Éppen egy felbecsülhetetlen értékű zománcozott tejeskannára alkudtam a bolhapiacon, jobban mondva csendben duzzogtam éppen, mert nem bírtam el a nálam is konokabb fiatal roma fiúval, mikor megütötte a fülem két huszonéves nő beszélgetése. Én is ismerek olyat – legyintett enyhén megvető hangsúllyal az egyik – akinek a kozmetika vagy egy jó könyv előbbre való, mint az, hogy kitakarítson. Kissé összerezzentem, és azt már nem vártam meg, vajon az ilyen nőnek retkes szutyok-e a megnevezése, mert ha arról van szó, kiporszívózzak vagy túrázni menjünk, olvassak, amíg a kislányunk alszik, vagy pucoljam meg az ablakokat, én se a takarítást választom. Másrészt, meglepett, hogy a takarítás, még mindig olyan sarkos pontja egy nő életének, hogy leálljanak róla pletykálni. Azt nekem ne mondja senki, hogy két nő nem talál más fogást egy harmadikon…
A tiszta udvar, rendes ház tehát még mindig egy rang. A házimunka megosztása és annak kemény fizikai munkaként való elismertetése még mindig az egyik legszaftosabb konc az egyenjogúság boncasztalán. Mintha attól, hogy a Béla porszívózik ki szombaton és nem döglik a tévé előtt, pólust cserélne a Föld, átszakadna az üvegplafon és hipp-hopp, a parlamentben ugyanannyi nő ücsörögne, mint férfi. Persze az éremnek két oldala van, és ha a Béla porszívózna, nem születnének olyan bunkó poénok, mint amit a svájci védelmi miniszter eresztett meg a minap: „Hány harminc évnél régebbi háztartási gépük van otthon? Nálam konkrétan egy sem, leszámítva a feleségemet.”
Takarítani muszáj, különben megesz minket a kosz, de akkora ügyet azért ne csináljunk belőle. Hosszú évekig én is vérgőzös szemekkel nyaltam a lakást minden karácsony előtt, amíg rá nem döbbentem, nem hozzánk jönnek vendégek, mi megyünk. A barátokat, akik két ünnep közt jönnek, júniusban sem érdekli, kipucoltam-e a szőnyeget, karácsonykor miért érdekelné őket jobban? Ha meg hozzánk jönnek, nyilván leesik ez-az, kilöttyen, hullik a morzsa, Benőke leveri a vázát, a nagymamáról nem fogom ordítva leparancsolni a cipőt, szóval, a vendégek koszolnak, éppen elég utánuk kitakarítani. Aki pedig a karácsonyi sütés-főzés előtt nagytakarít a konyhában, az más sületlenségekre is képes, ez a cikk nem hozzájuk és róluk szól.
Szemforgató álságosság lenne fejcsóválva arról okoskodni, vajon miért van az, hogy a nők többségében a hosszú hétvégékből másfél napot arra áldoznak, hogy ganéznak otthon. Mikor máskor? Én is vettem már ki szabit azzal a felkiáltással, hogy muszáj egy teljes napot áldoznom a lakásra, különben kiszáll hozzánk nemcsak az ÁNTSZ, de egy virológus csoport is, és rólunk neveznek el egy új törzset, amit a fürdőszobánkban fedeznek fel. A szürke, szőrös gombócról, amit a hűtőben találtunk, úgyis mélyen hallgatunk, és meg sem próbáljuk kideríteni, mi lehetett az.
Akármennyire nagyvonalúan és elegánsan bánunk a témával, igaz, ami igaz: az általános vélekedés szerint a házimunka asszonydolog, a tiszta otthon pedig tükör a nőről, aki nyilván hihetetlenül jó szerető, kiváló szakember és mellékesen még a családi tűz(hely) őrzője is.
Anyámtól számtalanszor hallottam, „ha meg akarod tudni, milyen egy háziasszony, nézz be a vécéjébe és már mondhatsz is véleményt”. „Majd szombat este hívlak, gondolom, délután te is takarítasz” – mondta a nagynéném és én mélyen hallgattam arról, ebédet sem főztem, mert rendeltünk egy pizzát és pizsamában ténferegtem egész nap. Ha a szupermarketek semmiféle tematikus hetet nem tudnak kiizzadni magukból, akkor takarításra szólítanak fel, hülyébbnél hülyébb indokokkal. És ha nem a lakást, akkor a kocsit kell rendbe vágni. Hétvégén, persze.
A reklámok szintén előszeretettel veszik elő a tiszta otthont adu ászként, kevés nő van, aki erre nem reagál zsigerből. Ha éppen nem könyékig túrunk a budiban, akkor máshol pusztítjuk a baktériumokat. Mindet. Akarom mondani, a 99,99%-ukat. Azonnali, gyilkos hatás. Egy átlagos háziasszony kegyetlenebb, mint a Menyasszony a Kill Billben. Biztosan azért, mert mi is megérdemeljük a bosszút.
Aztán van, aki beint és megfizet egy bejárónőt, amit fogadhat irigység miatti ítélkezés vagy puszta rosszindulatú kárálás: a nacsasszonynak tán leesik az ujjáról az aranygyűrű…!? A mártírok sóhajtoznak, hát, ha megengedhetnék maguknak, persze ők azok, akik akkor sem, ha megengedhetik maguknak, hiszen akkor mibe szakadnának bele látványosan és mivel tartanák sakkban a családot? Aztán vagyok én, aki nem tudja elképzelni, hogy a bugyija közt turkál valaki más – és most hagyjuk, hogy jaj, Erzsike nálunk már családtag – nyilván egy pszichológus meg tudná magyarázni, de nem érdekel a miértje. Szóval, én inkább megyek túrázni, nincs Erzsikénk és néha kosz van a padlón. Mondjuk, nincs is fehér középszőnyegem a nappaliban.
Attól senki nem lesz jobb anya, jobb feleség, ha enni lehet a padlóról. Jobb ember sem. Persze lehet ebből is presztízskérdést csinálni a szomszédok vagy a kevéssé szeretett családtagok előtt, de minek? Inkább éljük az életet. Ne múzeumot vagy enteriőrmagazin címlapot rendezzünk be magunknak, hanem praktikus lakást, kényelmes otthont, ahol jó lenni és a gyereknek nem kell díszlépésben masírozni a nippek között. Ettől még nem kell lemondani a lakberendezésről, a porfogók gyűjtögetéséről, nem kell lemondani a hófehér bútorról. A tisztaság cél legyen, ne eszköz, ne keverjük össze a rumlit a kosszal és ne higgyük el, hogy a lakásban, amit a magazinban látunk, tényleg él egy hattagú család két kutyával. Aztán indulhatunk könnyű szívvel felmosni.
De előtte kiporszívózunk. Hogy mivel, azt jövő héten megírjuk. Jöjjenek, olvassák. Jó lesz.
