Hogyha az Amerikai Egyesült Államok és Vietnám kapcsolatára gondolunk, valószínűleg a vietnámi háború jut az eszünkbe: a ’70-es években az észak-vietnámi kommunisták és a Vietkong (Nemzeti Front Dél-Vietnám Felszabadításáért) erői legyőzték a világ legerősebb hadseregét. Igaz, ehhez hathatós szovjet és kínai segítséget kaptak. A dolgok azóta igencsak összekavarodtak. Az USA és Vietnám kapcsolatát első ránézésre ugyanis már-már a szövetségesi viszony jellemzi. A közös rivális, amely miatt a két állam egymásra van utalva, Kína, de Hanoi azért a régi baráttól sem tud szabadulni, és nem is teljesen akar.
A francia gyarmatosítástól Rambóig
Vietnám a második világháború kitörése és a vietnámi háború vége között gyakorlatilag nem tapasztalt egyetlen teljes békés évet sem. Az 1800-as évek vége óta francia gyarmati uralom alatt álló országot 1941-ben Japán szállta meg. Tokió 1945-ben a függetlenség kikiáltására vette rá az ország franciabarát uralkodóját, Bao Dait. A világháború idején az országot később vezető kommunista Ho Si Minh baloldali gerillamozgalmat szervezett Viet Minh (Liga Vietnám Függetlenségéért) néven. Ők szemben álltak a franciákkal, a japánokkal és a monarchiával is.
Amikor a japán megszállók 1945 végén elhagyták az országot, a függetlenségi láz nekik, és nem az uralkodónak kedvezett, aki így kénytelen volt átadni a hatalmat a kommunistáknak. Párizs azonban hallani sem akart egy önálló Vietnámról. A saját függetlenségét is éppen csak visszanyerő Franciaország ezért 1945-46 során, brit segítséggel, támadást indított Ho Si Minhék ellen. A gyarmattartók az ország északi felére szorították vissza a kommunistákat, délen pedig autonóm gyarmati adminisztrációt hoztak létre, névleg az ekkoriban idejét inkább párizsi mulatókban töltő Bao Dai uralma alatt.
1946-ban aztán a konfliktus háborúvá szélesedett. Az első indokínai konfliktus 1954-ig tartott, amikor is a katasztrofális Dien Bien Phu-i ütközet után a franciáknak fel kellett adniuk a gyarmatukat.
Az USA ekkor került képbe, Washington ugyanis nem akarta hagyni, hogy az ázsiai ország szovjet befolyás alá kerüljön. Ho Si Minh erőit a második világháborúban az Egyesült Államok még támogatta a japánok elleni harcban, amikor azonban azok a francia gyarmattartók ellen fordultak, Washington inkább a franciákat segítette. Végül amikor Párizs 1954-ben feladata indokínai gyarmatait, Vietnámot névlegesen is a kommunista északra (Vietnámi Demokratikus Köztársaság) és a kezdetben francia-, később Amerika-barát délre (1955-ig Vietnámi Állam, majd Vietnámi Köztársaság) osztották.
Dél-Vietnám helyzete közel sem volt stabil. Az államügyeket elhanyagoló Bao Dait az Amerika-barát Ngo Diem puccsal távolította el az ország éléről, majd kikiáltotta a köztársaságot. Ezzel egyidejűleg az országban kommunista felkelés tört ki, amit Észak-Vietnám is aktívan támogatott. Mindezek miatt az USA is belesodródott a konfliktusba, és megkezdődött a két ország húsz évig tartó, öldöklő konfliktusa. A Tonkini-öbölben 1964-ben történt incidens után Washington közvetlenül is bekapcsolódott a háborúba.
A vietnami háború története jól ismert, azt azonban ki kell emelni, hogy mivel az USA a háború alatt Dél-Vietnámot ismerte el és támogatta, így a később az egész országot elfoglaló kommunista Vietnámmal nem volt diplomáciai kapcsolata, hiszen háborúban álltak. 1972-ben azonban az USA Párizsban békeszerződés aláírására kényszerült az északiakkal, aminek értelmében az amerikaiak 1973-ban kivonultak az országból. Végül 1975-ben Észak-Vietnám bevette Saigont, a déliek fővárosát, és az ország Ho Si Minh vezetése alatt egyesült. Az USA kereskedelmi embargót vezetett be az országgal szemben, és a diplomáciai kapcsolatokat sem állították helyre. Bár voltak lépések a viszony normalizálására, Vietnám például szeretett volna amerikai befektetőket csábítani az országba, és Jimmy Carter hajlott is a megegyezésre, végül ez 1994-ig váratott magára.
