A Szépirodalmi Kiadó két kötetben, 1117 oldalon jelentette meg 1974-ben Déry Tibor regényét, a Befejezetlen mondatot. „Olvasóimat arra kérem – írta a terjedelmes családfa ismertetése előtt a szerző –, ha figyelmükre érdemesítik e könyvet, ne mérjék szűkre az olvasásra szánt időt.”
Egy évvel később, 1975 februárjában bemutatták a műből készült, szintén kétrészes mozifilmet, amelynek hosszadalmas címe az volt: 141 perc a Befejezetlen mondatból. Ezzel Fábri Zoltán rendező nyilvánvalóan jelezni akarta, hogy a könyvet a maga teljességében képtelenség megjeleníteni, az adaptáció legföljebb fel-felvillant valamit a Parcen-Nagy família évtizedeket átölelő történetéből.
Az olvasás örömét egy film amúgy sem adhatja vissza, hiszen a stáb bármilyen fantáziával komponálta is meg a két világháború közötti Csáky (azóta: Hegedűs Gyula) utcát, annak oldalakon át lebilincselő irodalmi stílusélményével természetszerűleg nem kecsegtethetett. Fábri az enciklopédikus (család)regényből a maga költeményét formálta meg, a szuverén alkotást – a villódzások ellenére – befejezett egésznek vélhette az, aki nem olvasta a könyvet.
A Kritika így írt:
Fábri Zoltán új filmjére, csakúgy, mint a korábbiakra, jellemző a korrajz kivételes stiláris biztonsága, a kitűnő szereposztás, a rutinmunkával senki részéről meg nem elégedő, igényes színészvezetés, a példás műgond, a precízen hiteles, mégsem naturalista miliőrajz, az árnyalt és finom megfigyelések egész sora.
Ami a káprázatos életművet hátrahagyó rendező korábbi filmjeit illeti, köztük volt a Körhinta (1955), a Hannibál tanár úr (1956), az Édes Anna (1958), a Két félidő a pokolban (1961), a Húsz óra (1965), A Pál utcai fiúk (1968), az Isten hozta, őrnagy úr! (1969). A kitűnő szereposztásról meg annyit, hogy a forgóajtón keresztül valóságos felvonulás zajlott: Bálint András, Blaskó Péter, Cserhalmi György, Csomós Mari, Dajka Margit, Haumann Péter, Horváth Sándor, Kern András, Kovács Károly, Latinovits Zoltán, Lukács Sándor, Makay Magit, Mensáros László, Mécs Károly, Sáfár Anikó – s átvitt értelemben: Fedák Sári – játszott egyazon filmben, kiegészülve a két kolozsvári művésznővel, Bisztrai Máriával és Orosz Lujzával.
Mensáros a vásznon talán az Aranysárkány Novák tanár uraként tetszett a legnagyobbnak, ám már-már azt a kivételes alakítását idézte az évtizedeken át megcsalt, az unalom nyomában fellépő húszesztendős gyűlölettel leszámolni akaró, öngyilkos trösztvezér Parcen-Nagy Károly megformálásakor is. Latinovits legalább annyira felkavarta a nézőt „a legellentétesebb álláspontok között is biztonsággal mozgó”, renegát Wavra tanárként, mint az 1976-ban készült Fábri-film, Az ötödik pecsét szinte tudományosan embertelen nyomozójaként. Lukács Sándor hasonló mélységű ábrázolással forgatta fel a gyomrot az eleve visszataszító, majd orvgyilkosként még inkább undort keltő Vidovics Miklós alakjában. Apor Noémi Timmermannéja, Bisztrai amorális özvegye és Sáfár Desirée-je szintén nagyon a helyén volt; míg Dajka (Hupka) és Makay (Parcen nagymama) nem lehetett más, csak Dajka és Makay Margit. (Habár ez Latinovitsra, Lukácsra, a többiekre is vonatkozik.)
A főhősről pedig ez látott napvilágot: „Bálint András olyan kiválóan alakítja Parcen-Nagy Lőrincet, hogy az embernek az az abszurd érzése támad, Déry Tibor előbb ismerte Bálint Andrást, s csak később, az ő alakját önkéntelenül is maga előtt látva alkotta meg regényének hősét.” Ami persze képtelenség, mivel Déry 1934-ben kezdte írni művét Bécsben, aztán Palma de Mallorcán folytatta, majd 1937-ben Budapesten fejezte be. Bálint pedig 1943-ban született. A színművésznek amúgy sem volt könnyű dolga, mert egyáltalán nem egyszerű olyan főalak bőrébe bújni, akit az író így jellemez könyvében: „Észrevétlenül húzódott meg, mint a kötőszó a mondat szerkezetében.”
