Kultúra

Nehéz nem drukkolni a franciák pökhendi csodaemberének

Netflix
Netflix
Ideje volt már, hogy Bernard Tapie nem mindennapi életútját filmre vigyék, a Netflix hétrészes minisorozata pedig meg is felel a kritériumoknak. A francia sorozat nemcsak azért sikerült jól, mert Laurent Lafitte nagyon hasonlít Tapie-ra, de azt is megtudhatják a nézők, hogy Tapie pályája jóval színesebb volt annál, minthogy az Olympique Marseille fociklub tulajdonosa volt – noha az utókor leginkább emiatt emlékszik rá.

Gyakran mondogatjuk híres emberekről, hogy az életét feltétlenül meg kell filmesíteni, de a francia üzletember-sportklubtulajdonos-médiaszemélyiség-politikus, Bernard Tapie esetében ez tényleg nem túlzás. Már a bemutatásából kiderülhet, hogy nem lehet egy-két szóval leírni az életútját, de Tapie sztorija valóban több szemszögből is elmesélhető. Ha úgy tetszik, az övé egy klasszikus „amerikai álom történet”, amikor a szerény munkáscsaládból származó főhős meg van róla győződve, hogy az útja a csúcsra vezet, és csaknem egész életét ennek a víziónak alárendelve üldözi a sikert és a gazdagságot, mígnem a szükségszerű bukás utol nem éri.

Bár Tapie nevével a kilencvenes években szinte naponta találkozhattak még a magyar újságolvasók is, a börtönbüntetése és anyagi csődje óta eltelt évtizedekben már jóval kevesebbet lehetett róla hallani. Két évvel ezelőtti halála is csak a sportrovatokba került be szép csendben, mintha kizárólag az Olympique Marseille tulajdonosaként kellene rá emlékeznünk.

Pedig már a sorozat magyar címe (Tapie, a csodaember) is utal valami egyéb dimenzióra (a Wonder elemgyártó cég elnökeként ragadt rá a név, csak a Wonderman kifejezést a Marvel nem engedte használni), és ugyan kicsit erőltetetten hangzott magyarul a „csodaember” elnevezés, mindjárt a magyar sajtóban az egyik első említésekor pontosan ugyanígy hivatkozott rá a Magyar Hírlap:

De ki Bernard Tapie? Ez a közel 45 éves, jó kiállású, rokonszenves, simabeszédű, gazdasági vonalon nagy tapasztalatokkal rendelkező férfi az utóbbi két év alatt a franciák egyik csodaembere (nekik ilyen valakire mindig szükségük van) lett. Bernard Tapie néhány, már csődbe ment üzem gyors átformálásával és új életre keltésével valóban azokhoz a ma ritka számba menő egyénekhez tartozik, akik a sikertelenséget nem véglegesnek, csupán átmenetinek tartják, és orvoslását előbb-utóbb megtalálják

– írta a lap párizsi tudósítója 1986-ban, és tökéletesen össze is foglalta, mit kellett tudni akkor Tapie-ról, aki onnantól, a marseille-i fociklub megvásárlásával állandó vendég lett a sportsajtóban, egészen a bukását okozó, hírhedt bundabotrányig.

A Tapie-sorozat ötlete tíz éve fogant meg a rendező-társforgatókönyvíró Tristan Séguélában, aki épp együtt dolgozott Laurent Lafitte-tel, és feltűnt neki a színész és a Tapie közötti hasonlóság. Először filmre gondolt, később lett belőle Netflix-minisorozat, melyről beszámolt magának Tapie-nak is, akit gyerekkora óta ismert, mivel Séguéla apja a baráti köréhez tartozott. Tapie ugyan ellenezte a sorozat ötletét, akárcsak a családtagjai, akik maguk is terveztek egy filmet róla, ám Séguéla és alkotótársa, Olivier Demangel azzal kerülte meg a problémát, hogy minden epizód elején jelzik: a sorozat „részben valós eseményeken alapszik”, míg a magánéletéről szóló jelenetek fiktívek.

