A középiskolában és az egyetemen még nem foglalkoztam azzal, hogy tanár legyek
– emlékszik vissza a kezdetekre Törley Katalin, aki aztán mégis a katedrát választotta. 23 éven keresztül volt a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium francia tanára, egészen a másfél évvel ezelőtti kirúgásáig. Az asztalán ma is ott van egy tanári zsebkönyv – bár érdemjegyek már nem kerülnek bele, naptárként használja.
A gimnáziumi órák mellett 2016-tól a Tanítanék Mozgalom is meghatározó szerepet töltött be az életében. Az aktivista lét után nemrég újabb feladatra vállalkozott: a Kétfarkú Kutya Párt EP-listájának második helyén szerepel. Cikkünkben ennek az útnak az állomásait térképezzük fel.
*
Felsőfokú tanulmányait a Pécsi Tudományegyetemen végezte, és mivel a képzés során nem volt külön a bölcsészkar és a tanárképzés, voltak módszertani, a tanárságra felkészítő órái, sőt tanári gyakorlata is. Első közoktatási tapasztalatait tehát az egyetem alatt szerezte, amikor néhány hónapig helyettesítenie kellett egy olyan iskolában, ahová sok roma, a beás cigány nyelvet beszélő gyermek is járt, és ahol tettek egy kísérletet arra, hogy a még éppen kötelező, de már kikopóban lévő orosz helyett a franciát kezdjék el nekik tanítani. A diploma megszerzését követően két éven keresztül tanársegédként az egyetemen maradt, utána fordítóként és tolmácsként tevékenykedett 1999-ig, amikor egykori iskolájában, a Kölcseyben kezdett el tanítani.
„Amikor megszületett a lányom, már nem vállaltam tolmácsolást, mert nem tudtam összeegyeztetni a gyerekneveléssel. Ráadásul elkezdtem nagyon unni a szakfordítást, hiszen semmi közöm nem volt a szövegekhez, amikkel dolgoznom kellett. A volt gimnáziumom franciatanára megkeresett, hogy valakit helyettesíteni kellene, amíg gyesen van – mondtam, hogy próbáljuk ki. Először kevés órában kezdtem, aztán egyre több lett, végül ott ragadtam.”
Rögtön a mélyvízben kezdett, hiszen egy érettségiző osztályban kellett francia civilizációt tanítania, amihez nem volt tankönyv, csak feldolgozandó témák. Megugrotta az akadályt, sőt eleinte úgy érezte, a nagyokkal ért inkább szót. A kisebbekkel nehezebb volt,
akkoriban nem értették a humorom, kicsit féltek is tőlem, én ettől megrettentem, mert nem éreztem magam félelmetesnek.
Sokáig nem is vállalt kezdőket, de egy idő elteltével muszáj volt, hiszen osztályfőnök lett. A tanári pályája végére pedig az egyik legkedvesebb feladatává vált – a francia civilizáció oktatása mellett – a nulladik évfolyamosokkal a közös munka. Szigorú pedagógusnak tartotta magát, úgy véli, elvárásai mindig voltak, fegyelmezési gondjai viszont sosem, jól tudott együttműködni a gyerekekkel. Ugyanakkor mindig is izgulós volt, még a pályája vége felé is, „ha új csoportba kellett bemenni, mindig görcsbe állt a gyomrom.”
Nagyjából tíz év után jött el, hogy elkezdett gondolkozni azon, mire jó az iskola, és mi benne a tanár feladata?
„Volt egy alkalom, amikor megpördült velem a világ. Amikor a lányom 2003-ban iskolás lett, és először bementem az iskolájába, elsétáltam a tornaöltöző előtt. Megcsapott a szaga – ugyanolyan volt, mint gyerekkoromban. Akkor éreztem, hogy nem lehet igaz, hogy miközben a világban annyi minden megváltozott, az iskola még mindig ugyanolyan.”
Sosem tartotta magát pusztán szaktanárnak, az osztályfőnökség volt számára a legérdekesebb és a leginkább gazdagító tevékenység. Mindig érdekelte, milyen úton mennek keresztül a fiatalok a középiskolában, mennyi minden történik velük, mennyi változást élnek át – a tanáraikkal együtt is.
Ma már úgy fogalmazza meg mindezt, hogy pedagógusnak lenni egyfajta kísérőszerep.
