A kötet bevezető tanulmányában idézi Szerb Antal egyik mondatát: „Aki ismeri ezt a várost, csak könnyezve tud róla beszélni.” Miért is?
Titokzatos értelmű mondat. Bár Szerb Antal Radnóti Miklósnak elmondta, hogy nem fogja megérni Hitler bukását, amikor ezt a mondatot 1935-ben leírta, még nem tudhatta, milyen borzalmas halállal halnak meg egy évtizeddel később szülővárosuktól, Budapesttől több száz kilométerre. Magyarságukból, hazájukból, városukból kitagadva. „Dögöljön meg éppúgy, mint a többi” – állítólag ezt mondta a balfi láger vezetője, amikor a végzetesen legyengült íróért a társai megpróbáltak közbenjárni. Szerb Antal 1901-ben beleszületett abba a világvárosi atmoszférát árasztó urbanitásba, amelyet Budapest már az 1890-es évektől kezdve képviselt. Szerb írásai könnyed eleganciát sugároznak, akárcsak az általa szelíd iróniával megidézett budapesti tájak és városlakók, ám frivol szavai mögött súlyos gondolatok, mély és széles körű műveltség húzódik meg. Budapestről szóló kiskönyve a főváros első idegenforgalmi konjunktúrája idején jelent meg, és hamar bestsellerré vált. Mondata értelmezhető úgy is, hogy olyan gyönyörű városban élünk, amelyre gondolva óhatatlanul megindulnak az öröm könnyei. De utólag úgy is értelmezhetjük, mint egy utalást Budapest drámai történelmére: csupa tragédia, ostromok, éhínség, levert forradalmak. 1946-ban, amikor a szerző halála után másodszor kiadták, egyik méltatója úgy emlékezett meg róla: „posztumusz könyv egy főváros posztumusz szépségeiről.” A budapesti tájon minden mondat többértelmű.
Még egy pillanatra maradjunk Szerb Antalnál. Ön azt írja: szimbolikus, hogy a sírja a nemzeti sírkertben Szabó Dezső közelében található. Miért jelképes ez?
A magyar műveltségnek máig meghatározó személyiségei mindketten. A tündöklő tehetségű Szabó Dezső neve a népiségnek, a népi irodalomnak a szimbóluma, Szerb Antal pedig a világra nyitott, kozmopolita magyarságnak. Utóbbi nagyvonalúságára jellemző, hogy azt írta irodalomtörténetében az Elsodort falu szerzőjéről: „történelmi tény, hogy a húszas évek kezdetén Szabó Dezső volt a szellemi Magyarország legfontosabb embere.” Jelképesnek érzem, hogy mindketten a második világháború végén – eltérő helyzetben – pár nap különbséggel pusztultak el. A nemzeti sírkertben véletlenül nyugszanak egymás közelében, mégis jelentésteli ez a közelség: életművük a magyar kultúra közös öröksége. Fontos lenne ezt megértenünk,
hiszen az elmúlt egy évszázadban is egyfajta hideg polgárháborúban éltünk Budapesten.
Még egy szempontot hadd hozzak ide. Szerb Antal az Erdélyi Szépmíves Céhnek, tehát az elszakított magyar területeken létrejövő legjelentősebb irodalmi csoportosulásnak a felhívására írta meg a csodálatos magyar irodalomtörténetét, amely máig kiemelkedik a hasonló művek közül. És ezt az irodalomtörténetet egy olyan „zsidó” írta, akit az 1940-es években a magyar Parlamentben – Budapest legnagyszerűbb építészeti csodájában – nyilvánosan tagadtak ki a magyar nemzetből.
Ez a fajta megemészthetetlen tragikum, ellentmondásosság ugyanúgy jellemző az egész magyar történelemre, mint a budapestiségre, Budapest nemcsak csodás, de véres város is.
Erre az összetettségre, bonyolultságra is utal a kötetünk címében a többes szám.
Például arra, hogy az 1873-ban egyesült Budapest első fél évszázadát ön egyszerre tartja a kozmopolitizmus és a magyarrá válás virágkorának?
