy Hemingwayről is). Beckett történetét James Marsh rendezte, akinek van már tapasztalata a műfajban, nem is akármilyen: ő rendezte a 2014-es, Stephen Hawking életét feldolgozó A mindenség elméletét, ami nagy siker volt, számos díjat és néhány Oscar-jelölést is szerzett. Marshnak mellesleg van már Oscarja, csak épp dokumentumfilm kategóriában: 2008-ban az Ember a magasban című filmmel szerezte a szobrocskát, amely egy francia kötéltáncos, Philippe Petit híres mutatványát és annak előkészületeit meséli el: Petit 1974-ben sétált át a World Trade Center két tornya közé kifeszített drótkötélen.
Beckettről azonban mégsem lehet csak úgy hagyományos életrajzi keretek között mesélni, a skót forgatókönyvíró, Neil Forsyth igyekszik némi abszurditást vinni a történetbe: mikor a Beckettet alakító Gabriel Byrne a Nobel kihirdetése után felsöpör a színpadra (a Vígszínházéra egyébként, merthogy a film Budapesten forgott), köszönőbeszéd helyett zsebre vágja a pénzjutalmat, és a közönség meglepetésére lendületesen felmászik egy félreeső létrán, hogy aztán egy barlangszerű üregen át a semmibe jusson: egy üres, homokos, szürkés fényű térbe.
Ebben a Godot-szerű keretben elevenedik fel aztán az életrajz, ahogy a visszaemlékező Beckettek egy-egy gondosan felcímkézett történetszálat szentelnek a múltban megbántott ismerősöknek. Ez a megoldás inkább mesterkéltnek hat, mint frappánsnak, a múlt drámaiságát pedig egészen ellehetetleníti a száraz elemezgetés. Gabriel Byrne azért mindent beletesz ezekbe a semmiben játszódó jelenetekbe: a 73 éves ír színész remek választás volt a szerepre, miatta tud szórakoztató lenni, ahogy az író saját magával alkudozva vet számot életének történéseivel, és Byrne alakításában Beckett emberi arca is megjelenik. A valóságban háttérbe húzódó és így a közvélekedésben kissé misztikussá vált szerző itt is komor ugyan, de önirónikus és esendő is.
„Ez a film egy kísérlet arra, hogy hús-vér alakot adjunk valakinek, akiről az emberek nagyon keveset tudnak” – mondta a Guardiannek Byrne, a budapesti forgatásról Zoomon bejelentkezve. „Beckettnek volt humorérzéke, mélyen érzelmes volt, saját teljesítményét élete nagy részében kudarcként élte meg, majd a Nobel-díj elnyerése után meg kellett küzdenie a világsikerrel. Utolsó éveit egyedül élte le egy idősek otthonában, egy nagyon egyszerű szobában.”
A filmben feltűnő Beckettnek nem véletlenül kell saját magával szembenéznie: erős önutálattal küzd, tele a múltja megbántott emberekkel. Nekilát hát az évek során szerzett haragosok lajstromának, hogy kimatekozza, kinek adhatná a Nobellel nyert pénzt, hogy jóvátegye vele valamelyik múltbeli hibáját vagy megfizessen egy régi adósságot.
Tudod, mennyi szégyent kell majd újraélned?
– teszi fel magának a kérdést.
És bűntudatból valóban nincs hiány a felelevenedő történetekben, de legalább Samuel Beckett élete – a leghíresebb drámáival ellentétben – bővelkedett az eseményekben. Minden megromlott kapcsolat egy-egy fejezet itt az író életéből. A vidám vidéki gyermekkort beárnyékolja Beckett édesapjának korai halála (itt Forsyth némi írói szabadsággal élt, a valóságban ugyanis az író jóval később vesztette csak el az apját) és megkeseredett édesanyja (Lisa Dwyer Hogg), akit hamarosan faképnél is hagy, hogy a borús Írországból Párizsba költözzön. A fiatal Beckett (akit a visszaemlékezésekben Fionn O’Shea alakít) a francia fővárosban aztán nekilát megalapozni az irodalmi karrierjét: először kitartó zaklatása eredményeképp összeismerkedik példaképével, James Joyce-szal (akit a megbízhatóan remek Aidan Gillen játsszik). Munkát vállal a szintén ír származású írónál, emiatt azonban összegabalyodik Joyce kissé kattant leányával. Mikor egy holdvilágos párizsi éjjelen váratlanul megkéseli egy strici, Beckettet későbbi felesége, Suzanne (fiatalon Léonie Lojkine) ápolja vissza az életbe, hogy aztán a második világháború kitörésével gépíróként és fordítóként csatlakozzon a francia ellenálláshoz, ezzel ismét veszélybe sodorva életét.
A drámai hangulat fokozásában az eseményeket morózusan kommentáló Beckett klónok sem segítenek, rájuk azonban márcsak azért is szükség van, hogy szájbarágósan elmagyarázzák, melyik kapcsolatban miért van bűntudata az írónak – ez ugyanis a történetek nagyrészéből egyáltalán nem világos. Egyrészt azért, mert néhol egyszerűen nem derül ki; a háborúban meghalt barátot, a Robert Aramayo által alakított Alfyt például a kommentár szerint anno Beckett tüzelte fel, ilyesmit azonban nem látunk a történetben, ellenkezőleg: Alfy az, aki beszervezi az írót az ellenállásba. Másrészt azért is nehezen hihető ez a sok bűnbánás, mert a fiatal Beckett szinte semmilyen érzelmet nem tanúsít a mellette felsorakozó karakterek irányába. Az egyedüli kivétel a rajongott Joyce, nem véletlenül a vele folytatott kapcsolat az egyetlen emlékezetes szál – ez persze nagyban köszönhető Gillennek is, aki kaján élvezettel alakítja a manipulatív, fellengzős példaképet.
Igazán érdekessé fájóan későn válik a film: amikor a már idősödő (tehát ismét Byrne által játszott) Beckett végre megírja a Godot-ra várvát, ennek kapcsán pedig nyakába szakad a hírnév, és megismerkedik a BBC kritikusával, Barbara Bray-jel (Maxine Peake).
Nem egyszerű műfaj az írókról készített életrajzi filmeké, az Előbb táncolj! és jól választott színészi gárdája viszont becsületesen próbálkozik. Ami furcsamód teljesen kiamaradt, az maga Beckett munkássága, és az, hogy ez az eseménydús életút és a terhelt kapcsolatok hogyan befolyásolták az irodalmi zsenit. A film megelégszik annyival, hogy a címben emléket állít a Godot-ra várvának, egyfajta életfelfogást varázsolva a darabból kiragadott „dance first, think later” (előbb táncolj, aztán gondolkodj) idézetből. Eredetileg persze nem egy életvezetési mottó ez a mondat, akkor hangzik el a színdarabban, mikor a főszereplők saját szórakoztatásukra szeretnének performanszra bírni egy arra tévedő karaktert. Magyar fordításban így hangzik:
„Esetleg ha először táncolna, utána meg gondolkozna, persze csak ha nem kívánunk tőle túl sokat.”
Előbb táncolj!, 100 perc, 2023. 24.hu: 6/10