Elkísérni a diákokat egy életszakaszban, megpróbálni támogatni őket, megmutatni nekik dolgokat, kinyitni bizonyos ablakokat, esetleg némelyiket becsukni. Utána elengedni őket. Ami egy tanár életében nagyon nehéz – hiszen, amíg ők elmennek, mi maradunk.
Még ma is felkavarja, amikor a Kölcsey felé sétál. Legutóbb decemberben, a téli szünet előtt járt a gimnáziumban. „A franciások között van egy olyan tradíció, hogy szervezünk egy karácsonyi éneklést a lépcsőházban. Odajön az összes, franciát tanuló gyerekcsoport, francia karácsonyi dalokat éneklünk. Ezt nagyon régóta én vezényeltem le. Tavaly és idén is visszahívtak erre az alkalomra.” Az idén egy fokkal könnyebb volt – tavaly még nagyon friss volt a kirúgás okozta seb. Most már inkább a találkozások öröme dominált. Hamarosan egy tablófotózás miatt újra be kell mennie, érettségizik egy osztály, amelyiket még tanított. Valószínűleg még jövőre is lesz ilyen, aztán lassan minden volt diákja elballag.
Zaklatott korszak volt – emlékszik vissza a 2022-es polgári engedetlenségi mozgalomra, amely miatt elbocsátották az állásából. Ám a különféle érdekérvényesítésekben vagy ellenálló mozgalmakban való részvételének kezdete korábbra tehető: „2016 óta benne vagyok a sűrűjében.”
Miközben számos iskolában az ő és a kollégái kirúgása olaj volt a tűzre, sokszor megkapta a kérdést: hogyan lehetséges, hogy a Kölcsey tantestülete – ahonnan öt pedagógust rúgtak ki – nem állt fel? Az ő álmaiban is ez lett volna a reakció, vallja be. „Csak közben annyi mindent kellett egy ilyen sokk után mérlegelni: a gyerekek összeomlottak, mellettük is ott kellett lenni, hiszen féltették az iskolájukat, miközben arra gondoltunk, hogyha még néhány tanárt kirúgnak, akkor összeomlik a francia két tannyelvű képzés. Vagy esetleg az egész iskola.”
A kirúgást követő gyászfolyamat még nem zárult le teljesen. Nem érzi magát haszontalannak, elfoglalta magát, de összességében az élete felét a Kölcseyben töltötte, ha a gimnáziumi éveket is beleszámoljuk. Ráadásul a Tanítanék Mozgalmat, amelyet élete projektjének tart, szintén itt kezdte el.
Együtt lenni, pillanatokat megélni, amiket nap mint nap, rengeteg órában tettem a diákjaimmal. Ez már nincs. Hiányzik. Nem az hiányzik, hogy nem taníthatom a kiemelő szerkezetet vagy Franciaország szociális problémáit, hanem az, hogy szinte minden órára jutott egy olyan pillanat, ami érzelmileg ütött. Vidám volt, szomorú vagy dühös, az mindegy. Ez a hiány mindig megmarad.
A Tanítanék Mozgalomba nyolc évvel ezelőtt „öntudatlan lelkesedéssel” vágott bele, olyan tempóval, ami mellett nem lehetett sem kiszállni, sem elgondolkodni azon, hogy miként összeegyeztethető ez a saját életével. Aztán jött egy csendesebb időszak. „Igazából ez sem volt könnyű, mert bár sok energiát, izgalmat, lámpalázat kellett túlélni, amikor a civil életből hirtelen a közéletbe kerültem, de amikor kevesebb volt ebből, hiányzott. A bennem szunnyadó díva, aki valahol ott van, azt kérdezte, hogy »na, most mi lesz?!«”
Felfutásként tekint arra, amikor 2018-ban az oktatási minimumon dolgoztak, és szerinte jöhetett volna egy hasonló az új nemzeti alaptanterv bevezetését követően is, ám beütött a koronavírus-járvány, és minden kényszerűen elcsendesedett. 2022-t már a polgári engedetlenség és sztrájk uralta. Most azt gondolják, hogy mivel megint apatikusabb a közhangulat, más tevékenységeket kell kitalálni, és ha megint jön egy hosszan kitartott politikai pillanat, akkor újra nagy lendülettel lehet belevágni.