Például erre. Nem könnyű ezt a folyamatot a XXI. század harmadik évtizedéből megérteni. A magyar liberális nacionalizmusnak a legnagyobb alkotása Budapest, azaz egy kozmopolita város. És miközben kozmopolita lett, egyúttal magyarrá is vált, hiszen 1848-ban ez még egy alapvetően német nyelvű település volt, ahol arányaiban igen sok görög, örmény, zsidó, szerb és más szláv etnikumhoz tartozó is élt. Az öreg Kossuth Lajos, amikor nyolcvanegynéhány évesen Budapesten díszpolgárrá választják, a száműzetésben azért ad hálát, hogy végre magyarrá lett a magyar főváros. Az első ötven évet végig kísérte az a paradoxon, hogy a szakadatlan betelepülés miatt folyamatosan magyarosodik a város, ugyanakkor kifejlődik egyfajta multikulturalizmus is, valamint megjelennek a világvárosi létezés pozitív és negatív hozadékai: a technikai innováció, az egyedi városkép kialakítására való tudatos törekvés, a szórakozási lehetőségek szinte végtelen mátrixa, meg persze a nagyvárosi neurózis is. Óriási versenyfutás zajlott: a magyarok meg akarták előzni az osztrákokat, szerettek volna egy birodalmi fővárost faragni Budapestből, amely a nem is olyan távoli jövőben képes lesz átvenni Bécs helyét.
Az elmúlt évszázadban nagyon megváltozott a fejlődés üteme és minősége az első ötven évhez képest?
Budapest túlélte a tragikus korszakait, megmaradt, jelenleg is fejlődik. Bár fogy a lakossága, hiszen az elmúlt harminc évben rengetegen költöztek ki az agglomerációba, de ez igazából csak perspektíva kérdése: úgy is érvelhetünk, hogy Budapest még nagyobb lett. Nagykovácsi, ahol jelenleg lakom, formailag ugyan önálló település, gyakorlatilag azonban Budapest része lett, ahogy a többi elővárosi települést is ellenállhatatlanul saját képére formálja a főváros. Az egyre terjedő agglomerációt a munka, a szórakozás, a kultúra és természetesen a családi kapcsolatok megszámlálhatatlan köteléke köti össze a fővárossal. Budapest határa ma szinte Székesfehérvárig, Vácig, Gödöllőig és Szigethalomig terjed. Ez rímel a város korábbi történetére, az a Budapest, amelyet 1873-ban létrehoztak, egy ideig ugyan még nem tudta benépesíteni teljes területét, de a városhatáron túli ipari elővárosait, például Újpestet, Kispestet, Pesterzsébetet is mindenki Budapest részének tekintette, aminek az 1950-es második városegyesítés, Nagy-Budapest megalkotása lett a logikus következménye.
Budapest történelmének könyvtárnyi irodalma van. Milyen ambíciókkal vágtak bele egy újabb munkába, merre vannak még fehér foltok a város történetében?
Budapest története csodálatosan feldolgozott és intézményesített, gondoljunk csak a Budapesti Történeti Múzeumra vagy Budapest Főváros Levéltárára, amelyek számos nagyszabású várostörténeti vállalkozást valósítottak meg. Mégis minden egyes újabb Budapest-szintézissel nő a Budapestről szóló nem tudásunk is. Egyrészt befogadhatatlanul nagy már a tudásunk, másrészt minden egyes ilyen várostörténet egyfajta nézőpontból láttatja a várost, és így nyilvánvalóan eltakar másokat. A mi célkitűzésünk az volt, hogy főként a kicsiny, az észrevehetetlen történeteket mutassuk be. A budapesti foci története például korábban nem került a történeti munkák fókuszába, holott óriási hatással volt már a 20. század elején is a magyar társadalomra. Sőt, kijelenthető, hogy Budapest volt a labdarúgás korai fejlődésének egyik fővárosa. Bámulatos, hogy erre az angliai eredetű sportra milyen hamar és érzékenyen reagáltak Közép-Európában mindenütt, gombamód szaporodtak a klubok, a pályák, a grundok – a rongylabdának köszönhetően még a szegények körében is.
Ez a szép emlékek közé tartozik, az már kevésbé, hogy a századforduló környékén kialakított cégpályák döntő többsége mára eltűnt.
Valóban egyszerre felemelő és szomorú a budapesti focipályák története. A múlt század elején őrületes sok pálya volt, közülük számos létesítményt a fővárosi nagyvállalatok hoztak létre. Ilyen volt a Goldberger, a Postás, a BSZKRT, az Elektromos, a MÁVAG, a csepeli stadiont meg egyenesen a Weiss Manfréd Művek építette. A pesti foci hőskoráról szóló tanulmány azt is bemutatja, hogy egy-egy nagyobb cég akkoriban mennyire beépült a társadalomba, hogy az adott vállalathoz való tartozás milyen mértékig határozta meg akár a munkavállaló szabadidejét is. Plusz a cégfoci erősítette a munkások postás, vasas vagy vasutas identitását is.