Kommunista belviszály Indokínában
Az USA kivonulása után Kína lépett színre, a vietnámi háború eseményei pedig egész Indokínára kihatottak. Amikor ugyanis az amerikaiak kivonultak a térségből, annak mindhárom állama, tehát Vietnám mellett Laosz és Kambodzsa is kommunista uralom alá került. Csakhogy amíg az előbbi két ország hagyományos marxista-leninista, azaz szovjet befolyási övezet lett, addig Kambodzsában Peking 1975-ben maoista felkelőket segített hatalomra. Ők voltak a rettegett Vörös Khmerek, akik őrült és véres diktatúrát alakítottak ki.
Bár az amerikaiak ellen a Vörös Khmer és a Vietkong együtt harcolt, a győzelem gyorsan egymás ellen fordította őket. Kambodzsa történelmi okokból tartott a nagyobb és erősebb Vietnám dominanciájától. Pol Pot emellett a szovjet irányvonalat képviselő Ho Si Minht revizionistának tekintette. A konfliktusra rátelepült a szovjet-kínai ellentét is: Vietnám Moszkva, Kambodzsa pedig Peking proxyjának volt tekinthető.
A konfliktus 1977-ben mérgesedett el végleg. Pol Pot nem nézte jó szemmel, hogy a szerinte országa elfoglalására törő vietnámiak kambodzsai területeken is átvonultak. A Vörös Khmerek ezért lőni kezdték a vietnámi hadsereg egységeit, emellett vietnámi falvakon ütöttek rajta, ahol civileket mészároltak le. A vietnámiak nem maradtak adósak a válasszal, és ők is kambodzsai területekre törtek be. Megindult a harmadik indokínai háború, ami Vietnám és áttételesen a szovjetek győzelmével zárult a Vörös Khmerek ellenében.
Paradox módon az USA Pol Potot támogatta. Washington és Peking ugyanis a ’70-es évek végén rendezte viszonyát, mivel az „ellenségem ellensége a barátom” elve alapján mindketten Moszkvában látták a fő veszélyforrást. Az USA tehát inkább a Kína-barát mészárost, Pol Potot látta volna szívesen Kambodzsa élén, mint a végül győzedelmeskedő Vietnám bábkormányát. A vietnámi győzelem így nem javította Hanoi és Washington viszonyát. Bár a ’70-es években, főleg Carter alatt, volt róla szó, hogy – amennyiben az amerikai hadifoglyok hazatérhetnek – a két ország helyreállítja a diplomáciai viszonyt, Ronald Reagan ezt már Kambodzsa vietnámi megszállásának végéhez kötötte. Így a hidegháború ismét közbeszólt.
A ’90-es években újabb fordulat következett be. A Szovjetunió 1991 végén felbomlott, a hidegháború pedig véget ért. Az USA-nak így megszűnt a közvetlen érdekütközése a kommunista Vietnámmal és annak kambodzsai bábkormányával. A két ország viszonya így enyhülni kezdett. 1994-ben Bill Clinton amerikai elnök feloldotta a Vietnámmal szemben 1975-ben hozott embargót.
Az USA első vietnámi nagykövete egy háborús veterán és hadifogoly lett.
Rossz testvérek: Kína és Vietnám
A két ország változó viszonyának megértéséhez fontos látni, hogy Ho Si Minh valójában a háború befejezése után azonnal megkörnyékezte Washingtont, és erre komoly geopolitikai indoka volt. Kereskedelmi egyezményt, sőt amerikai befektetéseket, és nem utolsósorban hivatalos diplomáciai kapcsolatfelvételt akart elérni. A kommunista vezetés ugyanis egyszerre akart békés és baráti viszonyt Amerikával, miközben a szovjet blokk része maradt volna. Vietnámot nem a hidegháború izgatta, és nem Washingtontól rettegett: Kínával szemben akart védelmet szerezni.
Ehhez fontos tudni, hogy a kulturálisan és vallásilag is hasonló két ország közös történelme évezredekre tekint vissza. A két ősi civilizáció mindig is rivalizált egymással, és ebből általában a sokkal népesebb és nagyobb Kína került ki győztesen.
A francia gyarmatosítás és az amerikai jelenlét azonban Vietnámot arra késztette, hogy egy időre félretegye a konfliktust, és Peking kegyeit keresse. Kína a franciák elleni küzdelemben és a vietnámi háború alatt is támogatta szomszédját. Kiképzőket és fegyvereket küldött, ám Ho Si Minh végig gyanakodott arra – nem alaptalanul –, hogy Kína vissza akarja nyerni befolyását országa felett. Amikor a háború véget ért, a régi sérelmek kiújultak: Vietnám minden olyan nyilatkozatot visszavont, melyben lemondott a Kínával szembeni területi követeléseiről. Ráadásul a közben létrejövő szovjet-kínai ideológiai szakítás is súlyosbította a helyzetet, hiszen Hanoi a szovjetek, és nem a maoisták mellett állt. A kambodzsai konfliktus pedig végleg éket vert a két állam közé. Kína és Vietnám még egy rövid háborút is vívott egymással 1979 tavaszán.
