Az azért tényleg nem hétköznapi, ha valaki harmincnyolc év után újra megrendezi azt a filmet, amelyet hajdanán ugyancsak ő jegyzett. Pláne nem akkor, ha közben harmincöt esztendőt az óceán másik oldalán töltött.
Márpedig ez esett meg Székely Istvánnal, aki először 1934-ben, másodszor 1972-ben forgatta a Szép Ernő regényéből készült Lila ákácot. Ahogyan a Fejér megyei Hírlap írta:
A Lila ákáccal megtörtént a csoda, kétszer született meg. Ráadásul mindkét alkalommal ugyanattól az atyától.
Székely híresebb filmet is rendezett: nevéhez fűződik minden idők legtöbbször játszott magyar mozidarabjainak egyike, a Hyppolit, a lakáj. Ám ahogyan a klasszikus vígjáték kacagástól könnyfakasztó főszereplője, Kabos Gyula, úgy ő sem volt jó magyar – azok dülledt szemében, akik a zsidótörvények idején így tartották, valójában semmi se volt –, és a nagy komikushoz hasonlóan kivándorolt Amerikába feleségével, a Vígszínház filmvásznon is gyakran látott művésznőjével, Ágay Irénnel együtt. A Címzett ismeretlen, a Maga lesz a férjem vagy a Nászút féláron című film női főszereplője alig harminchét évet élt. Egy 1950-es mexikói forgatás során rosszul lett, állandósuló magas vérnyomása miatt megvakult, és látásának elvesztése után egy héttel meghalt.
Az odakinn előbb Hollywoodban, majd Palm Springsben élő Székelyt két évtizeddel később Nemeskürty István beszélte rá a Lila ákác felújítására. Eredetileg pedig maga járt Szép Ernőnél a megfilmesítés ügyében. Az író ekképpen emlékezett:
Egy szép délelőtt Gál Ernő úr, a Hunnia gyártási vezetője és Székely István filmrendező úr avval jöttek, hogy a Lila ákác című régebbi darabomból filmet szeretnének csinálni. Megkértem az urakat, ne szóljanak Bernard Shaw-nak, aki nem szokta megengedni, hogy a darabjaiból filmet csináljanak, elveszíthetném a szimpátiáját. Az urak biztosítottak felőle, hogy Shaw semmit se fog megtudni, így azután létrejött a Lila ákác filmesítése.
Szép 1919-ben könyvnek írta, 1923-ban színmű is lett belőle. Az író a Színházi Életben emelkedetten fordult a rendezőhöz a két főszereplő, Ilosvay Rózsi és Törzs Jenő kiválasztása kapcsán: „Engedd meg tisztelt barátom, Bárdos Artúr, hogy grand mercit suttogjak előtted ezért a két fiatalért. Talán érezted, hogy nekik egyszer együtt kell majd leülni egy szabad ligeti lócára a Renaissance színpadján, és eljátszani az ifjúság kacajjal lángoló s könnyel megázó tündérségét.”
Hasonló emelkedettséggel zengett Krúdy Gyula a Nyugatban: „Lila ákác. Ez a címe Szép Ernő regényének és színdarabjának. Én ugyan jobban szeretem a falusi fehér akácot, mint a Gerbeaud-pavilon mögött nyíló lila ákácot, de én is voltam pesti fiatalember, én is voltam lila ákác, én is voltam Csacsinszky Pál… Ki ez a Csacsinszky Pál? Mi vagyunk mindnyájan, pesti férfiak, akik manapság már beborult homlokkal, meteorológiai jelekkel megkülönböztetett arccal, szivarfüst hajjal, magános varjúként maradt lélekkel, zsalugáteres szemmel éljük a jelen időt, és gondolatunk elszökdösik a mostani gazdától, mint a lopott ló vagy elcsalt eb hazaszökdösik nagy messziségből is. Ez a pesti Eugen Anyégin, ez a boldogtalan Csacsinszky jár-kel most Odesszában, száműzetésben, párostalanul, úgy elmaradt mögötte a múlt idő, a lila színű ifjúság, a sétapálcát lengető, a Girardi-kalapot félrecsapó, füttyös és szentszerelmes ifjúság, hogy könnyezni sem tud már, amikor hirtelen saját magával találkozik a Nagymező utcában.”
Az első film fogadtatása sem különbözött a színházi változatétól. A Függetlenség kritikusa úgy vélte: „Szép Ernő romantikus, kedves kis regénye másodvirágzását érte meg hangosfilmen. A boldog békeidők utolsó óráinak szép emléke tükröződik vissza a szimpla cselekményben. Ringlispíl, konflis, omnibusz és bukjelszoknya idézi fel egy letűnt korszaknak és embereinek kedélyes életképét, amelyet a Lila ákác egyszerű, de illatos virága szimbolizál, amit aztán eltapos a háborúba menetelő katona bakancsa.”
A Budapesti Hírlap szerint „nem volt könnyű feladat a Lila ákác hangulatos levegőjét filmre vinni, de Székely István rendezői talentumának sikerült nagy részben vásznon is megeleveníteni a regény pasztell finom színeit.” A Magyar Hírlap pedig leszögezte: „Szép Ernő Lila ákác című gyönyörű regényének filmváltozata nagy lépéssel vitte előre a magyar filmgyártást.”
Azaz nem volt kidobott pénz az a 150 000 pengő, amennyibe az Ágayt, Kabost, továbbá Biller Irént, Csortos Gyulát, Gózon Gyulát, Ráday Imrét felvonultató film került. Ráday duplán Székellyel tartott: az 1972-ben készült verzióban is játszott.
A Radius moziban rendezett eredeti díszelőadáson – feleségével az oldalán – megjelent Horthy Miklós kormányzó. Ennek is van abszurditása, akárcsak annak, hogy – amint arról Az Újság beszámolt – „Szép Ernőt, Székely Istvánt és a szereplőket tüntető lelkesedéssel ünnepelte a bemutató közönsége”. Hogy aztán a főméltóságú úr és hívei jó néhányukat kivessék az emberi életre méltók közül; a legkevesebb, hogy az író könyveit elégessék.
De 1934-ben még így szólt a lapokban olvasható hirdetés: „A Lila ákác édes romantikája, elmúlt idők varázslatos hangulata, gyönyörű magyar érzése és szívhez szóló melódiája boldoggá fognak tenni minden nézőt.”
Székellyel amúgy elfogult vagyok, mert kollégát tisztelhetek benne: ifjú korában a Sporthírlap és a Pesti Hírlap tudósítója volt. (Előtte meg az MTK-ban futballozott, de nem lett belőle Orth, Cseh II vagy Schaffer Spéci. Azért felér egy még oly trükkös Cseh Matyival is, hogy Székely lett belőle.)
A hetvenes évek kritikusainak egy része viszont nem tudatta, hogy híve lenne a rendezőnek. Az 1973. február 22-én bemutatott remake vegyes fogadtatásra talált, jóllehet a „második” szereposztás is erős volt: Bálint András, Halász Judit, Moór Mariann, Kibédy Ervin, Piros Ildikó, Schubert Éva alakította a főbb szerepeket. Mivel a Filmmúzeum egyidejűleg műsorra tűzte az 1934-es verziót, lehetett összehasonlításokat tenni, ám az új változat annyiban bizonyosan eltért a régitől, hogy színes film volt.
A Tükörnek elvi kifogása támadt, a hetilap így ironizált: „Manapság egy óbudai jósnő, aki csak valamit is ad magára, Krúdy álmoskönyvéből jósol, és a plakátok a legfrissebb nouvelle vague rejtvénynek is beillő filmjét Toulouse-Lautrec modorában, lilában és kankalin sárgában ajánlják, akárcsak hajdanán Melies valamelyik mozgóképét. Minden, minden tegnapelőtti lesz nemsokára, bár a valóság – amely mégis ott kellene, hogy tartózkodjék ezekben a nosztalgiákban – egészen más.”
Koltai Tamás a Magyar Ifjúságban nem sokat filozofált, csúnyán ledorongolt:
A Lila ákác rossz film. Nagyon rossz film. Annak ellenére, hogy a forgatókönyv megkísérel minél többet átmenteni Szép Ernőből. Papíron sikerült, a celluloid szalagon nem. Semmi sem maradt az első világháború előtti évek pesti kaszinóéletének hangulatából, Csacsinszky Pál bankfiú és szerelmes költő álmodozásaiból, a kis varrólány, Tóth Manci táncosnői karrierjének szomorkás indulásából, az orfeumi éjszakák, cukrászdás találkozások, konflisos légyottok finoman könnyed, költői és nosztalgikusan lebegő világából. Helyette szellemtelen, általános vígjátékiságot kapunk, oda nem illő kabaréötletekkel, lerágott viccekkel, unalmasan és tehetségtelenül.
Azért ez tényleg kemény, mégis csak Székely-filmről lenne szó. Igaz, László Miklós a Hétfői Hírekben egészen más húrokat pengetett:
A mai Lila ákác mindvégig hús-vér Mancija Halász Judit. Bájosan romlott, csacska beszédű, élelmes, költőien prózai aszfaltvirág. Moór Mariann Marája: a naív Csacsinszky Pálok ilyen démoni asszonyokról írhattak verseket valamikor. Bálint András művészien balek és kegyosztó, szánandó és pofozni való, lírai és cinikus, sőt önmagát is gúnyoló ebben a szerepben. Játéka a témától függetlenül modern. Ráday Imre fanyar, fáradt, pozőr táncmestere jellemkomikusi remeklés.
Pedig azt is gondolhatta az ember: hogy a modern változatban nincs Kabos – Angelusz artistaügynök figurája egyáltalán nem szerepelt benne –, az óriási hátrány. De hát a Madách Kamaraszínház sem számíthatott Kabos Gyulára 1968 tavaszán, a darab újbóli színre viteléről mégis így írt a valaha volt legkritikusabb kritikus, Molnár Gál Péter: „A Madách Kamara előadása olyan színházi este, amit érdemes megnézni.”
Hatvannyolc annyiban is hasonlított harmincnégyre, hogy akkor is az FTC nyerte a bajnoki címet az Újpest előtt. Alapvető különbség: 1934-ben nem a rangadót „leadó” Vasas juttatta aranyéremhez a zöld-fehér csapatot. Ez csak azért tartozik ide, mert a két világháború közti évad végén az Üllői úti B közép vidáman zengte Ábrahám Pál szomorú filmdalát: „Lila akácok, minek a szív, ha úgy fáj…”