Visszatérve a fehér foltokhoz, a kis történetekhez: a könyvborítón, s a könyv írásai között nem véletlenül szerepelnek a galambok is. Mindannyiunk életében jelen vannak a városi galambok – bosszúsak vagyunk, mert összepiszkították az ablakpárkányunkat vagy a parkot, ahol sétálunk, és nem gondolunk arra, hogy rengeteg magányos ember érzelmileg kötődik hozzájuk. Az embereken túli történetek is a város részei. Az állatok például azért is, mert számos idős ember állatok közelében telt falusi gyermekkorát idézik fel.
Még ma is igaz, hogy kevés olyan ember él a fővárosban, akinek mind a négy nagyszülője Budapesten született, de a múlt században Budapest valójában a jövevények városa volt. Ugyanakkor Budapest sajátos demográfiájából például egyáltalán nem következik, hogy a jobboldali-konzervatív Horthy-kurzus alatt Budapesten – függetlenül az 1918–19-ben történtektől – a közvélemény és a választók jelentős része is baloldali vagy liberális hajlamú maradt.
Ezt honnan tudjuk?
Például onnan, hogy az 1922-es nemzetgyűlési választásokon a budapesti szavazók döntő többsége a szociáldemokrata jelöltekre vagy a különböző liberális pártokra voksolt. Erre gyorsan újra megváltoztatták a helyhatósági törvényt, hogy annak nyomán a budapesti városházán a jobboldali – korabeli és mai kifejezéssel – „keresztény” többség megmaradjon.
Ismerős a módszer.
Nincs új a nap alatt, akkor is a szokott módon jártak el a politika szereplői: vállalati igazgatótanácsi tagságokat, jövedelmező állásokat kínáltak a baloldali-liberális politikusoknak, ez is hozzájárult az ambivalens politikai konszolidáció sikeréhez. Ezek ugyan rendkívül izgalmas várostörténeti kérdések, ám kötetünkben nem ezekre koncentráltunk, hanem a politikummal első látásra kevésbé átitatott közösségi történetekre.
Az egyik ilyen történet a könyvben a szlovák templom ügye. Sokan ma sem tudják, hogy milyen kis csodát takar el a Rákóczi úton az úgynevezett Luther-ház homlokzata.
Sajnos csak kevesen ismerik ezt a helyet. A 19. században nagyon sok szlovák élt a magyar fővárosban, a szlovák történetírásban úgy is emlegetik Budapestet, mint a szlovákság nagy temetőjét. Mármint abban az értelemben, hogy nálunk szinte teljesen elmagyarosodtak a szlovákok. De sokan közülük ragaszkodtak a nemzetiségükhöz, és úgy döntöttek, hogy építenek maguknak egy saját templomot, amely egyrészt egy csodálatos adakozásból épült fel, ám amihez egy hatalmas, a pesti szlovák közösséget szétziláló korrupciós botrány is fűződik.
Kis történetet idéz fel a két világháború közti budapesti cselédlányokról szóló fejezet is, legalábbis abban az értelemben, hogy Kosztolányi Édes Annáján túl alig tudunk róluk valamit. Pedig ebben az időszakban a Pesten munkát vállaló nők 40 százaléka cselédként dolgozott. Sok tízezer Édes Anna?
Igen, egy nagy történet, amelynek kevés személyes történeti forrása maradt fent. Nem véletlen, hogy a kötetben Trádler Henrietta tanulmánya is erősen támaszkodik Kosztolányi halhatatlan művére.
Budapestnek van egy olyan elfeledett nőtörténete, ami nem a divatlapok címoldalaihoz vagy az arisztokrata paloták csillogásához kötődik, hanem a lehető legklasszikusabb kizsákmányoláshoz. Az egykori cselédség életének máig tartó homálya bizonyos értelemben szégyene a baloldali történetírásnak is, hiszen dolgozó nőkről beszélünk – csak éppen nem mozgalmárokról.