A XX. század végén aztán a viszony rendeződött, és Kína befektetésekkel árasztotta el Vietnámot. Csakhogy a gazdasági terjeszkedés együtt járt a kínai befolyás növekedésével. Amikor Hszi Csin-ping került hatalomra, Kína a korábbi, látszólag békés külpolitikát agresszív terjeszkedéssel váltotta fel. Ennek – a Fülöp-szigetek ügyéhez hasonlóan – Vietnámmal szemben is a területi viták felmelegítése volt a fő eszköze. Vietnám és Kína a többi között a Paracel-, és Spratley-szigetek hovatartozásán vitatkozik. 2011-ben Vietnám törvényben rögzítette területi követeléseit, és hadgyakorlatokba kezdett ezeken a tengerszakaszokon. Válaszul Kína vietnámi halászhajókat kezdett el elsüllyeszteni. Ilyen incidensek 2013 óta folyamatosan történnek. 2014-ben Peking és Hanoi egy tengeri olajkitermelő-helyen veszett úgy össze, hogy az Vietnámban véres kínai-ellenes pogromokhoz vezetett.
Régi ellenségek, ha összejönnek
És itt érnek egybe a szálak. Mivel az USA célja a Dél-kínai-tenger szabad hajózhatóságának biztosítása, Vietnám pedig szeretné elejét venni a kínai dominancia kialakulásának a térségben, az USA és Vietnám érdekei egybecsengenek e téren. A kiegyezésnek már a tengeri viták előtt is volt előszele. 2007 óta több amerikai hadihajó is megfordult vietnámi kikötőkben.
Bill Clinton első vietnámi látogatása óta a hasonló vizitek gyakorivá és kölcsönössé váltak, 2023 őszén Joe Biden amerikai elnök is Hanoiba látogatott. Ugyanekkor tárgyalások kezdődtek arról, hogy Vietnám fegyvereket és hadianyagot, például F-16-os vadászgépeket vásárolna az Egyesült Államoktól.
A két ország emellett, szintén tavaly, a kétoldalú kapcsolatokat a legmagasabb szintre emelte. Az USA megkapta Vietnámtól a legmagasabb partneri szintet, amit Kína is élvez. Mindenhez hozzá kell tenni, hogy Biden után Hszi elnök is sietve Hanoiba látogatott, ahol arról egyezett meg Vietnámmal, hogy forró drótot létesítenek a tengeri incidensek kezelése érdekében. Ezt Greg Polling, a Center for Strategic and International Studies kutatója azonban „kármentő” látogatásnak nevezte Kína részéről, ami kevés konkrét eredménnyel zárult.
Ugyanakkor Kína még mindig Vietnám egyik fő kereskedelmi és gazdasági partnere, és ezen a javuló viszony Hanoi és Washington között nem változtat érdemben.
Mindazonáltal a diplomáciai és a katonai együttműködés mellett a két ország gazdasági kapcsolatainak javítása is kilátásban van. Amióta az USA kereskedelmi szempontból egyre inkább ellenfélként tekint Kínára, Washington igyekszik csökkenteni Peking szerepét a globális ellátási láncokban. A Chips Actnek nevezett törvény értelmében az Egyesült Államok kormánya mind belföldön, mind a baráti országokban támogatja a félvezetők gyártását, hogy azt ne Kínából kelljen beszerezni. Ilyen gyárat létesíthetnek hamarosan amerikai cégek Vietnámban is. Az ország emellett a szintén az elektronikában nélkülözhetetlen ritkaföldfémek egyik legfőbb lelőhelye. Az USA eddig ezen a téren sikertelenül kísérletezett partnerség kialakításával Vietnámmal. Most ez is lökést kaphat.
Két nagyhatalom között lavírozva
Vietnám tehát kicsit hasonló helyzetben van ahhoz, mint amikor a ’70-es években egyszerre akarta javítani a kapcsolatait az USA-val és a Szovjetunióval. Annál is inkább, mivel az ország fő fegyverbeszállítója jelenleg Oroszország.
Hanoi harcol a Kína jelentette fenyegetés ellen, de kereskedelmi és partneri viszonyát megtartja Pekinggel. Az ország azért tűnhet „Amerika-barátnak”, mert amíg Kínával fennálló viszonya évezredes múltra tekint vissza, az USA-val a diplomáciai kapcsolatot is csak harminc éve vette fel.
Vietnám tehát nem szeretne teljesen szabadulni a kínai befolyástól, és amerikai szövetségessé se válna. Célja, hogy a két nagyhatalom között ellavírozva minél többet megőrizzen a saját függetlenségéből.