Egyik legnagyobb sikerének a Tanítanékban azt tartja, hogy egy „nyelvi forradalmat” sikerült megvalósítaniuk, érthetőbbé, hozzáférhetőbbé tették az oktatásról folyó közbeszédet, és nagy, szolidáris tömeget tudtak megszólítani. Emellett megemlíti a magánadományokból létrejött sztrájkalapot, illetve azt, hogy a polgári engedetlenséget képesek voltak hosszan és tömegesen fenntartani. „Ez azért fontos, mert rámutattunk az igazságtalan keretekre, és nem az immorális játékszabályokon belül csináltunk valamit.”
Tavaly nyáron kezdtek el gondolkodni azon, hogy a státusztörvény elfogadása utáni apátiában hogyan folytassák. Egyrészt hálózatépítésbe kezdtek, másrészt azon gondolkodtak el, miért ne használhatnának nagypolitikai eszközöket szakpolitikai célok képviseletére. Így esett a döntés az EP-választásra, de nem oly módon, hogy Törley kiválik a Tanítanékból, és politikai karrierbe fog, hanem a szervezet vesz részt ebben. Ennek alapvető feltétele volt a konszenzusos szervezeti döntés.
„Ez egy óriási változás az életemben, de rájöttem, hogy a kirúgással egyébként is felforgatták az életem, úgyhogy az, hogy még kicsit tovább forgatjuk, belefér” – mondja Törley. A döntést pozitívan fogadta a környezete, az aggodalmak is inkább támogatóak voltak. „Attól féltem, hogy a szüleim rosszul fogadják majd, de ők is megértették.”
Elmondta, nem érzik politikai otthonuknak egyik ellenzéki pártot sem, nem is szerettek volna elköteleződni egyik mellett sem, így jött a képbe az MKKP, mivel „bennük is van egyfajta keretfeszegetés, amit mi is magunkénak érzünk.”
A tanári kvalitásai közül szerinte EP-képviselőként tudná kamatoztatni a tanulási képességét, empátiáját, kitartását, illetve azt is, hogy fesztelenül tud más emberek előtt beszélni. Félelmei egyelőre nincsenek, tudja, hogy sok mindent kell tanulnia ahhoz, hogy a szűken vett témáin kívül eső kötelezettségekkel is meg tudjon birkózni, de ettől nem fél.
Egyik célja, hogy felerősítse a pedagógusok, a szülők és a diákok hangját Brüsszelben is, hiszen azt gondolja, hogy a magyar gyerekeknek jár ugyanaz a színvonalú oktatás, mint amit a diákok Portugáliában, Svédországban vagy Észtországban megkapnak.
Ha nem rúgtak volna ki, ez a helyzet nem állt volna elő. Akkor mennék be nap mint nap az iskolába, és tanítanám a tanítványaimat.
Arra a kérdésre, hogyha választhatna, holnaptól EP-képviselő lesz vagy a Kölcsey Ferenc Gimnázium franciatanára, azt feleli, az előbbi. „Most olyan körülmények közé mennék vissza tanítani, hogy kezdhetném újra a polgári engedetlenséget, és ez elég faramuci helyzetet teremtene.” Ha addigra nem rúgták volna ki, valószínűleg egy nehéz döntést követően azt választotta volna, hogy nem fogadja el a státusztörvénnyel keletkező új jogviszonyt – és mivel a törvény már életben van, olyan eszközökkel próbálna tiltakozni ellene, hogy valószínűleg újra elbocsátanák.
„Ez valóban kockázat, mégis azt remélem, hogy megéri” – feleli arra, mi lesz, ha sosem taníthat többé. De reménykedik, hogy lesz még az életében, legalább egy rövid ideig, amikor újra megteheti. Ha nem, a közoktatásért való küzdelmet viszi tovább – hiszen ez volt a másik dolog, amire rátette az életét.
Továbbra is inkább a Tanítanék mozgalmárjaként tudná definiálni magát, mintsem politikusként, miközben a szó közpolitikai értelmében mindig is politizáltak, és a jövőben is ezt folytatják. A jó politikus ismérvének azt tartja, hogy „az embernek legyen egy ügye, akarjon elérni valamit, és annak a szolgálatába állítsa a lehetőségeket, eszközöket, a színpadot, amit meg tud hódítani.”