A legnagyobb nehézséget mégis a jómódú zsidó családba születő Déry vállalta, hiszen úgy fogott hozzá művéhez, hogy biztosra vehette: könyve a Horthy-rezsimben nem jelenik meg. A nagypolgári családjával szakító, ráadásul a kommunista Évába (Csomós Mari) szerelmes, és a börtönből ki-be járó, vörös munkásmozgalmiakkal keveredő Parcen-Nagy Lőrinc históriája nem illett a rendszerbe. A kéziratot azonban olvashatták az író barátai, és Illyés Gyula lelkesen tette közzé a Nyugatban:
A regény nemcsak a legidőszerűbb társadalmi és lélektani kérdésekről nyújt hatalmas kompozíciót, tükre egyúttal egy sereg stílusproblémának, a regényírás új útjainak.
A könyv 1947-ben látott napvilágot először, miután Déry a második világháború befejeztével belépett a kommunista pártba, és beválasztották a Magyar Írószövetség vezetőségébe. Aztán 1956 júniusában a politika legfelső szféráját bíráló felszólalása nyomán kizárták az MDP-ből, sőt, 1957-ben – „ellenforradalmi” fellépése miatt – kilencévi börtönre ítélték. Büntetését 1961-ben felfüggesztették, majd amnesztiát kapott.
A könyvhöz hasonlóan igényes film pedig a kritikusok díját kapta 1975-ben, mindjárt a premier után, jóllehet Illés György operatőr így beszélt a forgatásról:
Életem legizgalmasabb és legnehezebb feladata volt a 141 perc a Befejezetlen mondatból operatőri munkája. A meglehetősen nagy korszakot magába foglaló cselekmény, a helyszínek sokasága, sokszínűsége, a rendkívül összetett, de átgondolt és igen magas hőfokú irodalmi anyag miatt egyaránt.
A testes tabló nemegyszer esztétikai tobzódás fennkölt megfogalmazásaival, pasztell színeivel, illetve az azokkal éppen ellentétes proletár valóságával, továbbá ironikusan közvetített úri fordulataival. („Azt sem tudta, mire való a bidé!” „Tudtad, hogy ribanc az anyánk, kérlek alássan?”)
Ám 2000 tavaszán, miután a köztévében újra levetítették, a Magyar Nemzet bősz bírálója nekiesett:
Amikor (…) A befejezetlen mondat filmváltozatát bemutatták, ellentmondást nem tűrő módon, egy emberként lelkesedett érte a kritika. Alighanem több volt ebben az osztatlan elismerésben a társadalmi igazságosztás vágya, a művész rehabilitálásának a szándéka, mint az esztétikai megfontolás, a művészi érv és bizonyíték. De az is lehet, hogy jó negyedszázada józan eszét és értékrendjét is feledve elalélt a hazai szellemi élet attól a nagypolgári miliőtől és attól a voltaképpen tapintatosan ábrázolt osztályharctól, amely e mű sajátja. (…) Ma viszont a sok gyönge párbeszéd hallatán, a sok kimódolt jelenet, túldimenzionált figura láttán zavartan hümmögünk: lám csak, lám, mennyi jobb sorsra érdemes művészi erő ment veszendőbe, miközben a (…) sarkaiból kifordított értékrendet igyekeztek itt filmesek, írók, dramaturgok és színészek a helyére billenteni, mindhiába!
A filmnek azonban nem a politikai mondanivalója, hanem nyelvileg-képileg mesteri stílusa adja meg a lényegét. Azaz a beletaposás olyan, akár az idegen szivarhamu a magába pisztolygolyót röpítő Parcen-Nagy Károly íróasztalának tintatartójában. Ám változnak az idők, ha nem is oly vibrálóan, mint a könyvben és a vásznon az emlékképek, továbbá azoknak megfelelően a forgatási helyszínek. (A kulissza a Szent István parktól a csepeli vasműn át Dubrovnikig terjedt.)
Egy valami mindenképpen kimaradt. A filmen elfelejtették feltüntetni a narrátor nevét. Pedig ő sem volt akárki. Bujtor Istvánnak hívták.