Hiába voltak klasszikus értelemben munkások, a munkásosztály-történet nem foglalkozott velük. Így nem sok mindent tudunk a cselédekről, mint történelemalakító tényezőkről. Molnár Ferenc Liliomja, aztán az Édes Anna, néhány bűnügyi tudósítás a korabeli lapokban, illetve olyan memoárok, amelyekben felbukkannak cselédlányok is. Például Kun Béla felesége a visszaemlékezéseiben sokat ír az egykori cselédjükről, Széles Mariskáról. Bizony, még a proletariátus hírhedt vezére is nyárspolgári módon élt: két szoba plusz egy cseléd, utóbbi egyébként a gyerekkel is foglalkozott, míg a feleség a délelőtti programjait intézte.
Lesz-e folytatása ennek a kötetnek, terveznek-e még feltárni és bemutatni ilyen kis budapesti történeteket?
Ez a kötet is egyfajta felhívás keringőre. Számos mikrotörténet vár még feltárásra. Hogyan formálta például Budapest életét a nyelvi, nemzetiségi és kulturális sokszínűség? Még mindig érdemtelenül keveset tudunk például a bolgárkertészek fővárosi történetéről. Az is érdekes történészi kérdés, mennyire éltek önálló életet, mennyiben jártak saját utat az egyes városrészek. Az egyes városrészeknek hatalmas helytörténeti irodalma van, ha ezeket olvassa az ember, arra jön rá, hogy Óbuda van meg Zugliget meg Angyalföld, és a lokális identitások fölé a nagyváros, Budapest mint valami bizonytalan, ködös égtakaró telepszik rá. A lokális tapasztalati horizont és a város hatalmas szövete megannyi Budapest-identitást és persze (torz)képzetet rejt magában – hány olyan „tősgyökeres” budai van, aki még sohasem járt Nagytétényben, és a nagy múltú külső pesti kerületeket nemes egyszerűséggel „Rákosborzasztónak” titulálja?!
Ön hogyan fogalmazná meg a saját Budapest-identitását?
Budapesten születtem, de az első generációs értelmiségi szüleim csak nem sokkal korábban kerültek fel a fővárosba az ország távoli vidékeiről – megbélyegzett kulákszármazékokként, akik sokat hányódtak albérletről albérletre, Kőbányától Pestlőrincig. Én már Zuglóban születtem, és az akkor Május 1. útnak hívott Hermina úton jártam ének-zenei általánosba. Egy olyan iskolába, amit még a legendás városfejlesztő polgármester, Bárczy István alapított, akinek a bölcs döntésére az iskola falán a szocializmusban is meghagyott emléktáblája emlékeztetett. Sokszor álmodom arról, ahogy szaladok fel a suli lépcsőjén a gyönyörű kovácsoltvas korlátba kapaszkodva. Szóval nekem Budapest elsősorban a gyermekkor Zuglója, a „város pereme” – iskolába menet mindig vetettem egy pillantást József Attila Korong utcai emléktáblájára a vasúti töltés előtt – meg persze a Bosnyák téri piac színes-szagos hangzavara. Az én Budapest-élményem tehát más, mint, azé, aki Csepelen nőtt fel vagy a Tóth Árpád sétányon a Várban. Miközben egyes budapesti identitások megszűnőben vannak, újak is keletkeznek, gondoljunk például Újlipóciára, a Hegyvidékre, a Wekerlére és így tovább. A nagy Budapest-képen sokszor csak a Duna, a hidak, a Gellérthegy, a Budai Vár meg Parlament látszik, és ezért nem tűnik fel, hogy ez egy nagyon is dinamikus város rengeteg fajta egymásba fonódó életvilággal. Én nem vagyok Budapest-pesszimista.
Inkább Budapest-optimista?
Elsősorban Budapest-realista. Nem politikai értelemben mondom, de azt gondolom, hogy Budapest máig szimbóluma lehet a jobbra, többre törekvésnek. Aki Budapestre költözik, az egy motivált ember, az győzni akar, „vinni valamire,” és ezért hajlandó küzdeni – mindez persze csak addig lehetséges, ameddig a vidéki Magyarország is létezik. Tisztában vagyok vele, hogy a nagyvárosi létnek megvannak a súlyos árnyoldalai, a kötetben szólok is róluk. De ez a város mégis győzelemre van ítélve, mint a népmesében egykor a legkisebb királyfi. Ez a város nem vénült meg. Szóval, akkor inkább Budapest-optimista vagyok.