Marie Genin / Netflix

Lafitte – akit a magyar nézők leginkább Paul Verhoeven Áldozat? (Elle) című filmjéből ismerhetnek – tényleg nagyon hasonlít Tapie-ra, nem véletlenül volt régi vágya, hogy eljátssza egyszer, és producerként is beszállt a sorozatba, amely három évtizeden átívelve mutatja be Tapie felemelkedését és bukását. A sztori 1966-ban kezdődik, amikor a fiatal Tapie popénekesi babérokra tör (tényleg volt ilyen), és a bebörtönzésével ér véget. Bemutatja a sorozat az üstökösszerű felemelkedését, és a hét epizód közül csak az ötödikben veszi meg az OM-et, ami azért is jó, mert a külföldi nézők nagy része csak onnan ismeri a történetet, így viszont láthatjuk az odáig vezető utat. A sorozat elején megismert Tapie végtelenül arrogáns szélhámos ugyan – ráadásul amolyan Mekk mesterként mindent el is szúr –, mégsem lehet nem drukkolni neki. Ezt egyrészt a személyes sármja teszi, másrészt pedig Tapie underdog státusza, hiszen az előjogokat élvező, születésüktől fogva gazdag riválisai tenyérbemászó és ellenszenves alakok. Nem mellesleg megismerjük a hátterét, a szüleit, a főbb motivációit is. A kocka aztán fordul, és az egyre feljebb hágó Tapie rövidesen már a túloldalon találja magát gyártulajdonosként, és ha üzleti érdekei úgy diktálják, már ő sem sokat törődik a munkásai sorsával.

Emiatt és egyes magánéleti párhuzamok miatt eszünkbe juthat a sorozatról még A király is, amelyben szintén alulról emelkedik őrjítő magasságokba egy ellentmondásos megítélésű, minden nehézséget leküzdő főhős, és itt is előkerülnek jól ismert arcok a közelmúltból, de a szórakoztatóipar sztárjai helyett a politika és a labdarúgás világából láthatunk ismerősöket. Francois Mitterand egykori köztársasági elnök például fontos szerepet kap a történetben, akárcsak az 1993-as bundaügy főbb szereplői. A két sorozat íve és hangvétele is hasonló, de Tapie minden bűne ellenére egyértelműen rokonszenvesebb figura Zámbó Jimmynél. Nagy szerepe van ebben Lafitte alakításának, az általa életre keltett Tapie a hibáival együtt is képes szimpátiát kelteni, még akkor is, amikor már láthatóan nagyon közel repül a naphoz, és ettől csak egyre pökhendibb és önhittebb lesz.

A sorozat egyértelmű csúcspontja a félórás beszélgetés közte és a bundaügyet vizsgáló ügyész között, melyben Tapie-t nemcsak megvezeti a Columbót utánzó ügyész, de az egész jelenet ravaszul adagolja a drámát és a feszültséget, és tényleg önmagában is emlékezetes párbaj. De az is izgalmas, ahogy a politikába fejest ugró Tapie gyakorlatilag megelőlegezi a 21. század populista, „eliten kívüli” politikusait, ám neki még elhisszük azt is, hogy tényleg érdekli a külvárosok második generációs bevándorló tinédzsereinek sorsa.

Ha van nagy felfedezettje a sorozatnak, akkor egyértelműen a Tapie második feleségét, Dominique-et alakító Joséphine Japy az, aki a szemünk előtt lesz titkárnőből milliárdosfeleség, miközben a kisebb szerepek is gyakran hálásak, mint a már említett ügyész vagy a Valenciennes futballistája, a bundabotrányt kirobbantó Jacques Glassman. A sorozat külső megjelenésére sem lehet panasz, elhiteti velünk, hogy a hatvanas vagy a hetvenes években járunk, utóbbit különösen a korábbi részeknél a zene is segíti, Jacques Dutronc vagy Michel Polnareff slágereivel – utóbbi énekes ráadásul végigkíséri a sorozatot, mint Tapie afféle nemezise.

Mika Cotellon / Netflix

Ahogy az ilyen életrajzi sorozatoknál – és főleg az ilyen mozgalmas életutaknál – szokás, a forgatókönyv gyakran lekerekít és egyszerűsít folyamatokat, néha éveket ugrunk, noha csak pár hétnek hittük, és szükségszerűen felületes is. Ilyen szempontból a Tapie, a csodaember nem mutat újat a bevett életrajzi sorozatokhoz képest, viszont egyrészt franciás ízeket tud csempészni a zsánerbe, másrészt élvezetesen mutatja be Bernard Tapie mozgalmas és nem mindennapi életpályáját, egyúttal igyekszik tárgyilagos is maradni. Épp ezért a záró, valós felvételekből összeállított montázs kicsit érzelgősnek is hat, mintha valamit ellensúlyozni próbáltak volna vele az alkotók, pedig erre nem volt szükség, megáll a sorozat a Tapie-tisztelgés nélkül is, a családtagokat meg ezzel úgysem fogják kiengesztelni.

Tapie, a csodaember (Tapie). 7 epizód, 2023, Netflix. 24.hu: 8/10

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik