„Színesebb, sokrétűbb, kísérletekben is gazdagabb a termés” – hangzott el a játékfilmszemle megnyitóján 1977-ben, bár a Magyar Nemzet megállapította: „Csak a legutóbbi egy-két esztendőben támadt az elégedetlenség amiatt, hogy nem eléggé színes a magyar filmgyártás, legalábbis bizonyos műfajok tekintetében nem.” A lap hozzátette:
Az idén kétségkívül előrelépés történt a vígjátékokat, az érdekes történeteket, a népszerű filmeket illetően.
Ám a kimutatások szerint a magyar alkotásokat csak a mozilátogatók 17,1 százaléka nézte akkoriban. A szovjet filmek itthoni helyzete (11,7 százalék) még mostohább volt, és nem javított a keserves állapoton az sem, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója alkalmából Magyarország-szerte bemutatták A szovjet filmművészet 60 éve című vándorkiállítást.
A korabeli elemzés rávilágított: az egész keleti blokkal baj van. A szocialista táborból származó filmek közül az NDK-ban készült indián sorozatok hódítottak a leginkább, és a „tőkés országokból” importált filmek éves nézettsége 42,2 millió–10,2 millióra verte a vasfüggönyön inneni produkciókét.
Örkény István úgy gondolta, ideje leporolni egy húsz esztendeje félretolt forgatókönyvet. Azt Bacsó Péterrel együtt írta Hunyady Sándor A vöröslámpás ház című novellája alapján, ám a kultúrpolitika és a szocialista erkölcs az ötvenes években nem engedte, hogy bordélyban játszódó filmet forgassanak az állam pénzéből.
De az, ami nem volt szabad 1957-ben, szabaddá lett 1977-ben. (Sportújságíróként nem állom meg, hogy közbe ne vessem: a két évszámot az Egy erkölcsös éjszakán kívül a Vasas akkor még nagy hírű labdarúgócsapatának első, valamint mindmáig utolsó első osztályú bajnoki címe köti össze.)
Ami a mozit illeti, attól kellett tartani, A vöröslámpás házból csak rövidfilm készülhet, mert a novella alig tizenhárom könyvoldalt tett ki, nem különösebben sűrű cselekménysorral. Az írás a századforduló idejére tekintett vissza, első mondata ez volt:
Az ezerkilencszázas évek elején, mély békében történt Kolozsváron, hogy egy Kelepei nevű, másodéves bölcsész a »Gerendásnak« keresztelt, Búza utcai nyilvános házban aludt.
Hunyadynál egészen finom hely volt az az intézmény: „Színházba jártak a lányok tízes, tizenkettes csoportban, megtöltöttek egymás mellett két második emeleti páholyt. Csak abból látszott, hogy ők mások, mint a többi publikum, hogy szerényebbek voltak, csaknem félénkek. (…) A szünetekben zavart alázattal húzódtak vissza páholyuk homályos hátterébe.”
S a Búza utcai műszakkezdéskor Visegrádi úr, a – mondjuk így – társas kör zongoristája, sötét szemüveget tolt diszkréten az orrára.
Az író a ház nyitásra érkező vendégeit sem szólta meg: „Félénken jöttek, a fal mellett, mint az árnyék. Pedig éppen az ilyen magányos korán jövők fizetnek a legjobban. Ezek rendesen idősebbek vagy családosak, vagy valami különös kívánság nehéz batyuját cipelik.”
De hogy került közéjük Kelepei Jenő bölcsész? Úgy, hogy egy átlumpolt éjszaka után a „Mutter” (Psota Irén) felajánlotta neki: havi hatvan koronáért koszt-kvártélyra beköltözhet a 7-es szobába, mivel „az üres, a Nelli elment belőle Aradra”.
Ám nem az egyetemista lakhatása volt a fő szám, hanem az, hogy az időnként a vasutasokkal kuglizó diák (Cserhalmi György) édesanyja (Makay Margit) egyszer csak úgy döntött, meglátogatja a fiát. Amikor a mama megérkezett, a Mutter kiadta az ukázt a portásnak (akit a smink nélkül is figura Máriáss József „hozott”): „Neumann, ma később nyitunk!”, és az épület lakóinak úgy kellett tenniük, hogy az „édes” azt higgye, tisztes úri házban jár. Látszólag tényleg nem vett észre semmit, ilyeneket mondott a madámnak és a lányoknak: „Mikor szoktak lefeküdni?”; „Maguk biztosan miattam virrasztanak…”
A Hét című újság annál inkább érzékelte: „A magyar kinematográfia legjobb alkotásai közé sorolható e film.” A Párizsban megjelenő International Herald Tribune is lelkendezett: „Makk Károly rendező a legtöbbet hozta ki a történetből, mulatságosan tolmácsolta azt, és ugyancsak szórakoztatóan reprodukálta a kort.” Másként ítélkezett az Esti Hírlap: „Szinte minden a helyén van a szereplők kiválasztásától és vezetésétől a legapróbb kellék megtalálásáig. Minden a helyén van, épp csak a drámai cselekmény csörgedez vékonyan és komótosan.”
A Népszava nem kertelt, lehordta a feldolgozást úgy, ahogyan volt:
Legfeljebb csak az épület, no és a kapu mellett világló cégér emlékeztet némileg Hunyady Sándor vöröslámpás házára. Egyébként a filmben minden másképpen van, mint a fanyar, ironikus hangulatú novellában.
Ezzel részben egyet kellett érteni, mert a könyvben azt állt: „Az asztalfőn a Mutter ült. Ötven körüli, asztmás, kövér, nagy nő volt.” Psota Irén semmiképp sem hasonlított ehhez az az asszonysághoz. De remekelt, mint szinte mindig, jóllehet a filmkritikusok díját Makay Margit kapta a legjobb női alakítás megformálójaként és a Darinkát játszó Tarján Györgyi a legkitűnőbb epizódszereplőként.
Makayé régen látott nagyszerű színészi játék, túlzás nélkül mondhatjuk: felejthetetlen. Psotáé is több mint elragadó a másik póluson, a Mutter szerepében
– áradozott a műbírálók egyike.
A Kelepeit játszó Cserhalmi kevesebb dicséretet kapott, bár inkább a szerepét ostorozták, mert azzal a kritikusok szerint nem is lehetett mit kezdeni. A többiekről – Benkő Gyuláról, Csákányi Lászlóról, Kishonti Ildikóról, Kiss Mariról, Mányai Zsuzsáról, Szirtes Ágiról vagy az osztrák Edith Leyrerről – kevesebb szó esett, míg a Napraforgó című Krúdy-adaptációban, majd Sándor Pál Herkulesfürdői emlékében is szereplő Carla Romanelliről az látott napvilágot egy közismerten kőkemény kritikus tollából: „Vele mintha az olasz amatőr import indult volna meg.” Igaz, ami igaz: az utolsó film, amelyben közreműködött, az 1983-ban Amerikában készült Lonely Lady elnyerte „a minden idők legrosszabb mozija” kétes értékű díjat.
Az óbudai Miklós téri Selyemgombolyítóból, ahol az Egy erkölcsös éjszaka jeleneteinek nagy részét forgatták, jobb film került ki. Még olyan méltatást is lehetett olvasni róla, hogy „választékos ízléssel, nagy-nagy mesterségbeli tudással, kifinomult képi kultúrával, költészettel készült”.
De senkinek nem támadt jobb kedve tőle. Ahogyan az alapanyagnak tekintett, forgatókönyvileg jócskán kibővített novella sem fakasztott derűt a kanális hipermangán tócsájával, az elvándorolt Nelli hátrahagyott bádoglavórjával. S nem derített fel a befejezés sem: miután a mama eltávozott a családi panziónak hitt házból, a lányok mindegyike „belépett a szobájába, ahol már várta valami gusztustalan ember, amilyent lehetetlenség szeretni. Szava elhalt, kulcsa fordult a zárban, függönye kétségbeesetten elsötétedett.”
Vége.
